Egy elfelejtett tudós és közéleti személyiség

Pedig nyelvészként és közéleti emberként is kisebbségi történetünk legjelesebbjei között van a helye. Tudományos pályafutása mellett közéleti emberként is példát mutatott, s amikor a szlovákiai magyarokat jogsértő intézkedések sújtották, bátran kiállt az alapvető emberi és polgári szabadságjogok védelmében. S bár az ellene folyó per és a büntetés nemcsak szakmai pályafutását, hanem magánéletét is derékba törte, igazságáról élete végéig meg volt győződve, és sohasem bánta meg cselekedeteit. Személye azért is lehet példa nemcsak a szlovákiai magyarok, hanem a szlovákok számára is, hiszen olyan erkölcsi magaratást testesít meg, amelyre minden kornak szüksége van.

Arany A. László 1909-ben született Betlérben. A családfő korai halálát követően a két kisgyermekkel (Bélával és Lászlóval) özvegyen maradt édesanya, Hlopko Margit Mária hamarosan férjhez ment Zagiba Ferenc rozsnyói bognármesterhez, így a család Rozsnyóra költözött. Tanulmányait Arany A. László a rozsnyói római katolikus népiskolában kezdte, majd magyar középiskola híján a helyi állami reálgimnáziumban érettségizett. Az érettségi vizsgát követően először segédtanítói állást vállalt, 1931. október 10-én pedig beiratkozott a pozsonyi egyetem bölcsészkarára, ahol szlovák nyelvet és filozófiát hallgatott. Pályafutására a strukturalista nyelvészet mellett elsősorban a cseh Václav Vážný volt nagy hatással, aki többek között cseh nyelvi gyakorlatokat, fonetikát és fonológiát, legfőképpen azonban nyelvjárástant adott elő az egyetemen. Minden bizonnyal az ő hatására kezdett Arany komolyabban a dialektológia felé fordulni, amely érdeklődés egész tudományos pályáját meghatározta.

Egyetemi tanulmányainak befejezése után, 1938 őszétől a Pozsonyi Állami Magyar Reálgimnáziumban kapott állást. Eközben megtette első lépéseit tudományos pályáján is, hiszen már egyetemi évei alatt bekapcsolódott a Šafářik Tudós Társaság nyelvészeti részlegén belül szervezett nyelvjárásgyűjtésbe. Ebbe a munkába Vážný professzor a legjobb diákjait vonta be, akik a nyári szünidőben némi ösztöndíj fejében felgyűjtötték egy-egy választott régió nyelvjárását. Az 1934 és 1936 közötti nyelvjárásgyűjtő munkájának eredményeként jelent meg 1936-ban a Carpatica című folyóiratban Arany első tanulmánya, amely a Sajó-völgy nyelvjárásait taglalta. Arany azonban szerette volna, ha a nyelvjárásgyűjtés során nagyobb hangsúlyt kaphatnának a szlovákiai magyar régiók is. Ennek érdekében alakította meg 1937 tavaszán a Safářik Társaság nyelvészeti részlegének magyar bizottságát, melynek irányítását a csoport titkáraként ő maga látta el. Kezdeményezésére a magyar bizottság munkájába az egyetem negyven diákja kapcsolódott be, akik 1937 nyarán Dél-Szlovákia számos régiójában végeztek hasznos nyelvjárásgyűjtő munkát.

Arany a bécsi döntés után továbbra is Pozsonyban, vagyis Szlovákiában maradt, és a második világháború évei alatt egyre sokrétűbb tevékenységet fejtett ki. Tanított a pozsonyi magyar gimnáziumban és a Pozsonyi Kereskedelmi Akadémián, és a korábbinál aktívabban kapcsolódott be a szlovákiai magyar közéletbe is. Belépett a Magyar Pártba, és feladatot vállalt a Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület (SZMKE) munkájában. Ő lett a vezetője az SZMKE mellett működő néprajzi kutatócsoportnak, s az ő szerkesztésében jelent meg a Szlovákiai Magyar Közlemények című könyvsorozat.

Tudományos érdeklődésének a középpontjában a dialektológia mellett továbbra is a szlovák és a magyar nyelv kölcsönhatása, valamint a kétnyelvűség kérdése állt. Ez utóbbi témával foglalkozó, a kétnyelvűség jelenségének pszichológiai alapjairól írt tanulmánya a Linguistica Slovaca című folyóiratban jelent meg 1940-ben. Ebben az időben már egyre inkább a tudományos kutatás kerül érdeklődésének előterébe, s 1941-ben egyike volt a Szlovák Nyelvészeti Társaság megalapítóinak. Teljesítményének köszönhetően 1943 áprilisától a Szlovák Tudományos és Művészeti Akadémia (SZTMA) Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa lett.

Közben folytatta a pozsonyi egyetem magyar hallgatói között még a háború előtt megkezdett tudományszervező munkáját is. A nyelvjáráskutatás és a néprajz iránt érdeklődő hallgatókból egy önképző csoportot szervezett, amelynek maga tartott előadásokat és képzéseket. A csoport tagjaival a Zoboralján végzett nyelvjárási és néprajzi kutatásokat, amelyek eredményeit részben a habilitációs munkájának készülő Kolon nyelvjárásának fonológiai rendszere című, 1944-ben megjelent könyvében foglalta össze.

A második világháború utolsó heteit Arany vidéken élte át, majd a front átvonulását követően, április végén visszatért a fővárosba, és újbóli felvételét kérte a Szlovák Tudományos és Művészeti Akadémia állományába. Magyarként azonban erre kevés esélye volt, hiszen a kassai kormányprogram meghirdetését követően az állami, illetve közalkalmazásban álló német és magyar nemzetiségű személyeket elbocsátották munkahelyükről, amit a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) május 25-én kiadott 44. számú rendelete szentesített. Arany azonban az Akadémia elnökségének támogatását is bírva a szlovák kultúrához és a demokratikus elvekhez való pozitív viszonyulásának köszönhetően kivételt kapott az Iskola- és Népművelésügyi Megbízotti Hivataltól, így tovább folytathatta tudományos munkásságát, az egyetemen pedig elindította habilitációs eljárását. Jozef Orlovskýval (eredeti nevén Szabó József) közösen ekkor írta a Gramatika jazyka slovenského (a Szlovák nyelv grammatikája) című nyelvtankönyvet is, amely 1946 őszén látott napvilágot. A könyv, amelyet hosszú éveken keresztül használtak az iskolai oktatásban, az első kísérlet volt egy olyan strukturalista szempontú szlovák nyelvtan megalkotására, amely a szlovák nyelv fonológiájának és morfológiájának teljes leírását tartalmazta.

Arany ígéretesen folytatódó szakmai karrierje azonban 1946 tavaszán váratlanul megtört. Az SZNT Iskola- és Népművelésügyi Megbízotti Hivatala által felállított igazolóbizottság 1946. március 9-én hozott döntésével az Arany A. Lászlónak 1945 májusában megítélt kivételt visszavonta. A döntés Arany számára súlyos következményekkel járt: megszakadt habilitációja, elveszítette állását, a tudományos életben betöltött helye is megkérdőjeleződött, s állandó jövedelem nélkül maradt. S hogy helyzete még nehezebb legyen, felkerült arra az 1946 tavaszán készült listára, amely a Magyarországra áttelepítendők nevét tartalmazta.

Ma már világosan látszik, hogy az Arany ellen kezdeményezett eljárás mögött Szalatnai Rezső szlovákiai magyar irodalmár feljelentése állt, aki – igaztalanul – a fasisztákkal való együttműködéssel vádolta meg Aranyt. Szlovák és cseh kollégái azonban védelmükbe vették a magyar nyelvészt, aki ennek köszönhetően megmenekült a lakosságcsere rémétől, s bizonyos korlátok között tudományos tevékenységét is tovább folytathatta.

Az ellene folyó vádaskodások azonban tovább folytatódhattak, s a közéleti és tudományos élet kapui is egyre inkább bezárultak előtte. Feltehetően ennek hatására kapcsolódott be a szlovákiai magyarok illegális jogvédelmi munkájába, s lett tagja a legszervezettebb és leginkább határozott koncepció szerint működő illegális szlovákiai magyar szerveződésnek, a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetségnek (CSMDNSZ). A világháború befejezését követően kibontakozó magyarüldözések idején, 1945 nyarán megszerveződő értelmiségi csoport fő célja a szlovákiai magyarok jogvédelme, a magyarországi és a nyugati közvélemény tájékoztatása volt. Arany valószínűleg egyetemi hallgatói révén kerülhetett kapcsolatba a csoporttal, és már 1946 végén társult hozzájuk. Mivel a CSMDNSZ a magyarországi egyházfővel, Mindszenty Józseffel is kapcsolatot létesített, letartóztatásukra 1949 tavaszán, a Mindszenty-per kapcsán került sor. Aranyt 1949. március 2-án tartóztatták le, majd másnap vizsgálati fogságba helyezték, amelynek idején a Pozsonyi Kerületi Bíróság fogdájában tartották őrizetben. A több hónapos vizsgálatot követően a bíróság a szlovákiai magyarok ellen folytatott legnagyobb szabású per folyományaként 1949. december 30-án hirdetett ítéletet a CSMDNSZ tagjai fölött. Arany az összes elítélt közül a legsúlyosabb büntetést kapta: főbüntetésként 8 évi fegyházra és 100 ezer korona pénzbüntetésre, mellékbüntetésként pedig polgári jogainak elvesztésére ítélték.

Arany büntetésének első három évét a lipótvári börtönben töltötte, ahol többek között Esterházy János rabtársa volt, majd 1953 elején egy hónapra Illavára szállították. Végül különböző csehországi munkatáborok után a jáchymovi uránbányákba helyezték át.

Itt az Eva táró mellett felépített Marianka nevű lágerba került, ahol a kibányászott és felszínre hozott ércet kellett válogatnia. Ez ugyan könnyebb munka volt, mint a bánya mélyén dolgozni, de annál veszélyesebb, hiszen állandóan a szurokérc porfelhőjében, a radioaktív sugárzásnak kitéve kellett dolgoznia. Mindezt úgy, hogy a raboknak semmiféle sugárzás elleni védelmet nem biztosítottak, egészségi ellátásuk pedig a nullával volt egyenlő. Nem csoda tehát, hogy ilyen körülmények között Arany már korábban megroppant egészsége tovább romlott, s szabadulását követően pár évvel szervezetét rosszindulatú daganat támadta meg. A munkatáborban eltöltött éveknek az 1955. május 9-én kihirdetett köztársasági elnöki amnesztiarendelet vetett véget; Arany A. László 1955. május 12-én kapta meg szabadulólevelét.

Szabadulása után Arany Rozsnyón telepedett le, ahol régebbi ismerősei közbenjárására 1955. július 1-i hatállyal a városi levéltár szervezési feladataival, október 1-től pedig a járási múzeum újraindításával bízták meg. A vezetőségnek tulajdonképpen kapóra jött Arany hazatérése, hiszen mivel 1945 után a város több neves értelmiségije – pl. Tichy Kálmán – kénytelen volt elhagyni az országot, Rozsnyón nem volt olyan szakember, aki ezeket a feladatokat megfelelően el tudta volna látni. De fontos volt ez a megbízatás Arany számára is, mert nemcsak megélhetést, hanem a közéletbe és a tudományosságba való visszatérés lehetőségét is jelentette számára, noha nem pontosan azon a tudományterületen, amelyben ő a leginkább otthonosan mozgott.

1955 őszétől tehát párhuzamosan két feladatot látott el: rendezte a levéltár anyagát, s készítette elő a múzeum megnyitását. Közben létrehozta a városi levéltár önálló bányászati részlegét; több száz értékes történelmi forrásdokumentumot szerezett be a levéltár számára, és feldolgozta Rozsnyó középkori történetének szinte összes forrását. Meg akarta írni a város történetét is, munkája azonban torzóban maradt.

Kétéves múzeumigazgatói tevékenysége ideje alatt a múzeum jelentős szakmai eredményeket könyvelhetett el: többek között rendbe hozták és újra megnyitották a nagyközönség előtt a krasznahorkai Andrássy-mauzóleumot, megkezdődött a Csengő bánya középkori részének a feltárása, elkezdődött a Rozsnyó környéki temetők elhanyagolt öntöttvas síremlékeinek és az Andrássyak dernői vasöntödéjében készült termékeinek a megmentése, hangszalagra rögzítették a csucsomi bányászok sajátos nyelvjárást stb.

Múltját azonban nem felejtették el, így miután a „piszkos munkát” elvégezte, 1958 elején elbocsátották. Ekkor Pozsonyba költözött, ahol különböző fizikai munkaköröket töltött be: volt iratmegsemmisítő, raktáros és szivattyúkezelő.

1963-tól rohamosan romlani kezdett egészségi állapota, amelyen a munkatáborokban eltöltött évek mély és visszafordíthatatlan nyomokat hagytak. Ezért 1964 elején feladta pozsonyi munkáját, és visszaköltözött Rozsnyóra. Itt először a Holecskó, majd a Vajner család vette gondozásába, nyújtott a már súlyos beteg nyelvésznek szállást, élelmet, s családi légkört. Ekkor sem mondott azonban le arról, hogy ismét visszatérjen a tudományos pályára, amiben a Bécsben egyre sikeresebb tudományos pályát befutó féltestvére, a zenetörténész és szlavista Zagiba Ferenc, valamint Turczel Lajos pozsonyi tanár igyekeztek neki segíteni. Turczel és Zagiba, valamint Király Péter budapesti nyelvész volt annak a fő szorgalmazója, hogy Arany valamilyen formában térjen vissza a pozsonyi egyetemre. Ám ezek a kísérletek a korabeli szocialista Csehszlovákia viszonyai miatt eleve kudarcra voltak ítélve. Ugyanígy eredménytelenül végződött rehabilitálási kísérlete is. Kérelmét Lőrincz Gyulán, a Csemadok elnökén és egyben a CSKP KB tagján keresztül akarták eljuttatni a főügyészhez, ám máig nem tudni, hogy Lőrincz továbbította-e azt, vagy elsüllyesztette a fiókjában.

A fenti kudarcok és súlyosbodó betegsége ellenére a hatvanas évek közepétől ismét aktív nyelvészeti munkásságba kezdett. Az ekkor írt munkái, amelyekben többek között fonológiai elméletét fejtette ki, s az ősmagyar nyelvvel is foglalkozott, magyarországi és nyugati szaklapokban jelentek meg. Tervbe vette a Rozsnyó környéki nyelvjárás történeti szempontú feldolgozását, de a körülmények nem tették lehetővé a munka befejezését.

Noha tudományos tevékenysége felfelé ívelt, egészségi állapota a rendszeres pozsonyi kezelések ellenére 1967 folyamán gyorsan romlott. Szervezete végül 1967. október 13-án, 58-ik életévében adta meg magát a súlyos kórnak.