Egy magyar főszerkesztő Bukarestből

Gálfalvi Zsoltot, a Bukarestben megjelenő magyar hetilap, A hét főszerkesztőjét a közelmúltban Budapesten a Szabad Sajtó-díjjal tüntették ki.

A hatvanas évek derekán, amikor megismerkedtünk, Gálfalvi Zsolt arról volt nevezetes Marosvásárhelyen, hogy nagy valószínűséggel a városban ő volt az egyetlen ember, aki olvasta a Der Spiegelt. Az pedig külön megfejthetetlen rejtély volt, hogy az Igaz Szó című, akkor egyedüli erdélyi irodalmi folyóirat szerkesztősége, ahol Gálfalvi Zsolt főszerkesztő-helyettesként tevékenykedett, miként kapott engedélyt Gheorghiu-Dej Romániájában az imperializmus szócsöveként minősített hamburgi hetilap előfizetésére. És Gálfalvi nem a képeket nézegette, hanem olvasott is. Nemcsak a Der Spiegelt, hanem mindent, ami eljutott hozzá. Ezért lett az egyik legtájékozottabb szerkesztő, nemcsak a politika dolgaiban, hanem az irodalom világában nem különben.

Pontosabban: kultúrpolitikus. Negyvenéves, amikor az akkoriban nagy viharokat kavart, Kántor Lajos és Láng Gusztáv által jegyzett irodalomtörténetben ezt olvashatjuk róla: „Gálfalvi Zsolt kritikus pályakezdése jogos várakozást keltett. Elsősorban nemzedéktársaiért kiálló, értő bírálatai – Sütő Andrásról, Fodor Sándorról, Szabó Gyuláról – segítették a valósággal őszintén szembenéző, realista írásművészet elismerését… A folytatás, sajnos, elmaradt ettől az indulástól, cikkeit a gondolati és nyelvi elszürkülés fenyegette. Első kötetét (Könyvek, viták, írók, 1958) újabbak még nem követték, irodalom- és színházszervezői feladatai szinte teljesen elvonták a kritikusi gyakorlattól.” Lesz még két gyűjteményes kötete (Az írás értelme, 1978, Prospero szigetén, 1987), de láthatóan nem érdekli igazán a kritika művelése. Az ő igazi műfaja a publicisztika, viszont a rendszerváltásig ez gyakorlatilag holt terület, mert a diktátor dicsőítése volt az egyetlen engedélyezett publicisztikai téma, erre viszont Gálfalvi nem volt hajlandó. Gálfalvit a nemzetiségi kultúra léte érdekelte és érdekli. Azok közé az írástudók közé tartozott, tartozik, akik az irodalomban, a színházban és általában a kultúra minden területén a nemzeti-nemzetiségi közösség megmaradását biztosító szolgálatot látnak. Ezt a szolgálatot vállalta a romániai magyarság históriájában igencsak fontos pillanatban Gálfalvi. Ezért lép ki az irodalom világából, ezért hagy fel a kritikaírással.

Hiszen volt ő a marosvásárhelyi, akkor még kizárólag magyarul játszó Állami Színház igazgatója is, majd 1969-ben felkerült Bukarestbe, ahol az országos magyar napilap, az Előre főszerkesztő-helyettese. Elődje Domokos Géza volt e poszton, aki azért távozott a szerkesztőségből, mert lehetőség nyílott az önálló nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion alapítására, s így maradt Gálfalvira a nagyhatású kulturális melléklet. Furcsa idők jártak akkor Romániában… Nicolae Ceausescu annyira megijedt a Varsói Szerződés hadseregeinek csehszlovákiai bevonulásától, hogy – elvei és természete ellenére – mérsékelt liberalizálást engedélyezett. Ő, aki 1958-ban, a központi bizottság ideológiai titkáraként megszüntette, a lehető legdrasztikusabb módszerekkel, a kolozsvári Bolyai Egyetem önállóságát, 1969-ben önálló nemzetiségi, magyar intézmények létrejöttét engedélyezte. Ilyen volt a Kriterion, valamint A hét című hetilap, amelyet Huszár Sándor, az író (ő lett a főszerkesztő), valamint Földes László, a korábban mindenféle funkciókból leváltott kritikus és Gálfalvi mint főszerkesztő-helyettesek alapítottak. Gálfalvi és barátai, társai felismerték: ki kell használni a rendszer ideiglenes engedékenységét, hogy az előző negyedszázadban ugyancsak leromlott romániai magyar kulturális életet felerősítsék. Mégpedig a progresszív román értelmiség támogatását ugyancsak megszerezve. Hiszen senki ne képzelje azt, hogy a román nacionalizmus (s kivált annak a nyolcvanas években kifejlesztett agresszív formája) minden román értelmiséginek tetszett, vagy netán támogatták volna az ilyen akciókat. A prózaíró Zaharia Stancu, a József Attilát is fordító Mihai Beniuc vagy a kiváló Eugen Jebeleanu, a költő undorodott ettől, s éppen ezért maguk is keresték a magyarokkal való kapcsolatot. (Amikor Jebeleanut Herder-díjjal tüntették ki, Méliusz József ekként méltatta: „Eugen Jebeleanu megérdemli ezt a magas és nagy erkölcsi tekintélyű nemzetközi jutalmat mindazért, amit költőként, írói-erkölcsi személyiségként a román és a romániai magyar szellemiség, a román és a magyar nemzet barátságáért cselekedett…” Méliusz azt az ajánlást fogalmazza át saját szavaival, amellyel a romániai magyar írók e kitüntetésre ajánlották a bécsi hivatalosoknak a román költőt. Úgy tudom, az ajánlás megszervezésében Gálfalvinak is része volt.) Gálfalvi élenjárt abban, hogy azokban az években a román és a romániai magyar értelmiség között megerősödött a kölcsönös bizalom légköre, amely akkor sem fogyott el, amikor Ceausescu újra rövidre fogta a pórázt. A szigorodás azzal járt, hogy Gálfalvit, aki 1971-ben a bukaresti Kulturális Minisztériumban főtisztviselőként igyekszik hatékonyan érvényesíteni a nemzetiségi érdekeket, 1975-ben kipenderítik miniszteriális állásából, és visszakerül A héthez, de már nem főszerkesztő-helyettesnek, hanem közrendű hírlapírónak. A rendszerváltás után lesz újra a megújult A hét főszerkesztője, és mind a mai napig ezt a tisztet tölti be. Emellett pedig még a Romániai Magyar PEN Klub elnöke, de vezető szerepe van a romániai írószövetségben is.

Akár kulturális diplomatának is nevezhetném. Mert ilyen feladatokat vállalt folyamatosan a szerkesztés mellett. Közvetített a románok és a magyarok között roppant nehéz korszakokban, amikor ez a tevékenység személyes kockázatvállalást is jelentett. Úgy közvetített, hogy közben a hatalom jóvoltából legalább egy évtizedig nem kapott Magyarországra útlevelet. Olyankor közvetített, amikor erre a lehető legnagyobb szükség volt, különös tekintettel arra, hogy Nicolae Ceausescu személyes ellenségének tekintette Kádár Jánost és azt a Magyarországot.

„Romániaiként magyar” – idézhetném Gálfalvira vonatkoztatva is Méliusz József meghatározását. És szerencsésen egyesíti tájékozottságát, szerkesztői tehetségét és diplomata hajlamait akkor is, amikor következetesen elutasítja a provincializmus minden változatát. Azt is, amelyik a nemzeti-nemzetiségi irodalom, kultúra – úgymond – gyökereit félti, ha a világirodalom, világkultúra eleven véráramába való kapcsolódás szükségességét hangsúlyozzák. Gálfalvi szerkesztésében A hét minden egyes száma tudatosan tágítja nemzetiségi (és nemcsak nemzetiségi) olvasóinak látókörét. A kultúrában éppen úgy, mint a közgondolkozásban, amelybe beletartozik a politikai kultúra is. Kivált ez utóbbinak a szükségességére hívja fel a figyelmet Gálfalvi, hiszen miért is ne tudná, hogy a nemzetiségi politizálás gyakorlatában ez a minőségi feltétel az egyik legnagyobb deficit. Nem is volt mindenkinek módja tájékozódni, ilyen értelemben a Ceausescu-korszak rombolása félelmetes erejű volt, hozzá képest a szintén kegyetlen husáki normalizálás vidám nyári úttörőtáborozásnak tűnhet. Ám a királyi Románia balkáni politizálása sem hasonlítható, mondjuk, Masaryk Csehszlovákiájának európaiságához. Az A hét tájékoztató szenvedélye tehát akár pedagógiai feladatvállalásként is minősíthető: a romániai magyar közélet önállósága, európaisága érdekében. Hogy ne megbízásokra várjanak tapasztalatlanságukban a romániai magyar értelmiségiek, közöttük a politikusok, már abban az esetben, ha értelmiséginek tekinthetők, noha ez nem mindenkiről mondható el, hanem képesek legyenek a külső, például budapesti sugallatoktól függetlenül, Európát értve európaiasan politizálni.

Különben a legeslegerdélyibb tradícióról van szó. Erdély (s tágabb értelemben a romániai magyarság) nemcsak az első világháború következményeként tanulta meg az önálló világlátást. Ez a kultúrára éppen úgy vonatkozik, mint a politikára, a közügyek szolgálatára. Gondoljunk csak olyan személyiségekre, mint Bethlen Gábor. Nem véletlen, hogy mostanában felfigyelnek egy tipikusan erdélyi grófra, Bánffy Miklósra. Aki magyar külügyminiszterként 1921-ben kezdeményezte a Szovjetunióval való diplomáciai kapcsolatokat (ezért Horthy mérhetetlen felháborodásában és ostobaságában fel is mentette őt), majd elmegy a román király udvarába, hogy oldja a román–magyar ellentéteket. Ez sem sikerült neki, de a jövő mégiscsak a Bánffy-politizálást igazolta. És tegyük mindehhez hozzá: ugyanez a Bánffy vállalta a budapesti Operaház intendásaként Bartókot, holott íróként inkább konzervatív volt. Képes volt azonban az európai tendenciák felismerésére. Említhetnék egy közelebbi példát is: azt a hagyományt, amelyet ugyancsak a két világháború között a Gaál Gábor által szerkesztett Korunk teremtett meg. Amely Korunk a mai A hét egyik példája. Gálfalvi pedig Gaál Gábornál tanult a kolozsvári egyetemen, valamivel később, ahogyan Gaál Gábor kezet nyújtott Bánffy Miklósnak.

Nehéz Gálfalvi Zsoltról írni, hiszen nincsen születésnapja (csak jövő év novemberének végén lesz hetvenéves), a politikus, a szerkesztő munkája pedig eléggé megfoghatatlan. A végeredményt ismerjük, de azok az erőfeszítések, amelyek egy-egy lapszám megjelenését megelőzik, majdnem láthatatlanok. Ezért ez a jegyzet csupán figyelemfelhívás, ahogyan Gálfalvi kitüntetése is – mint minden díj, kitüntetés – sem más. Viszont a különböző országokban élő magyar nemzetiségeknek hasznos egymásra is figyelni. Gálfalvi lapjában rendszeresen szerepel a szlovákiai magyar élet. Figyeljünk hát mi is a Bukarestben megjelenő A hétre, ha már újságosainknál nem vehetjük meg példányait.