Emberi játszmák – Szlovákiában

Hallgatom a szlovák–magyar vagdalózásokat („ezek nem szeretnek minket” versus „ezekben úgysem lehet megbízni”), a magyarság jövőjéről folyó vitát, melyben tizennyolc éve mindenki ismételgeti a saját jól kimunkált érvrendszerét, melynek leglényegesebb elemei az „együttműködni vagy szeparálódni” ellentétpárosban fogalmazhatók meg, és újabban (ismét) az autonómiáról szóló vég nélküli és terméketlen monologizálást, és ahogy figyelem az egyes szereplők megnyilvánulásait, újra azt érzem, hogy én ezeket az alakításokat már láttam valahol.

Aztán hirtelen eszembe jut egy könyv, melyet jó huszonöt évvel ezelőtt olvastam először. Igen, ebben a könyvben olvastam valami hasonlót. Eric Berne 1954-ben megjelent könyvéről, az Emberi játszmákról van szó, mely egyebek mellett arról szól, hogy a személyiség üzenetváltó személyközi kapcsolatokban (interperszonális kommunikációban) működik és fejlődik. Az egészséges állapotot nyílt és őszinte üzenetváltások (tranzakciók) jellemzik. A tranzakciók torzulásának tipikus esetei az ún. játszmák (games), melyek során rejtett és hamis tartalmú interperszonális kommunikáció zajlik a felek között.

Berne megjegyzi, hogy az emberek gyakran olyannyira azonosulnak a játszmák során felvett szerepeikkel, hogy még akkor is ragaszkodnak hozzájuk, ha egyébként reális lehetőség nyílna az őszinte és nyílt kommunikációra. Addig ügyeskednek és spekulálnak, amíg vissza nem állítják a kóros interperszonális viszonyokat.

Ebben a könyvében leírja egy házaspár esetét, amelyikben a férj hosszú évek óta alkoholista, és az ital hatására brutálisan viselkedik feleségével. Az asszony gyakran kényszerül a közös lakás elhagyására, sokszor éjszaka menekül valamelyik barátnőjéhez a gyerekeivel. Barátnői és kollégái már részletesen ismerik a mártír nő történetét, hiszen az évek során már mindenkinek elzokogta kínjait és gyötrelmeit. És ilyenkor a barátnők együtt hüppögnek vele. Megsimogatják a fejét, apró ajándékokkal kedveskednek neki.

Aztán hirtelen történik valami a basáskodó férjjel: orvoshoz megy, s elfogadva tanácsát, bevonul az egyik kórházba elvonókúrára. Eltelik három hónap, és egy új férfi lép be a lakásba. Virágot hoz a feleségének, kezet csókol neki, bocsánatot kér az elmúlt évek gyalázatos eseményei miatt, és megígéri neki, hogy soha többé az életben nem nyúl a pohárhoz. A házaspár ezután közösen végzi a bevásárlást, esténként moziba járnak, a hétvégeken kirándulnak a gyerekekkel. Első látásra tehát mindenki boldog és elégedett.

Azaz mégsem. Mert az asszonyt nap mint nap kikérdezik aggódó barátnői a férje fogadalmáról és viselkedéséről. A feleség ilyenkor boldog arccal meséli nekik a legutóbbi kirándulás eseményeit. A barátnők tovább faggatják őt. Minden apróságra rákérdeznek, árulkodó jelek után kutatnak, és többször megemlítik, hogy ők akkor is mellette fognak állni, ha netalán változás állna be a férje állapotában.

ĺgy telik el néhány hónap, és a feleség egyre kényelmetlenebbül érzi magát megváltozott helyzetében. Immár semmi érdekeset nem tud mondani kíváncsiskodó barátnőinek, és úgy érzi, lassan elveszíti a szeretetüket is. Már nem ujjong, ha férje bejelenti, hogy a hétvégén a hegyekbe mennek kirándulni, és attól sem boldogabb, hogy újabban egyre több szabad ideje van, többet foglalkozhat önmagával, hiszen férje munka után azonnal hazajön és elvégzi a házimunka java részét. Megemlíti barátnőinek, hogy az utolsó nagytakarítás után pókhálót talált a hálószoba sarkában, és elmondja azt is, hogy amióta férje tanul a gyerekekkel, a kisebbik srác már kétszer kapott hármast matekból. Ez azelőtt soha nem fordult elő.

A férfi is egyre idegesebb, és esténként többször felhánytorgatja feleségének, hogy szőrszálhasogató, szekáns, és az utóbbi időben jócskán el is hízott, nyilvánvalóan azért, mert túl jó megy a sora. A viták hangos veszekedésekbe torkollanak, és az egyik este az asszony elrohan otthonról. Elszalad a benzinkúthoz, és hoz egy üveg vodkát a párjának. Nesze, igyál, üvölti neki. Úgy látszik, mi csak akkor tudunk normálisan élni egymással, ha megiszod a napi adagodat. És pár órával később már a gyerekekkel együtt menekül a legközelebb lakó barátnőjéhez.

Végre helyreállt a világ rendje.

Ez a kis történet jutott az eszembe akkor, amikor a legutóbbi „autonómia-párbaj” eseményeit figyeltem a szlovákiai sajtóban.

Az MKP vezetői (elsősorban Bugár Béla) immár kilenc esztendeje, minden „neves” esemény (főleg kormányalakítás) alkalmával leszögezik, hogy eszük ágában sincs az autonómia kérdésével foglalkozni az elkövetkező időszakban. Szlovák körökben (elsősorban Ján Slota és Anna Belousová emberei között) ezt a bejelentést a Bibliából ismert tamáskodás, vagyis hitetlenkedő hümmögés és dünnyögés szokta fogadni. Szavakba foglalva a „Minket úgysem vertek át, jól ismerünk titeket!” mondat fejezi ki legpontosabban a szlovák vélekedés lényegét.

Az MKP egyes vezetői ezen a hitetlenkedésen általában „nagyon elkeserednek”. Látjátok, mutatnak Zsolna irányába, bármit teszünk is, „ezek” úgysem hisznek nekünk. És elkeseredésükben meglátogatnak néhány régi emigráns központot, mondjuk Bécsben (Csáky Pál), Münchenben, vagy elmennek Budapestre (Duray Miklós), ahol suttogva közlik a csillogó szemű hallgatósággal, hogy az MKP autonómiakoncepciója tulajdonképpen már el is készült, a duplanullás boríték most ott van elzárva az MKP páncélszekrényében, és a párt a „megfelelő” pillanatban majd előveszi azt, mint Petőfi a „világszabadság” kiáltványát, hogy végigrohanjon vele a Felvidéken, sőt egészen Brüsszelig rohannak majd vele.

A hír megszellőztetője természetesen tudja, hogy nem mond igazat, mert semmiféle duplanullás boríték nem létezik, de ilyenkor az előadás nyomán felcsattanó taps és a sokatmondó összekacsintások fontosabbak neki, mint az igazság.

Azt is tudja, hogy előadásának szövegét előbb-utóbb Szlovákiában is ismerni fogják, és az autonómia szó hatására azonnal görcsbe rándul majd néhány derék szlovák politikus gyomra és arca. Mert azt is jól tudja, hogy a derék szlovákok saját történelmi tapasztalatuk alapján egészen mást értenek az autonómia szó alatt, mint ami a lexikonokban és a politikatudományi szakkönyvekben áll. Természetesen ezeket az eltéréseket jól felkészült szakemberek bevonásával meg lehetne vitatni. Sőt, még közös nevezőket is lehetne találni. Persze csak akkor, ha az lenne a lényeg, hogy közös nevezőt találjanak.

De nem ez a lényeg. A lényeg épp a görcsbe rándult gyomor és az eltorzult arc. Mind a két oldalon. Mert ilyenkor végre „otthon” érzi magát mind a szlovák, mind a magyar politikus. Végre történik valami. Vége az unalmas udvariaskodásnak, a „békés építőmunkának”, a gazdaságról és a szociális rendszerről folytatott bonyolult elemzéseknek, a Szlovákia jövőjét feszegető dögunalmas analíziseknek. Merthogy az ilyen témák megértéséhez tanulni kellene. Olvasni, művelődni, szakemberekkel konzultálni. A mai rohanó világban ugyan kinek van erre ideje.

De az „autonómia” hál’ isten más. Ehhez mindenki ért. Az autonómiáról folyó vitába még az olyan politikus is bele tud kapcsolódni, aki eddig kizárólag az etanolmeghajtású harci járművek bevetésével kapcsolatban mondott maradandót. És az ilyen vita során végre ki lehet engedni magunkból a dühöt és a gyűlöletet. Ilyenkor lehet panaszkodni és vádaskodni a barátnőknél és kollégáknál. Nincs több alakoskodás és képmutatás. Mert ilyenkor lehull a lepel arról a másikról, és napvilágra kerül a meztelen valóság. Vagyis végre helyreáll a rend a világban. Mint Eric Berne példájában.

Proszit.