Egy elfelejtett évforduló

Amikor kulturális környezetünkben tíz- meg húszéves évfordulókat illik és szokás megemlíteni, egy jelentős intézmény huszonöt éve nem érdemel „hivatalos” megemlékezést? Igaz, hogy az 1980. szeptember 20-tól 2004. január 1-ig eltelt időszak az önálló intézmény történetében „csak” 23 aktív évet jelent, ennek ellenére úgy gondolom, hogy az évfordulót meg kell említeni, annál is inkább, hogy a két intézmény összevonása óta már sejthető az adminisztratív lépés hatása az intézmény működésére. Az évforduló jelentőségét a 25 évvel ezelőtt megnyílt Nógrádi Galéria története nélkül nem lehet fölmérni.

Hadd idézzek itt egy diákkori emléket. Amikor 1961-ben a Komenský Egyetem hallgatója lettem, ott egy beszélgetés során, a kollégákkal ismerkedve, az egyik leány azt mondta, hogy Losoncról jött. Hogy el tudjam képzelni, milyen környezetből származik a magabiztos leányzó, megkérdeztem, mi minden található Losoncon. (Kassai létemre színházra, múzeumra gondoltam.) A kissé tétova válasz így hangzott: „Ott működik az apátfalusi (!) Poľana textilgyár… és szép parkja van a városnak”.

A sors úgy hozta, hogy Szabó Gyulával kötött házasságom révén nyolc évvel később Losoncra kerültem. Ekkor meggyőződhettem róla, hogy itt valóban csak a park „működik”. Ekkoriban nyílt meg Rózsahegyen Ľudovít Fulla nemzeti művész ajándékozásából a Fulla Galéria. Szabó Gyula e hír hallatán lemondóan legyintve megjegyezte: „Hiszen én is szívesen ajándékoznék Losoncnak képeket, de nem hiszem, hogy ezzel egy galériát lehetne megalapozni: a képek valahol egy pincében kallódnának el”. Erre a keserű megjegyzésére emlékezve határoztam el Szabó Gyula halála után, hogy megpróbálom a lehetetlent. Százharmincnyolc képet ajándékoztam a városnak, azzal az írásba foglalt kikötéssel, hogy csakis galéria létesítésére. Az 1972-ben történt ajándékozás után még nyolc évbe tellett, míg a galéria céljára fokozatosan felszabaduló épület első emelete olyan állapotba került, hogy ott az intézmény megkezdhette a működését.

Jelentőségét, azt, hogy a közönség mennyire igényelte a képtárat, azon is le lehet mérni, hogy a szeptember 20-ai megnyitótól az év végéig több mint négyezer látogatót fogadtunk. Az iskolák nagy örömmel fogadták a lehetőséget, különösen akkor, amikor – Csehszlovákiában elsőként – lehetővé tettük a gyerekeknek a festést, rajzolást a kiállításokon.

Más hozadéka is volt az intézménynek. A különféle művészeti ágak összevonásával is igyekeztünk élményt szerezni látogatóinknak. Hangversenyeket rendeztünk, érdekes előadásoknak adtunk helyet, és a kiállítás-megnyitók mindannyiszor jelentős kulturális eseményt jelentettek a város mind szlovák, mind magyar közönsége számára. Az egész környék iskoláiból látogatták a galériát teljes osztályok, és külön jelentőséget tulajdonítottunk a halláskárosultak losonci alapiskolájából érkező látogatóknak, akik teljes kedvezménynyel látogathatták a Nógrádi Galéria kiállításait.

Az első kiállítás hét olyan művészt mutatott be, akiknek a legszorosabb közük volt Losonchoz és környékéhez: Cseh Lajost, Gerő Gusztávot, Gyurkovits Ferencet, Karel Supot, Hubacsek Zsigmondot, Szabó Gyulát és – egyetlen élőként – Bacskai Bélát. Az évek folyamán átgondolt program szerint mutatta be a galéria a többi „nógrádi művész” alkotásait, és közbe-közbe egy-egy kortárs alkotót, hogy a közönséget fokozatosan megismertessük a mai művészettel is. 1983-tól rendszeresen mutattuk be a kortárs akvarellművészet legérdekesebb teljesítményeit az időközben tragikus hirtelenséggel elhunyt Bacskai Béla emlékét is idéző Akvarell Triennálékon, mely rendezvény idővel nemzetközi méreteket öltött. Ugyancsak nemzetközivé fejlődött az 1989 óta évente megtartott Kerámia Szimpózium. Mindkét rendezvény legjobb alkotásai a Nógrádi Galéria gyűjteményét gyarapították. A Nógrádból és Gömörből származó vagy ide más módon kötődő művészek – Eduard Antal, Ladislav Gandl, Fischer Ernő, Kudlák Lajos, Balázs István, Fodor Katalin, Putra Ede, Dúdor István – kiállításai mellett olyan ismert és elismert alkotók kiállításait is megrendeztük, mint Csordák Lajos, Albín Brunovský, Csemicky László, Jakoby Gyula, Victor Vasarely, Shraga Weil és még sok további nevet sorolhatnék…

A Nógrádi Galéria nem csupán a Szlovák Nemzeti Galériával működött együtt, hanem az ország öszszes regionális galériája mellett a salgótarjáni, balassagyarmati, szegedi és pápai múzeummal is. A legtöbb kiállítást saját erőből, a galéria saját dolgozói rendezték, de egyes kiállítások rendezéséhez vendégként olyan szakembereket hívtunk meg, mint Kubička Kucsera Klára, Štefan Oriško, Juraj Mojžiš, Sylvia Ilečková, Ján Abelovský és mások, mind elismert szakemberei a művészettörténetnek és a galériai munkának. Sikeres volt a galéria együttműködése a pozsonyi Cseh Kultúrközponttal, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetével, Szlovákia budapesti kulturális intézetével, melyekkel kiállítások cseréjére is sor került. A közönség nem ismeri a galériai munka hátterét, hogy mi mindennek kell megtörténnie ahhoz, hogy végül egy szép kiállítás létrejöjjön. A losonci Nógrádi Galériában ez a „háttér” a krónikus munkaerőhiány ellenére is jól működött. A gyűjtemény ápolása és nyilvántartása mintaszerű volt. Az intézmény kapcsolata a művészekkel baráti, ugyanakkor korrekt, megbízható. A közönség sohasem tapasztalta, hogy a dolgozók túlterheltek, fáradtak: a több feladatot is betöltő lektorok minden látogatót szívesen fogadtak és korosztályhoz szabott magyarázattal kísérték a csoportot, de ha igényelte, az egyéni látogatót is.

A Nógrádi Galéria (amíg hagyták) missziót teljesített nemcsak Losoncon és környékén, hanem országosan és nemzetközi viszonylatban is. Működése kapcsán Németországtól Japánig, Koreától az USA-ig, Dániától Törökországig ismerik Losonc nevét, azon művészek révén, akik részt vettek a Kerámia Szimpóziumon. De ami a legfőbb eredmény: felnőtt egy nemzedék, amely megszerette a képzőművészetet, valamikori kis látogatóink közül sokan választották a művészi pályát, vagy legalább érdeklődő közönség lett belőlük. És ők már nem csak a szép losonci parkról tudnak beszámolni, hanem arról is, hogy volt itt egy galéria is.

Hogy mit hoz a jövő? Nehéz megjósolni. A Nógrádi Galéria mint önálló intézmény nagyon magasra tette a mércét. Az utódintézmény figyelme sokfelé forgácsolódik szét, s habár szinte képzőművészeti kiállításokból él, szakmailag alig szentel figyelmet magának a művészetnek. Nincs hagyománya a művészettel való műhelymunkának. Mivel az intézményben nem dolgozik művészettörténész, ez a tevékenység el fog sorvadni. Ettől függetlenül a bevezetőben említett évfordulót fel kellett idézni, és legalább ily formában megköszönni a néhai galéria maroknyi csapatának az odaadó és szakmailag magas szintű munkát, melyet az intézmény 23 éve alatt végzett. Ha ezt kívülálló nem tette meg, ne vegye tőlem zokon a közönség, hogy pótolni bátorkodtam ezt a mulasztást.