Egyetlen percre sem szállt el a dicsőségtől...

Bohumil Hrabal és Jiří MenzelPavel Štoll felvételeMajd egy jót grimaszolva hozzátette: „Az emberek nem zabálnak. Olvasnak!” Történt mindez Prágában, a normalizációs évek valamelyikében. Mára változott a helyzet, jegyzi meg keserűen Jiří Menzel. „Az emberek nem olvasnak. Zabálnak.”

Kilencven éve született Bohumil Hrabal. Ha élne, bizonyára vagy az Arany Tigrisben, vagy a kerszkói házában ünnepelne. Törzshelyén, a mára igazi irodalmi zarándokhellyé vált prágai sörözőben, baráti körében, a sarokban ücsörögne szótlanul, vagy hétvégi házában, túlságosan zajos magányban múlatná az időt, népes macskaseregével társalogva.

Novelláiből több film készült. A legtöbb és a legértékesebbek Jiří Menzel rendezésében, aki huszonkilenc évesen a Szigorúan ellenőrzött vonatokért Oscar-díjat kapott. Ez volt a legendás páros első nagy közös munkája. Pár évvel később ezt követte a Pacsirták cérnaszálon, majd a Sörgyári capriccio és a Hóvirágünnep. Bár író és rendező között az idők során mély barátság szövődött, Jiří Menzel semmiben sem hasonlít a cseh széppróza mesterének jól ismert kocsmai figuráira. Mellesleg Bohumil Hrabal sem volt hrabali figura. Hallatlan nagy műveltsége és kultúráltsága ellenére soha nem tartott okoskodó beszédeket, világirodalmi nagysága mellett élete végéig megmaradt egyszerű, hétköznapi embernek.

Jiří Menzel tíz éve nem készített játékfilmet. Ha készített volna, akkor az Őfelsége pincére voltam című Hrabal-novella alapján. A produceri viszályok miatt azonban kicsúszott a kezéből a megfilmesítés lehetősége. Azóta csak színházban rendez. A leginkább külföldön.

Esterházy Péter írja 1990-ben megjelent remekében, a Hrabal könyvében, hogy a neves cseh író szerint „Nem pech, hanem tragédia ide születni, az tragédia, sőt még ennél is több: komédia. Szóval dráma.” Ön is így gondolja?

Szerintem itt sokkal érdekesebb az élet, mint például Amerikában. Elég mulatságos, ha úgy tetszik. Sokaknak persze nagyon nehéz, ezzel tisztában vagyok. A sok változásnak köszönhetően drámaibb is, mint másutt. Itt mindig van valami új, mert folyamatosan történik valami. Aki fent van, lecsúszik, aki lent, felkapaszkodik, és van egy réteg, amelyik nem mozdul. Kelet-Európában sokkal dinamikusabb a társadalmi mozgás, mint bárhol másutt. Talán csak a 18. század végi és 19. század eleji Franciaország volt ilyen érdekes. A dráma a drámai változásokban van, ami nem biztos, hogy tragédia. Nézzük meg, hogyan élnek az emberek Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában. Ahhoz képest nekünk nincs okunk panaszra. Tragédiáról ezért aztán semmiképp nem beszélnék. Inkább tragikomédiáról. És azt hiszem, Hrabal úr is így gondolta.

Ön, aki már kamaszkorában is szenvedélyes olvasó volt, mikor figyelt fel Hrabal írásaira?

Hatvankettőben vagy hatvanháromban, nem emlékszem. Ő már akkor majdnem ötvenéves volt, de könyve még nem jelent meg. Mivel tényleg faltam az irodalmat, és két-három kulturális hetilapot, világirodalmi folyóiratot is olvastam. A Plamenben és a Literární novinyban jelentek meg Hrabal úr első írásai, és a legelsőtől fogva mindet szerettem. Különös módon mindegyik megnevettetett. Volt bennük ugyanis valami, amit senki másnál nem tapasztaltam: Hrabal úr ugyanis egészen közelről nézte és láttatta az embereket. Minden hibájukról számot adott, mégis szeretni lehetett őket. Mindig úgy éreztem: gyémántszemmel figyeli a legapróbb rezzenéseiket is. Mivel későn kezdett el publikálni, már az első írásai is érett művek voltak.

Legelső rendezését, a Baltazár úr halálát, amely a Gyöngyöcskék a mélyben című szkeccsfilm egyik értékes darabja volt, 1964-ben forgatta.

Eredetileg a Próbautat akartam filmre vinni, ez volt az első novella, amit olvastam tőle, de a forgatásnak technikai akadálya lett volna, hiszen a novella arról szól, hogy Hrabal úr felül a motorkerékpárjára, és végighajt vele a városon. Aztán találtam egy másik írást, amelyben egy motorkerékpár-verseny során meghal valaki az úttesten. Hrabal úr nemcsak a sörözőbeli beszélgetések hű tolmácsolója volt. Képzelőerejével, képi látásmódjával is magával ragadta az olvasóját. A hangos film pedig nemcsak azzal a céllal született meg, hogy hallhatóak legyenek benne a szereplők, hanem hogy cselekményt, képsorokat is mutasson. Sőt kontrasztba állíthatja a képet és a hangot. Visszatérve a szkeccsfilmre: én már akkor diplomás filmrendező voltam, csak éppen katonai mundérban, önbizalmam meg semmi. Nem is gondoltam, hogy én valaha filmet fogok készíteni. Azt hittem, majd asszisztálni fogok ügyesebb, rátermettebb, öntudatosabb kollégáim mellett. Évfolyamtársaim, Jaromíl Jireš, Jan Němec, Evald Schorm és Věra Chytilová sokkal határozottabban haladtak a pályán. Mivel ők is szerették Hrabal írásait, összefogtak, hogy közös filmet rendeznek. Később szóltak Ivan Passernek, és megkerestek az ajánlattal engem is. Nagy tett volt ez a részükről. Ha nem hívnak, mástól vagy másoktól aligha kapok lehetőséget. Kezességet vállaltak fölöttem a barrandovi filmgyár főnökeinél, akik azt mondták: rendben, forgasson akkor ő is. Pedig teljesen ismeretlen voltam előttük. Engem csak a főiskolán ismertek.

Věra Chytilováról sem nagyon tudom elképzelni, hogy közéjük tartozott.

Věra külön fejezet. Ő nem is volt azon a találkozón, amikor a Palace Szálló alagsorában, ahol a filmklub működött, leültünk beszélgetni Hrabal úrral. Én egyébként akkor láttam őt először.

És milyen benyomást tett önre?

Őszintén szólva, egészen máshogy képzeltem el. Komoly, szemüveges, idősebb értelmiséginek. Ő meg akkor úgy nézett ki, mint egy nemzetközi rangú futballista. Szép, sportos alakja volt, egyenes derékkal ült az asztalnál, és nagyon érdekesen tartotta az ujjai között a cigarettát. Mielőtt beleszívott volna. Sajátos mozdulattal emelte a szájához, mintha nyolcast írt volna a levegőbe. Később, amikor megismertem az édesanyját is, rájöttem, hogy tőle örökölte ezt a furcsa gesztust. Mivel Věra nem volt jelen a megbeszélésen, én képviseltem az érdekeit. Ivan Passer ugyanis a Világautomata büfét akarta megfilmesíteni, és én tudtam, hogy Věrának is erre fáj a foga. Ráadásul egészen szoros kapcsolat fűzte a novellához, hiszen a papája sokáig büfés volt egy pályaudvaron, és a helyzet ismeretében lehetett néhány konkrét elképzelése a filmről. Passer nem is ragaszkodott annyira ehhez a részhez, úgyhogy megmaradt Věrának. Miután közöltem vele az örömhírt, hogy az övé a Büfé, megkérdeztem tőle: Na, és ha másik novellát kellett volna választanod, melyik mellett döntesz? „Mit tudom én?! – felelte. – Nem olvastam tőle semmi mást, csak ezt az egyet.” Azt hittem, megölöm. De amikor szóba jött a Barrandovon, hogy a Szigorúan ellen#rzött vonatokat kellene filmre vinni, #t is felkérték a rendezésre. Volt is mindenféle #rült elképzelése... Ketten már visszautasították előtte a felkérést, ő még gondolkozott. Azt találta ki, és ezt el is mesélte nekem, hogy mindent láttatni szeretne, amit Hrabal úr leírt. Ez lett volna a legnagyobb hiba, de ő ezt nem tudta. Végül ő is visszalépett, és így talált meg aztán engem a felkérés.

Ott és akkor, a Palace Hotelban meg is pecsételődött a barátsága Bohumil Hraballal?

Miután elköszöntünk tőle, én mentem utána, és egészen a Vencel térig kísértem. Meg akartam fejteni ugyanis, mitől van az, hogy bármilyen drámai történetet olvasok is tőle, a végén mindig nevetnem kell. Hát hogy van ez?

És mit válaszolt?

Hogy a kegyetlenségek is az élet tartozékai.

Bár erős barátsággal kötődtek egymáshoz, ön mégsem tegezte őt soha. Még Bohušnak vagy Bohoušeknek sem szólította, ahogy mások szokták, csak Hrabal úrnak.

Vagy doktor úrnak. Néha a bátyámnak.

A bátyjának?

Ha már a testvéreként kezelt! Egyszer még egy ágyban is aludtunk.

Biztosan dupla ágyban.

Mannheimben voltunk, a filmfesztiválon. Közös szobát kaptunk, és egy hatalmas franci ágyat. Nagyon dühös volt rám, mert én mindig jól aludtam, ő meg hajnalig forgolódott. Látta, hogy én már mélyen alszom, neki meg három felé sem jött álom a szemére. Azon a napon, amikor a sajtóértekezletünk volt, mindketten kilenckor ébredtünk, mert későn mentünk aludni. Tízkor már lent kellett volna lennünk, várt ránk a sok újságíró, de Hrabal úr csökönyösen azt hajtogatta: ő nem megy sehova, jöjjenek ide azok, akik akarnak tőle valamit. Én azt hittem, viccelődik, aztán kiderült, hogy komolyan gondolta. Ki sem mozdult a szobából. Én felöltöztem, ő pizsamában, ágyban fekve fogadta a sajtó képviselőit. Ott, a szobában faggattak bennünket órákon át.

Hrabal életének két fő színterén, Nymburkban és Libeňben is sok időt töltöttek együtt, akárcsak később, Kerszkóban.

Nymburkban lakott az öccse és az édesanyja, aki nyolcvanévesen is királynői magatartást sugallt. Ahogy ott ültünk a szobájában, mindannyian az „alattvalói” voltunk. A ház teljhatalmú uraként viselkedett. Nem volt ő beképzelt, csak érezni lehetett, hogy milyen erős egyéniség. Pepin bácsit is láttam élete alkonyán egy Nymburk melletti kastélyban, a nyugdíjasok otthonában. Hrabal úr elvitt hozzá, és bemutatott neki. Pepin bácsi ugyan még felismerte a rokonát, de már nem ebben a világban élt. Hrabal úr számára egyfajta spirituális angyalt jelentett.

Az Arany Tigrisben nem nagyon találkoztak.

Ha találkoztunk is, mert oda hívott, ha valami gondom volt a forgatókönyvvel, nem sokáig bírtam. Én a sört nem szeretem, a füstöt meg kerülöm. ĺgy aztán nagyon gyorsan elszöktem. Ha jött a pincér, Hrabal úr mindig úgy tett, mintha nem is ismerne, mintha nem is hozzá tartoznék. Mérhetetlenül idegesítette ugyanis, hogy én teát rendelek.

Önöknél nem járt soha?

De igen. Eljött hozzánk párszor. De abból is csak baj volt. Ugyanis kiderült: Hrabal úr jól ismeri az édesapámat. Méghozzá Prága különböző kocsmáiból. Apukám már nyugdíjas volt akkor, Stefan Zweiet és Thomas Mannt olvasott, és nagy titokban, hogy az én szigorú, puritán édesanyám meg ne tudja, sörözőkben szórakozott. És Hrabal úr leleplezte a titkát. „Én ismerem magát!”– lelkendezett édesapámat látva, amikor először jött hozzánk. És édesanyám füle hallatára elmesélte, mikor melyik vendéglőben látta becsípve őt. Apukám, fülig vörösen, de inkább teljesen megsemmisülve állt az előszobában, és nem tudta leinteni Hrabal urat, aki csak mondta és mondta, hogy itt és ott, ekkor és akkor, ennél és annál az asztalnál. Igen, édesapám házon kívül vidám cimbora volt, csak otthon, édesanyám közelében hallgatott. A sörözőben ő volt a nagy mesélő. Ott ült az asztalnál néhai gimnazista osztálytársaival, és különböző történetekkel szórakoztatta őket. Ha elment pisilni, elnémult az asztaltársaság. Várták, hogy minél előbb visszajöjjön, és folytassa a félbeszakadt történetet. Mindezt mi nem is sejtettük otthon, ezért szájtátva hallgattuk, amit Hrabal úr elkotyogott. Anyukám egyébként sem rajongott érte, mert nem szerette a durva szavakat. Amikor elvittem őt a Szigorúan ellenőrzött vonatok bemutatójára, ott is nagyokat hallgatott, és csak otthon mondta el a véleményét, hogy „Az állomásfőnök is milyen rondán beszélt a filmben!” De hogy Hrabal úr még apámról is tudott egyet s mást, az végképp nem tetszett neki.

A Baltazár úr halála forgatókönyvét, úgy tudom, egyedül írta.

Az Őfelsége pincére voltam-ét is. A többit közösen írtuk, de inkább úgy, hogy én elmondtam, mit szeretnék, Hrabal úr pedig mindent megtett, hogy megfeleljen az elvárásaimnak. Én meg mindent neki adtam, amit a filmről tudok, csakhogy megkönnyítsem a munkáját. Hrabal urat egyébként szívélyes, jókedvű, toleráns embernek ismertem. Csak az élete vége felé, amikor már nagy fájdalmak gyötörték, akkor volt ingerült. Vita, veszekedés azonban soha nem volt köztünk.

Közös útjaik során bizonyára azt is látta, miképpen reagált arra, hogy novelláiból az ön rendezésében sikeres filmek születtek.

Őt a siker már felnőttként érte, így teljesen normális ember maradt. Nem kellett attól félteni, hogy elveszti a fejét. Škvoreckýn és másokon mindig látom, hogy „sikeres irodalmárok”. Hrabal úr és Hrušínský úr volt a példa számomra, hiszen soha, egyetlen percre sem szállt el a dicsőségtől. Hrabal úrral valóban sokat utaztam. Főleg Németországba, Svájcba és Ausztriába. Fesztiválokra, találkozókra. Az Oscar-díj átvételére az akkori barátnőmet vittem magammal, mégsem neheztelt rám soha. Később aztán ő is eljutott Amerikába. Bécsbe az első autómmal mentünk. Kétszer koccantunk, mire megérkeztünk a Hilton Szállóhoz. Trabanttal a Hiltonhoz. Bizarr látvány lehetett.

A Hóvirágünnepben ő maga is feltűnik néhány pillanatra. Nehéz volt rászednie, hogy odaálljon a kamera elé?

A forgatásra, illemből, eljött néhányszor. Egy óránál tovább azonban sosem bírta. Nem találta fel magát. Könyörögni ugyan nem kellett neki, hogy elsétáljon a kamera előtt, de hogy boldogan tette, azt nem állíthatom. A Hóvirágünnepet Kerszkóban forgattuk, ezért utaznia sem kellett. Ott forgattunk a háza közelében, és azt mondta, ha trágyázni kell, csak hívjam nyugodtan. Úgyhogy merített párat a nagy kanállal...

Elképzelhetetlennek tartja, hogy ha már az Őfelsége pincére voltam megfilmesítésének lehetőségét elveszítette, más Hrabal-novellák alapján forgasson filmet?

Én boldogan vállalnám, ha felkérnének. Rajtam nem múlik. Csak azt ne várják tőlem, hogy én kezdjek el könyörögni ez ügyben.