Egy szinten vagyunk

Trianont, azt gondolom, és ebben a könyvben is azt próbálom megragadni, nagyjából három-négy tényezővel lehet magyarázni. Ebből legfontosabb a Monarchia s ezen belül Magyarország soknemzetiségű jellege. S ezzel összefüggésben az a tény, hogy nem sikerült a dualizmus időszakában egy olyan államszerkezetet kialakítani, amely többé-kevésbé valamennyi nemzetiség számára megnyugtató berendezkedést jelenthetett volna. Még a magyarok se voltak teljesen elégedettek vele, hogyan lettek volna hát azok a szlovákok vagy a románok, akiknek az önigazgatási törekvéseit megfontolás tárgyává sem tették, s kulturális önszerveződési lehetőségeiket durván korlátozták. Persze amíg egy állam erős, addig meg tudja magát védeni a dezintegratív törekvésekkel szemben. Ez volt a helyzet a háború végéig. Ám 1918 őszére a Habsburg Birodalom és ezen belül a magyar állam egyaránt összeomlott, és hatalmi vákuum keletkezett. Ezt tartom tehát az átalakulás legfontosabb okának. Emellett nem szabad azonban megfeledkeznünk azokról a nagyhatalmi érdekekről sem, amelyek felkarolták és támogatták a nemzetállami elképzeléseket. Ha a győztesek azon elgondolások mellett döntöttek volna, melyek egészen 1918 tavaszáig fönnálltak, hogy márpedig a Monarchiát föderalizálni kell, akkor az események valószínűleg más irányban alakulnak. Ez az, amit nem tudunk ellenőrizni, mert nem tudjuk az eseményeket újra lejátszani. Végül harmadik tényezőként említhetjük a Monarchia déli és keleti határai mellett kialakult kisállamok irredentizmusát. A 19. század közepén még nincs egy önálló Románia, Szerbia csak egy autonóm terület, míg az első világháború végén már mindkettő önálló állam, önálló hadsereggel. S mindkettőnek ugyanaz volt a célja: a románok és szerbek, illetve délszlávok által lakott területek egyesítése. Mindezeknek a tényezőknek az összessége okozta Trianont. Ha ezek közül valaki csak egyet emel ki, az torz következtetésekre juthat. Nem tudjuk, hogy megmaradhatott volna-e az Osztrák–Magyar Monarchia akkor, ha föderalizálják a 19. században. Ha megteszik például azt, amit Palackýék javasoltak 1848–49-ben vagy Aurel Popovici 1907-ben. Vagy ha a szlovákok egyszerűen csak területi autonómiát kapnak, ahogy ezt 1895-ben a románokkal és a szerbekkel együtt kérték is. Nem tudom, hogy ez a csehszlovakizmusukat, vagy a Magyar Királysággal szembeni állampolgári lojalitásukat erősítette volna-e. Csak arról tudunk beszélni, ami megtörtént, és visszamenőleg próbálunk ok-okozati viszonyokat és tendenciákat megállapítani. Nem minden magyarországi történész fogadja el ezt a logikát. Számomra evidencia, hogy Kelet-Közép-Európában, de hajlok arra, hogy a világ más részén is az utóbbi kétszáz évben az állam- és nemzetfejlődésnek az iránya az, hogy a multietnikus nagy egységek kisebb és nyelvileg-kulturálisan homogénebb egységekre bomlanak fel. Ennek belátásához nem kell mást tennünk, mint magunk elé tenni a térség 19. század eleji politikai térképét és a mait. Akkor három nagy birodalom uralta a térséget, ma pedig közel húsz kisebb-nagyobb állam osztozik ugyanazon a területen. Az elmúlt kétszáz év dezintegrálódásával szemben az utóbbi években ugyanakkor markánsan kirajzolódik egy integrálódási tendencia is. Miközben tehát van egy önállósulási törekvés, amely – gondoljunk Koszovóra vagy Montenegróra – még be sem fejeződött teljesen, aközben zajlik egy integrációs folyamat is, melyben az államok teljesen önként maguk mondanak le szuverenitásuk jelentős részéről egy államok fölötti szervezet, az Európai Unió javára. Efelé tart Magyarország és Szlovákia is. Lehetséges, hogy egy idő múlva ahhoz hasonló helyzetben találjuk magunkat, mint amilyenben egyszer az Osztrák–Magyar Monarchiában már éltünk. Azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a szlovákok és a magyarok ezúttal nagyjából egy szinten lesznek, nem pedig egy olyan alá- és fölérendeltségi viszonyban, mint amilyenben a dualizmus idején voltak. Az Európai Unióban egy szinten vagyunk, remélem úgy is maradunk, s engem ez egyáltalán nem frusztrál, hanem kifejezetten örömmel tölt el.