Éhes piranha könyvértékesítéssel álmodik

Volt hajóskapitány és prózaíró. Volt kultusza és saját folyóirata. Már ezeket is üde agresszivitással csinálta, néhány éve pedig – egyelőre úgy tűnik, végérvényesen – vállalkozásra adta a fejét: a Családi Könyvklubot igazgatja Dunaszerdahelyen. Totemállata a dél-amerikai folyók falánk kis gyilkosa, a piranha, üzleti filozófiája a fantázia, valamint hogy a lehetőségeket bűn kihagyni. Ő Süne, alias Győry Attila.

„Nem ismerek olyan embert, aki engem ne szeretne. Én mindenkit szeretek, mindenkivel jóban vagyok. Ezért is merem azt mondani: vedd meg!”

Somogyi Tibor felvétele

Kezdjük egy kis píárkodással: mi ösztönzött arra, hogy létrehozd a Családi Könyvklubot?

A Könyvklub öt évvel ezelőtt alakult. Felmértük, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a felvidéki polgár könyvbarát volt: itt tízezrével adták el a klasszikusokat, mondjuk a Jókaikat. A kilencvenes években brutálisan visszaesett az olvasás. Elsősorban a vásárlási szokások változtak meg: a vidéki embernek ugyan ma is megvan az igénye, hogy olvasson, de egyre ritkábban kerül olyan helyzetbe, hogy könyvesboltban töltse az idejét. Ha be is megy a városba, létezik fontossági sorrend: előbb a nagybevásárlást intézi el, élelmiszert, ruhát vesz, aztán valahol a lista végén ott a könyv. De a könyvesbolt nem kenyérüzlet – szeret az ember nézegetni, lapozgatni, de már megy a vonat, a busz, nincs több idő. Érdekes a felvidéki magyarság földrajzi elhelyezkedése: a csaknem 450 km hosszú határ menti sávban él, nyolcvan százaléka vidéken, s erre a területre tizenegynéhány könyvesbolt jut. ĺgy jött az ötlet, hogy alapítsunk könyvklubot.

Évente négy katalógusban kínáljátok a magyar könyvpiac újdonságait, alkalmanként körülbelül 100–150 kiadványt. Hány emberhez jut el az ajánlatotok?

10 ezer címre juttatjuk el a katalógusunkat, a napokban pedig az Új Szó 22 ezer előfizetője is megkapta. A 10 ezer egyéni klubtag gyakorlatilag egy-egy családot, tehát megközelítőleg 50 ezer embert jelent; minden negyedik órában új klubtagunk lesz. Vannak kollektív tagjaink, ott vagyunk az összes községi hivatalban, az alapiskolákban, a könyvtárakban, az alapítványokban, eljutottunk az egyházi szervezetekhez; de említhetek földrajzi pontokat is: vannak tagjaink Besztercebányán, Turócszentmártonban, valamilyen úton-módon hozzájuk is elértünk. Vállalati filozófiánk, hogy agresszívnek kell lennünk. A Családi Könyvklub olyan, mint egy piranhafalka – marketingszempontból csak előre megyünk és felfalunk mindent. Dominánsak akarunk lenni, egyéniségek vagyunk, a piacot akarjuk, és uralkodni akarunk azon a helyen, ahová betesszük a lábunkat.

S ezen felül mivel tudjátok megszólítani a potenciális olvasókat? Miért jó katalógusból könyvet rendelni?

Az igaz, hogy nem lehet magát a könyvet kézbe fogni, de az ismertetőkből a fontos információk kiderülnek. Megérkezik a katalógus, semmi más dolgom nincs, mint hogy átlapozzam. Elég, ha évente egyszer rendelek – megtehetem levélben, vagy az ingyenesen hívható zöld számon is –, s a magyar könyvpiac ötszáz újdonságáról kapok átfogó bemutatót. Akcióink vannak, nyereményjátékaink, az áraink kedvezmény nélkül is legalább 10–20 koronával alacsonyabbak, mint a könyvesboltokban. A megrendelőnknek sem kell hetekig várnia, ahogy eljut hozzánk az igénye, már csomagoljuk és postázzuk is a könyveket. A tagjaink számára már bebizonyosodott, hogy korrekt csapattal van dolguk. Kezdetben előfordult, hogy mondjuk megérkezett a megrendelőhöz a könyv, és nyomdailag hibás volt. Erre az érintett felháborodottan, agresszíven telefonált, hogy palira vettük. Elmagyaráztuk, hogy ez nem a mi hibánk, de természetesen gondoskodunk arról, hogy megkapja a hibátlan példányt, a régit sem kell visszaküldenie, megbízunk benne, elhisszük, hogy valóban hibás kötetet kapott. Ilyen példák nyomán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem rövid távon gondolkodunk. Az ars poeticánk szerint mi nem eladjuk a könyveket, hanem értékesítjük.

Bonyolódjunk bele egy kisebb szociológiai mélyfúrásba: mi az, amit biztosan el lehet adni, és mi az, amivel kár próbálkozni a hazai könyvpiacon?

A kínálatunkat eleve felmérések eredményeire támaszkodva alakítottuk ki: lexikonok, önképző munkák, romantika, misztika, gyermekirodalom... A felvidéki olvasókat, ha a lexikonokat nézzük, nagyon érdekli a magyarság, a magyarság történelme; az utóbbi időben nyitnak az emberiség történelme, a távoli népek kultúrája felé, elfogy Az emberiség krónikája is. Erősen hat rájuk a magyar média, ami ott megjelenik, nálunk is eladható; gondolok itt például a különböző botrányokra. A romantika a hölgyek kedvence; az önképzés terén egyre erősebb az érdeklődés a számítástechnika, a programozás iránt, és nem csak alapfokon. Eladhatóak a nyelvkönyvek (elsősorban az angol és a német), érdekli az embereket a történelem – elsősorban a magyarok, Közép-Európa, Európa története; mivel vidéki olvasókról van szó, érdeklődnek például a mezőgazdaság iránt. Feljövőben a misztika, az ezoterika, s itt nem az ufókra gondolok, hanem az okkult szimbolikákra: tarot, halálon túli élet, párhuzamos világok... A szépirodalom terén konzervatív ízlése van a Könyvklub olvasóinak, a klasszikusok elfogynak, de hiába próbálunk meg időről időre újabb dolgokat is bemutatni, ha nincs mögötte médiakampány, nem igazán keresik. Máraira, hála a századik évfordulónak, elég erőteljesen felfigyeltek, de például a Jadviga párnája nálunk először megbukott, csak a médiahahó után kezdtek érdeklődni iránta.

Létezik olyan kiadvány, amit valamilyen okból nem vállalnál a Könyvklub listáján, még ha üzleti sikerre számíthatna sem? Avagy Luz Maria 1-től 600-ig, és azon túl a csillagos égig bármi jöhet?

Nincs olyan romantikus könyv, amit megtagadnék az olvasótól. Én nem olvasok lektűrirodalmat, e téren az olvasók ízlésére hagyatkozom. Tudom, hogy Leslie L. Lawrence-től Robin Cookon át Martha Taylorig kik érdeklik az olvasóinkat. Liberális vagyok, nem helyezek el sorompókat, hogy krimit, horrort ne olvassanak az emberek, bár igyekszünk a bestsellerlisták alapján a legjavát kínálni ennek a rétegnek is. Ami engem taszít, amire nem vagyok hajlandó: a Könyvklub fennállása óta többször megkerestek, hogy tegyem fel a listánkra a Mein Kampfot. Valószínűleg nagyot lehetne szakítani, biznisz lenne, de beteg emberek irományaival nem foglalkozunk. Magyarországon több, a szélsőjobboldali ideológiához közel álló kiadó létezik, az ő kiadványaikat nem vagyok hajlandó bemutatni, szellemi zsákutcának tartom az egészet. Ugyanakkor elkeserít, hogy nem csak Magyarországon hódít a kivagyokén, pökhendi magyarkodó stílus, hanem nálunk is kezd zizegni ez a vonal.

Katalógusotokban túlnyomórészt magyarországi kiadványok szerepelnek, ugyanakkor a hazai magyar kiadói körökben gyakran szóba kerül, hogy nincs olyan szervezet, amely az itthon megjelenő magyar kiadványokat terjesztené. Mára annyiban változott a helyzet, hogy szeptemberben a Könyvklub gondozásában megjelent a Könyvsziget első száma, amelyben a katalógusotokhoz hasonló formában a hazai termést kínáljátok.

A karácsonyi piacra már a második szám is megjelent. A szlovákiai magyar könyvkiadók is felfigyeltek a sikereinkre, a kiépített hálózatunkra, felkerestek minket, hogy tudnánk-e menedzselni ezt az ötletet: ők adják a könyveket, mi a hálózatunkat, az infrastruktúránkat, a szellemi kapacitásunkat. Létrejött a laza szövetség a kiadók és a Családi Könyvklub között, és sikerült egy lapban összefognunk a kiadványaikat. Ez már maga siker, hiszen nem templomi egyletről van szó, a kiadók között konkurenciaharc folyik. Arra is rávettük a kiadókat, hogy ne csak a könyveket mutassuk be a Könyvsziget oldalain, hanem adjanak kedvezményt is.

Bizonyára érkeztek már visszajelzések. Üzletemberként miféle kifutást jósolsz a kezdeményezésnek? A két Könyvsziget egy hosszú távú együttműködés kezdete, vagy alkalmi akció?

Remélem, kezdet. Pozitívnak értékelem az eddigi olvasói érdeklődést. Bizonyos kifutási időre szükség van: most túl vagyunk az első meglepetésen, hogy ilyen létezik, a következőkben meg kell találni azokat az embereket, elsősorban értelmiségieket, akikre vár a Könyvsziget. Évekig a Kalligram Kiadó menedzsere voltam, láttam, hogy a jó könyvet el lehet adni, csak néha problémás. A felvidéki magyar kiadók nem lektűrkiadók; tudomásul kell venni, hogy a könyveik piaci szempontból nem tudnak versenyezni például a Danielle Steel-regényekkel. De idővel kialakul majd a maguk szilárd olvasói bázisa, s ennek bővítésében segít a Könyvsziget. Az olvasóknak lehetőséget teremtünk, hogy akár több nap alatt, otthon, kényelmesen ismerkedjenek a kiadványokkal. Merem állítani, hogy jó lesz, csak idő kérdése.

A Könyvklub irodája Dunaszerdahelyen, a lakásotokban működik. Ehhez azért fanatizmus kell.

Lezser író vagyok, akit belesodort a sors a vállalkozásba. A Könyvklubot egyszemélyes vállalkozásként indítottam, most pedig, karácsony előtt, tizenöten dolgozunk a megrendeléseken. Öt év után most nőjük ki a lakásunkat, az új évben az irodánkat az új ingatlanunkba költöztetjük. Ezzel a személyes varázsa el fog tűnni, de folyamatosan terjeszkedünk, s már nem foghatom fel pusztán játékként a munkámat, hiszen pillanatnyilag tizenöt emberért felelek. A lehetőségeket pedig nem bírom kihagyni. Könyvesboltunk nyílt Dunaszerdahelyen, kiadónk van, magyarországi nagykereskedelmi egységekkel állunk komoly üzleti kapcsolatban. Persze mindez nem csak az én érdemem: nekem fantáziám és lelki erőm van, ez a szerepem a cégben. Nagy Andrea, aki a feleségem, gazdasági vezetőként dolgozik, én a munka ezen részébe már nem is látok bele. A munkatársaim hisznek a munkájukban és elvégzik a feladatukat. Mindegyikük flúgos kicsit, de nekem éppen azért kellettek, mert egyéniségek. Képes voltam kiszúrni a gyöngyszemet a porban.

Első személyes élményem, emlékem veled kapcsolatban, ahogy első köteteddel, a Vércsapolással házalsz. Szóval a fentebb már emlegetett agresszív, célratörő fellépés régebben sem volt idegen tőled. Pedig rengetegszer találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a „szellem embereitől” távoliak az olyan világi dolgok, mint a szellemi termékek aprópénzre váltása.

Az a sztereotípia, hogy a művész az művész, az alkotás teljesen kielégíti. Hát engem nem. Szerencsés ember vagyok, mert amellett, hogy van bizonyos írói vénám, az üzletet, s különösen azt a módot, ahogy én csinálom – a könyvterjesztést, a különböző csatornák meglelését – játéknak, s mint ilyet, izgatónak találom. Egyébként nem is mondanám, hogy agresszív vagyok. Meggyőződéssel csinálom és mondom a magamét. Szinte paranoid szinten sugárzom magamból a nézeteimet, amelyek természetesen lehetnek rosszak – bizonyára ezért osztom meg a közvéleményt –, de az pozitívum, hogy nem ismerek olyan embert, aki engem ne szeretne. Én mindenkit szeretek, mindenkivel jóban vagyok. Ezért is merem azt mondani: vedd meg! Mert jót akarok neki. Amikor elsőkötetes író voltam, nagykanállal akartam habzsolni az életet, és mindenekfölött népszerű akartam lenni. Most már, közeledve a harmincöthöz, nem egészen így van. Rájöttem, hogy egy írónak nem az az elsődleges feladata, hogy harsányan mindenütt jelen legyen. De nem tagadom meg ezt az énemet sem, ennek köszönhetem, hogy egy generáció tudatában markánsan jelen vagyok.

Néhány évvel ezelőtti punkírói kultuszodat további romantikus színekkel gazdagította hajóskapitányi tiszted. A dunai életnek hogy lett vége?

Az apám tengerésztiszt volt. Gyerekként megfogott ez a világ, természetesen hajós akartam lenni. 26 évesen Szlovákia legfiatalabb hajóskapitánya voltam, elértem azt, amit mások 40 évesen, és képtelenségnek tűnt, hogy még harminc éven át ugyanezt fogom csinálni. De ne menjünk félre, a fő vonal az volt, hogy elkezdtem írni és egyre erőteljesebben részt vettem a közéletben. Közben pedig el-eltűntem két hónapra. Rengeteg dolog hiányzott: háromszor késtem le a Rolling Stones koncertjéről, a szívem meg majd’ megszakadt. Persze jó volt a hajózás: megtanított a kötelességtudatra. Az apámtól is ezt láttam. Meghalt a bátyja, és nem tudott elmenni a temetésére, mert megkapta a parancsot, és indulnia kellett. A rokonság meg ki volt akadva, nem tudták megérteni. Nekem életre szóló tanulság volt: a munkától kezdve a személyes kapcsolataimig mindent áthat a kötelességtudat, ha valamivel jellemeznem kellene magamat, ezt emelném ki elsőként. Az is jó volt a hajózásban, hogy végeztem a dolgom, közben pedig ott voltam a világ közepén egy mesterségesen elzárt világban, isteni csöndben, és rengeteget írhattam. Ha kikötöttünk, jött egy további jó dolog: az üzlet. A Duna-parti népek különböző hiányosságait pótoltam: az oroszoknak pornóújság, az osztrákoknak orosz pezsgő, a bolgároknak jugoszláv konyak, a románoknak amerikai cigaretta, a szerbeknek szlovák sajtok. Tonnaszám adtuk el a sajtot, mi voltunk a legnagyobb sajtdílerek, a különböző árfolyamingadozások hatására százötven százalékos haszonnal tudtuk eladni. Remekül éltem. Kitaláltam tavasszal, hogy kell egy lakás, szeptemberben megvolt. Felmentem Ausztriába, és összecsencseltem a rávalót – egyheti munkával. Persze többnyire nem befektetésekre gondoltam, inkább elvertem. A végén aztán jó ürügy lett a délszláv háború: megéltem néhány meredek helyzetet és befejeztem a hajózást.

Aztán jött az első vállalkozás, a saját lap – a Tűznézés.

Pillanatok alatt bejegyeztettem a lapot, de gazdasági szinten rengeteg butaságot csináltam. Nem voltam képes kitölteni egy bankszámla-átutalást sem; volt az egészre százezer koronám, azt pillanatok alatt elvertem. De boldog voltam, hogy van egy lapom. A mai hozzáállásommal és tapasztalatommal, azt gondolom, lenne esélye egy ilyen jellegű, underground, liberális folyóiratnak. Kis szerkesztői gárdával, erős marketingkampánnyal megtámogatva két-három éven belül megtalálhatná a maga rétegét. Ez a másik utam: ha nem csinálnám a Családi Könyvklubot, egy ilyen lapot indítanék. Most nem foglalkoztat, mert tulajdonképpen van lapom. És imádok leveleket kapni. Viccesen azt szoktam mondani, ezért csináltam meg a Könyvklubot. El tudod képzelni, milyen boldogság, ha kinyitod a postafiókod, és van benne százötven levél?

És a leveleken túl? Három évvel ezelőtt jelent meg negyedik, mindeddig utolsó köteted. Nincs semmi újság?

Azóta egy félig kész regényemet elvitte a vírus, amely szervezetileg a Könyvklubot is taccsra tette, törölt másfél gigát, négyévnyi munkánk eredményét: a címlistáinkat, az adatbázisainkat. Mindent, ami rajta lehet egy olyan cég gépén, amelyik a kapcsolattartásból él. Amíg a sokkból magamhoz tértem, eltelt egy kis idő. Kétéves munkám fejeződött most be, ha a Kalligram elfogadja, náluk jelenik meg az új regényem.

Az ismert szlogen szerint sikeres, boldog ember az, aki tudja, mit szeretne csinálni, és megtalálja azt az embert, aki ezért megfizeti. Önmagad munkaadójaként gondolom elégedett vagy a helyzeteddel.

Az élet nem mindig happy. Ha depressziós hullámban vagyok, találok egy jó könyvet, belefekszem egy jó habos fürdőbe, és olvasok. Lehet szépirodalom, vagy valamilyen önképző kötet: hogyan legyünk gazdagok, ilyenek vagy olyanok, másoknak hogyan jött be a függetlenség. Mert szerintem a boldogság a függetlenségből ered. Ehhez nem muszáj vállalkozónak lenni: ha függetlenítjük magunkat a rendszertől, ha tudunk egyéniségek lenni – abban a pillanatban megérezzük a boldogságot. Ennyi a recept.