Egyház és politika

Az egyház és az egyházi emberek „politizálásának” kérdése azért ennél egy kicsit összetettebb. Először is nézzük azt, amikor a politizálás valóban politizálás, majd azt, amikor politizálás alatt az egyértelmű véleményt és annak kimondását érti az ember.

Ha az egyház emberei – értem ez alatt most a lelkészeket és a papokat – közül valaki polgármester, parlamenti képviselő vagy netán párttisztviselő lesz, annak ezt a munkáját összhangba kell hoznia az egyházi szolgálatával. „Legjobb volna, ha letenné, vagy szüneteltetné az egyházi szolgálatát” – mondják ilyenkor az emberek. Az egyházi ember „politizálásának” megítélésében itt kezdődik a visszásság. Mert egy látványosabb parlamenti képviselet esetében biztosan megszólalnak azok a hangok, hogy ne politizáljon. De ha egy pap vagy lelkész – teszem azt – a helyi önkormányzat képviselője lesz, azt senki sem fogadja felháborodással, és nem követelik papi vagy lelkészi szolgálatának a felfüggesztését. Sőt – pragmatikusan – inkább az fogalmazódik meg, hogy így többet tud majd segíteni az övéinek. Pedig a két képviseleti szint ugyanolyan felelősségteljes munkát feltételez, és mindkettő betöltése ugyanolyan módon és eszközökkel (demokratikus módon, a politikai választás eszközeivel) megy végbe. Csak a politikai színpad „magasságában” és a munka időigényességében lehet különbség. Mindaddig, amíg – az egyház tanítását is a tekintélye alatt tartó – Szentírással összhangban van az „aktív politizálás”, és amíg ez a szerepvállalás nem megy az egyházi szolgálat rovására, addig álságos azt hangoztatni, hogy az egyház ne politizáljon. Mert ezzel valójában azt kéri a „ne politizáljon”-t kimondó ember, hogy az egyház mondjon le arról a küldetéséről, amely az élet megváltozását: Istennek tetszőbbé, jobbá és erkölcsösebbé tételét eredményezheti. Aki azt vallja, hogy ne politizáljon az egyház, azt szeretné, hogy az egyház hagyja szó nélkül sodródni a világot, a társadalmakat és az embereket is arra, amerre azoknak éppen sodródni van kedvük. Ne tegyen semmit, sőt ne is szóljon semmit! Ha nem szólhat például az egyneműek házasságának kérdésében, akkor ne szóljon a háborúk és a gyilkosságok ügyében sem? Mert ezek az erkölcsi és etikai kérdések az egyház számára ugyanarról az igei alapról válaszolhatók meg. S ha ne szóljon például egy pártpolitikai ideológiát, egy új oktatási vagy szociális koncepciót illetően, akkor ne szólaljon meg – mondjuk – a bizonyíthatóan ártatlanul meghurcoltak ügyében sem? Mert ezek a kérdések is ugyanannak az értékrendnek: a bibliai értékrendnek az alapján értelmezhetőek az egyház számára.

Nézzük meg a politizálós politizálást egy másik szempontból is. Az igazságok csak akkor számítanak igazságnak, ha minden körülmény között megállják a helyüket. Az egyház ne politizáljon! Igaz volna ez a megállapítás akkor is, ha például egy természeti katasztrófa, egy súlyos járvány, esetleg egy háborús időszak volna a mi viszonylag békés időszakunk helyett? Akkor is társadalmi némaságot várnának el az emberek az egyháztól? Nem hiszem! Szerintem éppen azt várná el a társadalom, azt várnák el az emberek, hogy a keresztyén egyház és annak képviselői álljanak oda, ahol fájdalmat, elesettséget, tennivalót látnak! Szóljanak és vigasztaljanak! Hirdessék, hogy van remény! És vegyék ki a részüket a munkából is. Ez méltó a Krisztus egyházához, vagyis a keresztyén egyházhoz. Ez pedig az általam szimulált szituációban már aktív politizálás. Hiszen a segélyosztást, a gyógyítást, az újjáépítést és mindennek részben az anyagi biztosítását meg kell szervezni.

A közösségért cselekedni kell. És ehhez emberek, partnerek, kapcsolatok, célok kellenek, küldetéstudatra, felelősségvállalásra, elszántságra és tenni képességre (csúnya szó: érdekérvényesítésre) van szükség. És mi ez, ha nem politika!

A másik értelmezési vonal, amikor nem aktívan, hanem csak a vélemény kimondására mondják azt, hogy „politizál az egyház”. Itt elsősorban a papok és lelkészek nézeteiről, véleményük kinyilvánításáról van szó. Könnyen kimondjuk, hogy „nem érdekel a pap vagy lelkész magánvéleménye. Mondja azt, amit mondania kell!” Vagyis ne mondja el azt, amit őszintén gondol? Hallgassa el? Netán hazudjon? Hazudja azt, amit az emberek hallani akarnak? De hát akkor már nem pap, hanem politikus… S akkor mennyire lesz hiteles ugyanabból a szájból a Miatyánk? A keresztyén egyház emberei előtt Jézus Krisztus a példa. Azok között, akik szeretnék, hogy az egyház ne „politizáljon”, ugyan akadna-e olyan bátor ember, aki felvállalná, hogy szétválogatja Jézus „magánvéleményét” és „hivatalos álláspontját” mindazokban az élethelyzetekben és megszólalásaiban, amelyeket rögzítettek a róla szóló bibliai könyvek? Józan ésszel végiggondolva: ez lehetetlenség! Jézus – a mai szóértés szerint – politizált, amikor megszólította Pétert: „jöjj és kövess engem.” Politizált, amikor a hegyi beszédben azt mondta: „boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket.” És politizált akkor is, amikor a megkövezésre eléje vonszolt asszonynak azt mondta: „menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” Még a kenyér megtörésével és a kereszten kimondott utolsó szavával is politizált. Mert a fennálló renddel szemben egy másik értékrendet mutatott fel! Egy egységesen felmutatható, egységes értékrendet! Nem kettőt, és nem egy hivatalos és magánvéleményből összetákoltat. Hanem egyet, egységeset!

A reformáció a – nagyon is emberi érdekekhez köthető – kettős mércét számolta fel, visszaállva a krisztusi értékrendre. Nincs „kincstári álláspont” és „magánvélemény”, hanem csak egy van: az igei alapon megfogalmazódó meggyőződés. S ha az egyház hittel és hitelesen felvállalja az igei alapon való meggyőződését, akkor azt jól teszi. Még akkor is, ha egyesek – emberi érdekből – politizálásnak tartják a meggyőződés kimondását.

Összegezve: aki azt kéri az egyházától, hogy ne politizáljon, az valójában azt kéri az egyházától, lelkészétől, papjától, hogy hallgasson! Hogy ne mondjon őszinte véleményt, hogy ne foglaljon egyértelműen állást, hogy ne keresse és ne hirdesse az isteni igék érthetőségét és megélhetőségét a mában, hogy ne legyen krisztusi! És ezzel a kéréssel valójában nem éri el a célját. Mert az igei meggyőződésből megszólaló egyház s annak emberei úgysem hallgatnak el még akkor sem, ha egyesek sértődötten össze fogják keverni a „politizáló” papokat a „papoló” politikusokkal. Pedig a kettő között óriási a különbség!

A szerző református lelkipásztor