Egy elfeledett történelem

KÖVESDI KÁROLY

Titokzatos, egzotikus nevű falvak a gömöri dombok vagy a mátyusföldi, csallóközi rónán. Hogyan, mikor kerültek oda? Kik laknak ott? Miért nem tudunk róluk szinte semmit? Hogyan lehetséges, hogy szeparáltan, a környezetüktől elkülönülve élik sok helyütt még ma is életüket az ott lakó emberek? Mi a titkuk? Már első pillantásra különböznek az őslakosok településszokásaitól, elhelyezkedésük, fekvésük is furcsa: míg a több százados falvak zárt formájukat őrzik, ezeknek a furcsa telepeknek, falurészeknek, modern tanyáknak a házai tágasan, szétszórtan – mégis rendezetten – állnak, nagy telkek, kertek közepén. Az idegen a béke szigeteinek vélné őket. Főleg a messziről érkező, akinek fogalma sincs róla, milyen célból, hogyan kerültek oda, s milyen gyarmatosítás folyt ezen a tájon a huszadik század elején egy ezer esztendős etnikum, kultúra, nyelv felszámolása végett.

Valószínű, hogy a szerzőt, Simon Attilát is ezek a kérdések izgatták, amikor talán még nem is tudatosította, hogy egyszer könyvet ír róluk. Erről árulkodik a könyv előszavának néhány mondata: „Mostanra, mikor ennek az előszónak az utolsó sorait írom, már számos dél-szlovákiai kolóniát bejártam régi telepes házak, emlékek után kutatva. Elmentem arra a négy gömöri telepre is, amely szülőfalumtól (Bátka – szerz. megj.) csak néhány kilométerre található, de ahol egész gyerekkoromban egyszer sem jártam.”

A szlovákiai magyarság aszszimilálására tett legbrutálisabb törekvések, a tömeges kitelepítés, lakosságcsere több felvonásban megvalósult drámája – hála elsősorban Vadkerty Katalin áldozatos, szívós munkásságának – többé-kevésbé ismert. Elgondolkodtató, mennyit kellett várni, hogy a másik, a kényszermunkát, kitelepítést, reszlovakizációt, majd az iskolák beolvasztását (körzetesítés stb. által) jóval megelőző törekvésről, a két világháború közti telepesfalvak kiépítéséről végre megjelenjen az első összefoglaló, feltáró munka. Az okok természetesen ismertek: a téma tabu volt egészen a közelmúltig. Ha történtek is kísérletek a dél-szlovákiai telepesfalvak történetének, az 1920-as csehszlovák földreformnak a megírására, ezek a (főleg cseh és szlovák történészek tollából származó) munkák többnyire egy szempontúan féloldalasak és elfogultak voltak. „A jelenkori szlovákiai magyar történetírás úttörőin, Vadkerty Katalinon és Popély Gyulán kívül kevesen figyeltek fel, hogy a régió etnikai arányai megváltoztatásának szándéka nem volt teljesen új keletű a csehszlovák állam történetében” – írja a szerző.

Persze egy recenzió keretei még csak vázlatos ismertetését sem teszik lehetővé az összes témakörnek, melyeket a szerző nyújt ebben a döbbenetes hatású, minden téren alapos és kimerítő kötetben. A kibontott témakörök azonban teljes tablót tárnak elénk, kezdve a földbirtokreformmal, folytatva az országrész új hatalom általi kolonizációjának terveivel (amelyek talán csak az amerikai indiánok rezervátumokba zárásához, a dél-afrikai apartheidhez, vagy az oroszországi, egész népeket áthelyező „rendezésekhez” hasonlíthatók), a telepítések szempontjaival, az ott zajló gazdasági élettel, végül a telepítések végső mérlegével. A laikus olvasó megtudhatja, hogy az állami telepítések mellett (amire külön Telepítési Hivatal alakult) magánkolonizáció is zajlott. A kötet szerves részét képezi a telepesek 1938 utáni sorsának elemzése, vagy a létrehozott kolóniák jegyzéke, nem beszélve a források jegyzékéről, életrajzokról, mutatókról és a kötet végén szereplő szlovák és angol nyelvű ismertetésről.

Bár a kötet szerzője szigorúan ragaszkodik a puszta tényekhez, s nem minősít, hanem feltár és összegez, az olvasó hátán a hideg futkos egy-egy fejezet olvastán. Ilyen például a Daxner-féle terv, amely 3 millió katasztrális hold felparcellázásával, 100 000 parasztgazdaság létrehozásával számolt, amelyekre 500–800 000 személyt lehetett volna telepíteni. A nem titkolt szándék az egységes magyar etnikum szétverése volt. A tényeket látva természetesen sok kérdés merül fel az emberben. Hogyan lehetséges az, hogy a trianoni békeszerződésben deklarált jogok és kötelezettségek betartását szinte senki nem kérte számon az új, a demokrácia mintapéldájának tartott csehszlovák államon? Hogyan alakult a telepesek sorsa a második világháború után, amikor a „nagyobb szabású”, az egész magyarság kitelepítését célzó tervek mellett a kolóniák további építése fölöslegessé, sokadrangúvá vált? Utóbbi kérdésre vélhetően feleletet kapunk, ha a szerző tovább folytatja a kutatást.

Egy ilyen lélegzetű munka létrejöttéhez természetesen komoly intézményes háttérre volt szükség, melyet a Fórum Intézet biztosított, ám a munka oroszlánrésze Simon Attiláé, aki fiatal történész létére grandiózus művet alkotott. Alapmunkáról lévén szó, valószínű, hogy pótolhatatlan lesz a további kutatásokhoz.

(Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2008)