Egyszer eljön a történelmi tények ideje

Kiss Gábor felvételeHiggadtan, tárgyilagosan, a valóságnak megfelelően csak azok tudnák elmondani, mi történt akkor, akik személyesen ugyan nem voltak a kitelepítendők, vagy bevándorlók listáján, mégis betekinthettek a kulisszák mögé. A nagykaposi származású Skultéty Csaba, aki azokban a hónapokban a magyar áttelepítési kormánybiztos titkára, később pedig a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, egyike az utolsó hiteles szemtanúknak.

Ön Nagykaposon született, ma a város díszpolgára. Milyen családban nőtt fel?

Öten voltunk testvérek, apám az ügyvédi jövedelméből tartott el bennünket tisztes, polgári szinten – csak most tudom értékelni, micsoda nagy erőfeszítések árán. A testvéreim esetében, még mindenféle szempontból mérlegelni lehetett az iskolaválasztást, de nálam már beszűkültek a lehetőségek. A bizonytalan idők miatt apám a késmárki német gimnáziumba küldött, ez volt az alma materem egészen a bécsi döntésig. Bár ekkor már érettségi előtt álltam, a magyar csapatok bevonulásából nem akartam kimaradni, hazamentem Nagykaposra és ott ragadtam. ĺgy később Ungváron érettségiztem magyarul.

Magyar létére könnyen beilleszkedett Késmárkon a diáktársak közé?

Sok magyar tanult ott akkoriban abból a megfontolásból, hogy jól elsajátítsa a német nyelvet. Hihetetlenül nagyvonalú város volt Késmárk azokban az időkben, az evangélikus német gimnáziumba nemcsak protestáns, hanem katolikus és zsidó diákok is jártak, csak a hittanórán váltunk szét. Ez a toleráns légkör akkor kezdett megmérgeződni, amikor a javarészt Csehország szudétanémet vidékéről érkezett tanárok olyan témákat és ellenségképeket vetettek fel, amelyeket mi addig nem is ismertünk. Éretlen fiatalok lévén képtelenek voltunk eligazodni, és ide-oda sodródtunk az új eszmék között. Ma is emlékszem, mennyire megdöbbentett, amikor érettségi után visszamentem Késmárkra a holmimért, és ott azzal szembesültem, hogy az addig oly békés szepességi németség horogkeresztes zászlók alatt vonult és gyűlölködő jelszavakat skandált. Ekkor tudatosítottam, hogy vége annak a régi, meghitt világnak, amelyben felnőttem.

Mennyit fogott fel akkor, tizenhét évesen ezeknek az eszméknek a veszélyességéből?

Teljes volt a fejemben a zűrzavar, mert magyarként örültünk a bécsi döntésnek, viszont a zsidók kirekesztése a közéletből megrémisztett bennünket. Sok negatív dolgot csak a budapesti egyetemi éveim alatt fogtam fel, ott állt össze bennem a nemzeti szocializmus valós képe. Azért jelentkeztem a közgazdasági karra, mert egyáltalán nem tudtam, mit kezdjek magammal és ez akkor nagyon modern dolognak számított. Tehetségem, érzékem nem volt hozzá, de elvégeztem, le is doktoráltam, és a mai eszemmel tudom, hogy ott tanultam meg egyetemi szinten gondolkodni. Amikor Szálasiék 1944 októberében átvették a hatalmat, és általános mozgósítást hirdettek, mi a menekülés lehetőségét keresve mind beléptünk az egyetemi karhatalomnak nevezett látszatszervezetbe. Nagyon felelősen gondolkozó parancsnokaink voltak, akik hetekig ide-oda vezényelgettek fontos munkának álcázva a bujkálást, így sikerült megakadályozniuk, hogy kivigyenek bennünket Németországba. Az ostromot a Múzeum utcai kollégiumban vészeltem át, és ahogy 1945. január 20-án kimerészkedtünk az utcára, hogy eltakarítsunk egy barikádot, orosz járőrök vittek magukkal. Egy épületben összezsúfoltak éjszakára, másnap gyalog vezényeltek Gödöllőre, és miközben folyamatosan azzal hitegettek, hogy szabadon engednek, meg sem álltak velünk Dél-Erdélyig. Ekkor határoztam el, hogy az oroszoknak soha többé semmit el nem hiszek, és bár semmi esély nem látszott a szökésre, azt mondtam magamnak: ha egyszer egy szibériai ólombányában halok meg, legalább azt ne bánhassam, hogy meg sem próbáltam. Végül a moldvai Foksániban, egy hatalmas elosztótáborban raktak ki, ahol életem legnagyobb bravúrjával sikerült egy júniusi napon megszöknöm.

Egy véletlen lehetőséget használt ki, vagy tervezte a szökést?

Állandóan ezen gondolkoztam, ezért vettem észre a nem létező lehetőséget is. A pályaudvaron a vagonokból raktuk ki a postát, amelyet a „felszabadított” országokban szabadrablást folytató katonák küldtek haza. Délidőben az egész társaságot terelték valahová, és ketten valahogy lemaradtunk. Egy pillanat alatt döntöttem el, hogy megszököm. Láttam, hogy egy ugyanolyan toprongyos fogoly, mint én szabadon járkál ki-be a kapun és arra gondoltam: honnan tudnák az őrök, hogy nekem ehhez nincs jogom? Kisétáltam a kapun és nem lőttek utánam. Sikerült. Egy hétig a Kárpátokban vándoroltam, nagyon rendes hegyi románok segítettek, így vergődtem vissza Budapestre 1946 nyarán.

Ahol egy évvel később kezdetét vette a csehszlovák–magyar lakosságcsere. Hogyan került kapcsolatba az ezt lebonyolító szervekkel?

Sok mindennel próbálkoztam a megélhetésért, amikor a magyar külügyminisztérium egy volt késmárki osztálytársammal együtt felvett összekötőnek a miskolci szlovák toborzó delegáció mellé. Ezeknek a delegációknak az volt a feladatuk, hogy Csehszlovákiába való áttelepülésre buzdítsák az embereket, mert a Magyarországra kényszerített lakosságcsere-egyezmény szerint annyi magyart utasíthattak ki Szlovákiából, ahányan Magyarországon jelentkeztek, hogy oda költöznének. Az elszegényedett borsodi falvakban nem kellett különösebben győzködni az embereket, hiszen valamennyien jobb körülmények közé mentek, mint amilyenekben ott éltek. Máig emlékszem egy több kisgyermekkel egyedül maradt hadiözvegyre, aki azzal indokolta a jelentkezését, hogy Csehszlovákiában van cukor, itt meg nincs. Egy falusi jegyző nyíltan azt mondta nekem: örül a lakosságcserének, mert legalább elmegy a falu szemete, a szlovákok kezdjenek velük, amit akarnak. Miskolc környékén én öntudatos szlovákkal, aki azért települt volna át, mert az anyaország kultúrája után vágyott, nem találkoztam, mindenki egészen prózai szempontok alapján döntött. Tudták ezt a magyar külügyminisztériumban is, de az volt az álláspontjuk, hogy a kisebbik rosszat választják, ha végrehajtják az egyezményt, mert így legalább megkímélhetik a csehszlovákiai magyarokat a még nagyobb atrocitásoktól.

Ami egyáltalán nem sikerült…

Nem, de ezt már Pozsonyban láttam, ahová Jócsik Lajos, az érsekújvári származású magyar áttelepítési kormánybiztos delegált. Volt egy paragrafusa a lakosságcsere-egyezménynek, amely szerint a háborús bűnösöket kvótán felül ki lehetett telepíteni. A gyakorlatban ez úgy működött, hogy a csallóközi, mátyusföldi falvakban kinézték maguknak a legtehetősebb magyar gazdákat, azok lettek háborús bűnösök, a középrétegből kiválogatták a kitelepítendőket, a házukba szlovákok települtek be Magyarországról, és máris megbomlott a település etnikai egysége. A teljes kiszolgáltatottságot láttam mindenhol, a pozsonyi magyar kormánymeghatalmazott Wágner Ferenc jogköre csak arra terjedt ki, hogy a Csehszlovákiában maradt magyar állampolgárok és a kitelepítésre kijelöltek érdekeit védje. Akkor folytak a deportálások Csehországba, a reszlovakizáció, a kitelepítések Magyarországra, az internálások – minden nap végtelen sorok kígyóztak az irodánk előtt a Mudroňová utcában. Annyi elkeseredett embert soha életemben nem láttam addig sem és azóta sem. Akiket Csehországba deportáltak, azokhoz el sem jutottunk, mert este körbezárták a falut és reggel már vitték is őket. Miközben Budapestem minden párttitkár autóval járt, a pozsonyi külképviseletnek csak egy autója volt – mire odaértünk, már csak a hűlt helyét találtuk az elhurcolt magyaroknak. Amikor megérkeztek a kitelepítési listák, a pozsonyi kormánymegbízott Léva környékére delegált, ahol minden tapasztalatomat lejegyeztem és az anyagot nemrég átadtam a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének. Könyvben is összefoglaltam életem történetét, ez Vasfüggönyökön át címmel tavaly jelent meg a Madách-Posonium Kiadónál.

Mit tudott ebben a helyzetben tenni a kitelepítendők érdekében?

Keveset, de az adott körülmények között mégis a maximumot. Nagyon sok személyes tragédiának voltam az együttérző és tehetetlen tanúja, de láttam nagyon sok öntudatos, a csapást büszke tartással viselő embert is. Mielőtt kitelepítették, meghívott magához ebédre egy rangos lévai vendéglős, akinek a különböző vállalkozásokba fektetett pénze mind elveszett. Némi készpénze magyar pengőben volt elásva az udvaron, az infláció miatt napról napra veszített az értékéből, de az ott strázsáló gondnok miatt a közelébe sem mehetett. Azt mondta, inkább vesszen ott, mint hogy ezeknek a kezébe jusson! Ilyen ügyekben, vagy annak érdekében, hogy valakit húzzanak ki a kitelepítendők listájáról, nem tehettem semmit, de ha erőszakosságot tapasztaltam valahol, ott közbeléptem, hogy jelenteni fogom a magyar hatóságoknak. Sikerült is a teljes önkény jegyében eljáró szlovák közigazgatásnak annyi kellemetlenséget okoznom, hogy egy lévai csendőrparancsnok megfenyegetett: vigyázzak, mert könnyen bajom eshet. A kitelepítéseknél ahol lehetett, ott voltam a helyszínen, egy ilyen alkalommal történt, hogy egy öreg parasztember a vadászpuskájával főbelőtte magát. A szlovák áttelepítési hivatal munkatársa azzal intézte el az esetet, hogy ugyan már, csak egy vén hülye volt. A rendelkezések ellenére még súlyos, halálos betegeket is felraktak a teherautókra, egyetlen emberséges gesztusban sem volt részük az otthonukból kiűzötteknek. Az általános hozzáállás az volt, hogy a magyaroknak itt semmi keresnivalójuk nincs és minél hamarabb meg kell szabadulni tőlük – a módszer nem számít. Még az egyébként intelligens állami hivatalnokok is ezt vallották: egyszer együtt kávéztam a szlovák áttelepítési hivatal vezetőjének helyettesével, Gašpareknek hívták, és ahogy eregette a pipafüstöt, kifejtette nekem, hogy Csehszlovákiából már az első világháború után minden magyart ki kellett volna takarítani. Sokan gondolkoztak akkor így és én úgy látom, hogy máig sem tűntek el teljesen ezek a téveszmék a szlovák történelemismeretből és szemléletből.

Mit gondol, mi ennek az oka?

Kemény dolgot fogok mondani, de a véleményemet kérdezte és én nem szeretek kertelni. A szlovákság mint politikailag fiatal nemzet sorozatosan hozzájutott az ingyenzsákmány lehetőségéhez. Amikor megalakult a klerofasiszta szlovák állam, nagyon sok csehet utasítottak ki, és tették rá a kezüket a javaikra. Utána a zsidókat deportálták, vagyonukat arizálták, majd a szepességi németeket és a magyarokat fosztották meg mindenüktől. Mindent könnyen kaptak és minden hibás lépésük következmények nélkül maradt. Aki a háború alatt északon Hlinka-gárdista volt, abból a háború után egy csapásra a kitelepítéseket felügyelő partizán-gondnok lehetett délen. Nem mindenki értett ezzel egyet, de szinte mindenki eltűrte és hallgatott. Engem leginkább az döbbentett meg azokban az időkben, hogy Fábry Zoltánnak a kitelepítések ügyében a szlovák értelmiséghez intézett kiáltványa minden visszhang nélkül maradt – teljesen magára hagyták a szlovákiai magyarságot. Mintegy százezer embernek kellett elhagynia az otthonát – ebből hetvenezren voltak rajta a kitelepítési listákon, mert ugyanennyi hamis ígéretekkel elcsábított, magát szlováknak valló költözött át Szlovákiába. További mintegy harmincezer szlovákiai magyart csak úgy áttettek a határon, és több ezret Csehországba deportáltak – ezzel a felvidéki magyar közösség elveszítette az egyhatodát. A csehszlovák hatóságok ezzel sem érték be. Szovjet támogatással még kétszázezer magyar kiutasítását kérték a párizsi békekonferencián, de ezt a nyugati hatalmak már megtagadták.

Milyen hosszú ideig dolgozott a pozsonyi magyar külképviseleten?

Csak néhány hónapig, mert közben Magyarországon Nagy Ferenc miniszterelnököt összeesküvéssel vádolták meg, és elkezdődtek a konstruált politikai perek. Ez volt az az időszak, amikor a külképviseleteket is folyamatosan kommunistákkal töltötték fel, és mivel én ennek a kritériumnak nem feleltem meg, hazarendeltek. Szerencsére, az útlevelemet elfelejtették bekérni, ezért az első lehetőséget kihasználva elmentem Prágába. Ott akkor már egykori pozsonyi munkatársam, a galántai származású Farkas Lehel volt a magyar külképviselet ügyvivője, ő terjesztette ki az útlevelem érvényességét egész Európára, és szerzett francia vízumot. Ezzel érkeztem meg 1947. november 7-én Párizsba, tizenkét dollárral a zsebemben és két címmel. ĺgy kezdődött az én négy évtizeden át tartó emigráns életem.

Közben nemzetközi jogot végzett, politológiát tanult, Ambrus Márton álnéven a Szabad Európa Rádió hírszerkesztőjeként majd külpolitikai kommentátoraként dolgozott, de az egyik szemével mindig hazafelé figyelt, és a rendszerváltás után visszaköltözött Budapestre. Itt azóta sem rendezték a kitelepítések ügyét kárpótlással, bocsánatkéréssel vagy legalább azzal, hogy történelemkönyvekben máshogy írjanak a történtekről. Ön hogy látja, van esély egy tisztességes megoldásra, vagy ez még sokáig, talán örökre fájó seb marad?

Nagyon nehéz kérdés. Tapasztalataimból kiindulva óvatos optimista vagyok. Amíg a szlovák történelemszemlélet vezérmotívuma a nacionalizmus, addig nem látok sok esélyt a tisztességes megoldásra. Még a magyarkérdést talán legtárgyilagosabban kezelő szlovák történész, Dušan Kováč is csak egyetlen bekezdést szánt a magyarul is megjelent könyvében annak, ami a háború után a szlovákiai magyarsággal történt. Ebben is csak homályos utalások vannak, miközben a történelmi Magyarország utolsó éveinek szlovákellenes intézkedéseit és a cseh–szlovák viszonyt hosszasan taglalja. Az nem megoldás, hogy úgy teszünk: amiről nem beszélünk az nincs. Pszichológusok erre azt mondanák, aki hárítja a problémát, vagy nem bízik önmagában, vagy nem tiszta a lelkiismerete.

És Ön, mint a történtek részese, a következmények megfigyelője, mit mond?

Meggyőződésem, hogy azért nem tudunk közös nevezőre jutni, mert a magyar és a szlovák nemzeti mozgalmak, a nemzeti öntudatra való ébredés között jelentős fáziseltolódás van. Egyszer eljön az idő, amikor csak a történelmi tények lesznek a fontosak, nem a mítoszok, a hamis történelemképre alapozott büszkeség, de amíg ez nem következik be, addig a probléma szövevényes áttéteket képez a kapcsolatainkban és hol itt, hol ott üti fel a fejét – épp ezért kellene orvosolni. Hogy ez reális időn belül megtörténhet-e, nem tudom, de bízom benne, hogy igen. Hosszú publicisztikai pályafutásom során ugyanis egy dolgot megtanultam: a megoldatlan nagy gondokat nem lehet a szőnyeg alá söpörni, mert sose tudjuk, mikor történik olyasvalami, ami mindent a felszínre hoz és a régi sebek új konfliktusokat okoznak. Nincs más ellenszer, csak az, ha ezt a fájó és fontos kérdést nem tabuizáljuk, nem rendeljük alá politikai érdekeknek, hanem napirenden tartjuk. Beszélni kell róla, hogy mindenki tisztában legyen a történtekkel, és talán jön majd egy fiatal szlovák politikusnemzedék, amelyik nagyobb megértéssel lesz irántunk, mint azok, akik még az orvul szerzett zsákmány, vagy az elnyomott bűntudat jegyében élnek.