Egy kőbőrönd, amely mindenkinek mást jelent

„A saját értékeinkre kellene építenünk”Somogyi Tibor felvételeMilyen érzés naponta elmenni egy-egy szobra mellett? Nem jut eszébe, ha felnéz például az 1848-as emlékmű méltóságteljes madáralakjára, hogy ma már egészen másképpen oldaná meg?

Talán nem is. Volt olyan megrendelésem, amely kicsit rám volt kényszerítve, és nagyon meg kellett vele dolgoznom, de az említett 1848-as emlékmű nem tartozik ezek közé. Azt hiszem, ma sem csinálnám másképp.

Más szempontokat kell figyelembe vennie a művésznek, ha saját kedvére alkot, és másokat, ha köztérre szánt szobrot készít?

Wehner Tibor magyarországi művészettörténésznek volt erről egy érdekes, diafelvételekkel gazdagon illusztrált előadása, amikor meghívtuk a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria művésztelepére. Az általa bemutatott köztéri szobrok a millecentenáriumra készültek, és összességükben kissé lehangolóan hatottak. Százával készültek akkor a különféle alkotások, de a szobrászatban napjainkban érvényesülő legújabb törekvések nem nagyon érződnek rajtuk. Budahelyi Tibor szobrászművész, akit szintén meghívtunk a művésztelepre, meg is jegyezte: még konstruktivista szobrot sem igen látni közöttük, pedig hol vannak azok az idők, amikor még újdonságnak számított a konstruktivizmus!? Ezen a téren bizony nagy a lemaradás.

Ez mivel magyarázható? Az alkotó attól fél, hogy túl merész szobra nem fog tetszeni, elutasítja a közönség?

Sajnos, a mecenatúra tájainkon még nem alakult ki, nincs olyan mecénás, aki megrendelne egy szobrot, és teljesen rábízná az alkotóra, hogy mit, hogyan csinál. Nálunk a megrendelőnek mindig vannak bizonyos félelmei, mert általában valamilyen közösség anyagi hozzájárulásával állítanak szobrot, és ezért meg kell hogy feleljen az illető közösség elvárásainak. Annál is inkább, mivel olyan művekről van szó, amelyek felállítása valóban közösségi akaratból történik. 1989 után úgy tűnt, mintha mindenütt a lehető leggyorsabban be szerették volna pótolni, hogy bizonyos személyekről és eseményekről hosszú évtizedekig nem lehetett nyilvánosan megemlékezni. Ha visszatekintünk az elmúlt évszázadokra, ilyen rövid idő alatt talán soha nem készült annyi szobor – zömmel második világháborús emlékművek –, mint most, alig tizenöt év alatt. Ha csak Pozsonytól Párkányig nézzük a településeket, akadna elég munkája annak, aki ezt a régiót ilyen szempontból kívánná feldolgozni.

Jó ez, vagy sem, hogy rövid idő alatt ennyi szobor született?

Két szemszögből lehet ezt nézni. Jó, hogy az emberek meg tudják ünnepelni ezeknél a szobroknál a számukra fontos események évfordulóit, jó, hogy van méltó hely a közös megemlékezés számára. A másik a szakmai szempont: rengeteg kopjafát állítottak, amelyeket sokszor Magyarországról ajándékoztak. Ez gesztusnak nagyon szép, csupán azon kellene elgondolkodni, hogy mi köze van a Felvidéknek a kopjafához? Nem beszélve a székely kapukról, mert néhol azok is megjelentek. Nem mintha nem tetszene a kopjafa vagy a székely kapu, de nem biztos, hogy nekünk ilyet kellene csinálnunk. Minden régiónak megvannak a maga sajátosságai, s azért ha itt, a Felvidéken körülnézünk, nincs mit szégyenkeznünk: szép építészeti emlékekben nincs hiány, és több jelentős szobrászművész származott innen. Erre kellene építenünk.

Egyik legismertebb alkotása egy bőrönd – a szlovákiai magyarok kitelepítésének szűkszavúságában megrendítő jelképe. Ez nem juthatott eszébe másnak, mint egy szlovákiai magyarnak. Vajon ez azt jelenti, hogy egy szlovákiai magyar képzőművész témaválasztásában is más, mint mondjuk egy szlovákiai szlovák, vagy egy magyarországi magyar?

Hát ha bemagyarázzuk magunknak, akkor lehetséges, de én ezt a bőröndöt néha kiteszem a galériában, ahol megfordulnak külföldiek is, és azt tapasztaltam, hogy mindenki felfigyel rá, csak mindenki valamilyen más gondolati tartalommal tölti meg, más jelentéssel ruházza fel. De mindenkinek szemet szúr, a látogatók megfogják, emelgetik, ezért már kénytelen voltam eltenni. Ha valaki meglátja rajta a feliratot, hogy 30 kg, annak rögtön beugrik, mire vonatkozik, bár többen is figyelmeztettek, hogy annak idején nem annyival telepítették ki az embereket. De hát ez a felirat csak szimbolikus, ha 50 vagy 100 kilót írtam volna rá, az itteni magyarok akkor is megértik, miről van szó. Azt a bőröndöt még a nyolcvanas évek közepén csináltam, és egyedül azt sajnálom, hogy nem lett belőle köztéri szobor. Azóta már nagyon sok hasonló alkotás született.

A többségi nemzet nem nagyon értette az itt élő magyarok 1989 utáni szoborállítási lázát, akadtak, akikre kifejezetten irritálóan hatott.

Egy szlovák vagy cseh számára elég nehéz megérteni ezeket a dolgokat, de szerintem ezt vállalnunk kell. Lehet, hogy ha egy jó alkotást lát, amely tetszik neki, meg sem fordul a fejében, hogy mi ez, mire van, még kevésbé, hogy ez bárki számára is bántó lehetne.

Nemrég szenvedélyes hangú vita folyt a kassai Márai-szoborról a sajtóban. Pontosabban nem magáról a szoborról, hiszen művészi kvalitásairól, vagy esetleges hiányairól nem esett szó. A vita kezdeményezője erkölcsi kérdésként vetette fel, hogy elkészítheti-e egy bizonyos eszmeiséget képviselő személy szobrát egy ellentétes beállítottságú szobrász. Elkészítheti?

Attól függ, hogyan nézzük. A vita nem volt mentes a politikumtól. Nem is a szoborról, hanem alkotójának személyéről szólt. Ha kiírnak egy pályázatot, és azt valaki megnyeri, akkor nincs miről beszélni. Mert jó, hogy csinálhatta volna a második vagy a harmadik pályázó is, de akkor mire volt pályázat. Viszont a vitaindító kérdés, hogy olyasvalaki csinálta Márai szobrát, aki ahhoz a táborhoz tartozott, amellyel Márai soha nem volt hajlandó megbékélni, sokakat foglalkoztató dilemma. Elvi vita volt, s ha erkölcsileg közelítjük meg a kérdést, akkor van min vitázni, de az már nem a szoborról szól. Az alkotó megvívta a maga csatáját, a szobor áll, ezzel le is lehet zárni az ügyet. Függetlenül attól, hogy a vitázó felek melyikével értünk egyet, pozitívumnak tekinthető, hogy már nem viselkedünk birkákként, nyíltan ki voltak mondva bizonyos dolgok, elég élesen. Egy, Márai eszmeiségéhez közelebb álló szobrász egyszerű felkérésével, megbízásával el lehetett volna kerülni ezt a problémát, mert ha megnézzük a pályázatokat, azok sem jelentenek mindenre garanciát. Arra meg már végképp nem, hogy egy bizonyos nézeteket valló művész biztosan jót fog alkotni, a vele ellentétes állásponton lévő viszont nem. A pályázat egy jól kitalált, demokratikus dolog, de semmi sem tökéletes, amit emberek csinálnak. Ha nagyobb pályázatról van szó, ott annyi motiváció van, hogy nem kell félteni a szemfüles embereket.

Amikor Alexander Calder hallotta, hogy botrányt okozott az UNESCO épülete előtt felállított szobra, lakonikusan csak ennyit mondott: „A botrány elmúlik, a szobor marad.” Ott persze egészen más természetű kifogások voltak, magát a szobrot tartották túl merésznek, de lényegében a mondat a Márai-szobor esetében is érvényes. Húsz év múlva senkit sem fog érdekelni, alkotójának volt-e pártigazolványa, vagy sem.

Valószínűleg így lesz. De ha már szoborral kapcsolatos írásokról esett szó, el kell mondanom, mennyire hiányoznak nálunk az elemző írások, a képzőművészeti kritikák. Számottevő elméleti munkák nem voltak az előző évtizedekben sem, és most sem nagyon találni. Pedig óriási szükség lenne rájuk.

A Márai-szobor körüli vita elég rendhagyó, mert az embereknek általában nem a szobrásszal van bajuk, hanem magával a szoborral. Az a kubista szoborcsoport például, amely Němcová híres regénye, a Nagyanyó eredeti színhelyén áll, és a Nagyanyót ábrázolja a gyerekekkel, keletkezése idején óriási felzúdulást váltott ki. Ez még érthető, de közben eltelt háromnegyed évszázad, és még mindig sokan vannak, akik monstruózusnak tartják Otto Gutfreund szobrát.

Benne talán más kép élt a Nagyanyóról, mint a csehek többségében, vagy nem volt benne elég alázat a művel szemben. Talán önző volt, magát akarta adni, vagy nem volt benne elegendő kompromisszumkészség, habár az sem jó, ha túl sok van belőle. Mégis, ha valaki egy ennyire közismert mű megjelenítésére vállalkozik, bizonyos mértékig figyelembe kell vennie azt is, milyen kép él róla a köztudatban.

Dunaszerdahelyre sokan úgy tekintenek, mint követendő példára: egy vidéki város, amely a semmiből képzőművészeti galériát tudott teremteni, azt megtartani és gyarapítani, ahol a tárlatnyitóra messze környékről eljönnek az emberek, ahol mozgás van, és helye, szerepe a képzőművészetnek. Nagy szó ez ebben a betegesen pénzorientált, a kultúra iránt mostoha korban. Ön ennek a mozgásnak egyik hajtómotorja.

Csak azért, mert úgy adódott, hogy van egy galériám, és elejétől ott voltam a Kortárs Magyar Galéria alakulásánál. Az érdem azonban – és ezt már rengetegszer elmondtuk – azé, aki ezt az egészet elindította. Az a fontos, hogy ez ne szakadjon meg. Ezért tenni is kell valamit, és a galéria egész évre ad munkát, találkozni kell emberekkel, tervezni, szervezni, de szerencsére nem vagyok egyedül, többen csináljuk. A Kortárs Magyar Galéria megérdemelne egy alapos szakmai elemzést, mert a csodával határos dolog, hogy tíz év alatt 400 alkotás kapott benne helyet, s elmondható, hogy a szlovákiai magyar képzőművészek 90 százaléka, a magyarországiak 70–80 százaléka képviselve van. És ami a legfontosabb: számon tartják, a jó képzőművészek nagy része már kiállított itt, előadást tartott, vagy a művésztelep vendége volt, tehát ez egy élő galéria, amelyről Dunaszerdahely és Szlovákia határain túl is tudnak. Tud róla a szakma, és tud róla a közönség. Külön öröm, hogy a gyűjtemény nemsokára a Vermes-villába kerül át. Ez is rangot ad neki, mert igaz ugyan, hogy nem az épületen múlik, de azért mégis csak megfelelőbb ez a galériának átalakított épület, amelynek egy kis patinája is van és szép, rendezett környezete. A dunaszerdahelyihez hasonló galériát már megpróbáltak másutt is létrehozni, de ez olyan csoda, amely csak egyszer sikerül. Akkor két ember találkozott, Luzsicza Lajos Magyarországon élő festőművész és Pázmány Péter dunaszerdahelyi polgármester, és elindítottak valamit, amiből egy csodálatos dolog született. Azt azért meg kell említeni, hogy a dunaszerdahelyiek már 1989 előtt is jártak kiállításokra, tehát volt ennek bizonyos hagyománya. De azért van mit csinálni, hogy meg tudjuk tartani ezeket a lelkes tárlatlátogatókat. Időnként, amikor elmegyek egy-egy jó kiállításra Budapestre vagy Pozsonyba, és látom, hogy alig húszan nézelődnek a termekben, nem kis elégtétellel gondolok arra, hogy Dunaszerdahelyen sokszor száz ember is megjelenik egy kiállításon. Azt hiszem, ennek a városnak az az erőssége, hogy itt lüktet az élet, mindig van valami mozgás. Itt van például az irodalmárok működtette, törzsközönség éltette Vámbéry Irodalmi Kávéház: ilyennel jóval nagyobb városok sem dicsekedhetnek.

A galéria, az irodalmi kávéház látogatottsága azt mutatja, hogy Dunaszerdahelyen szép számmal akadnak művészetkedvelők. Vannak műgyűjtők is?

Ezen a téren sok minden megváltozott. Emlékszem, a hetvenes–nyolcvanas években itt, Dunaszerdahelyen és a környéken is voltak olyan értelmiségiek, akik műalkotásokat vásároltak, értékes könyvgyűjteményük volt. Az elvtársaknak komoly gondot okoztak ezek az emberek, akiket már nem elégített ki a hozzáférhető irodalom, és a képzőművészet terén kezdtek mást csinálni, mint a hivatalosan elfogadott irányzat. Ez volt, de ez az értelmiség már eltűnt, egy-két vezéralak megmaradt, újságot ad ki, vagy könyvkiadója van, esetleg be tudott kerülni valamilyen befolyásos helyre. A többieknek komoly megélhetési gondjaik vannak, s úgy néz ki, hogy ez így is marad, már nem fognak tudni jobb helyzetbe kerülni. Nem hiszem, hogy valaha is fognak tudni úgy könyveket vásárolni, mint a nyolcvanas években. Most egy-egy képzőművészeti album 2–5 ezer koronába kerül, aligha engedhetik meg maguknak, még kevésbé, hogy képzőművészeti alkotásokat vásároljanak. Gyűjteményük stagnál vagy apad, akiknek gyarapszik, azok már egy új generációhoz tartoznak, ahhoz, amely 1989 után kezdte a gyűjtést. Ma legalább 5–6 komoly gyűjtőről tudok itt a városban, akik nem vaktában, hozzáértés nélkül vásárolnak műtárgyakat, hanem biztos ízléssel, bizonyos koncepciót követve.

Már kialakult egy gazdag réteg, amely ilyesmire is tud költeni.

A tehetős emberek iránt sokan ellenszenvet éreznek, de be kell ismerni, hogy szükség van rájuk, hisz sokat tehetnek a közért. Meg tudnak venni például egy-egy kórházi életmentő műszert, és remélem, hogy akad köztük, aki erre áldozza a pénzét. Ami a kultúra támogatását illeti, erre ma viszonylag nem kellenek különösen nagy összegek, mert azoknak az embereknek, akik a kultúrát csinálják, a kis pénz is óriási segítséget jelent. Csak hát erre rá kell jönniük azoknak, akik ezen a téren tehetnek valamit. És lehet, hogy jobban fogják magukat érezni, ha ilyesmire adják ki a pénzüket, mintha luxuscélokra költenék. De ehhez bizonyos időre van szükség, most még nagyon friss a gazdagságuk. A gazdagságot is meg kell kicsit unni, hogy a vagyonos ember rájöhessen, nem elég csak magára gondolni.

Jelenleg min dolgozik?

Az itteni templom számára készítek egy keresztutat, fareliefeket. Ez nem egy modern épület, ahol az ember szabadjára engedheti a fantáziáját, hanem egy régi, barokk templom, ezért elég nehéz feladat úgy megcsinálni, hogy belesimuljon abba a környezetbe. Január végére kell befejeznem. Utána, remélem, lesz egy kis időm arra, hogy a saját elképzelésemet öntsem formába.