Egy elfeledett kisregény

KÖVESDI KÁROLY

Mind az íróknak, mind a műveknek megvan a maguk sorsa. Van, akinek (amelynek) díszesen kikövezett útja vezet a hírnév felé, s akad, akit (amelyet) hamar belep a feledés pora. Utóbbi jutott osztályrészül annak a kisregénynek, amely idén jelent meg a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület kiadásában. S természetesen a szerzőnek is, hiszen egy szinte teljességgel elfeledett író munkájáról van szó. Talán ezért is érdemli meg a kitüntetett figyelmet.

Bár a közelmúltban sok szó esett arról a miliőről, amelyben Gömöry Olivér élt és alkotott, magának a vidéki földbirtokosból lett írónak a művéről kevés említés esett. Az a kevés is inkább Lesznai Anna kapcsán került némileg fókuszba, akit gyermekkora a ma Szlovákiához tartozó Alsókörtvélyes községhez (a Vihorlát tövében található, az Ondava mentén) fűzött. Lesznai Anna meg is írta visszaemlékezéseit a Volt egyszer egy kert című könyvében, ahol Gömöry Olivért „drága Olivér bácsinak” emlegeti. Gömöry Olivér volt ugyanis az a varázslatos ember, aki felkarolta Lesznai Annát, és bevezette az irodalom rejtelmeibe. Lesznai Anna a költészeten túl egyébként kora elismert képzőművésze-illusztrátora volt (pl. Ady-kötetek), s műveiből idén láthattunk kiállítást a pozsonyi Szlovákiai Magyarok Kultúrájának Múzeumában.

Gömöry Olivér kora tipikusnak mondható, s mégis rendhagyó figurája volt, hamisítatlan vidéki dzsentri, „saját zsírjában tespedő egzisztencia”, aki „a blattot veri, amikor nem olvas latint meg egyéb verseket; persze, azokhoz ért, mint senki más” (Lesznai Anna). Leül az arra vetődő első koldussal az árokpartra, ad neki öt forintot, és kártyázik vele. Cselédjei nem is ismerik, s olykor maga is úgy néz ki, elhanyagolt külsejével, mintha egy volna cselédjei közül. Egy-egy kedvenc ételért képes elkocsikázni a világ végére. Pedig felívelő karrier várt rá: a bécsi Pázmáneumban világnyelveket, Pesten jogot tanult. Szolgabíró lesz, majd „magyar királyi miniszterelnökségi sajtótudósító”. Kétszer nősül. Életrajzi adalékból elég is ennyi – az részletesen olvasható a kötet elején. Ami még lényeges: egy kis gömöri faluban, Serkén ért véget életútja, itt is temették el, ahol egykori kastélya egyre inkább az enyészeté lesz.

Magát a művet nehéz elfogulatlanul jellemezni. Holott a pár írás, ami eddig napvilágot látott róla, nem kíméli a szerzőt. Nem mintha sokan foglalkoztak volna vele: a már említett Lesznai Anna, Dévényi Ödön, illetve Szombathy Viktor mellett Turczel Lajos és Danis Tamás foglalkozott a szerzővel, utóbbiak megemlékezés szintjén. Tőzsér Árpád (bár közlésre méltónak találja a kötet elé írt bevezetőben) eléggé leszólja Gömöryt, afféle Mikszáth-epigonnak tartva. 1960-ban Szombathy Viktor is hasonlóan jellemzi a Gömöry-prózát: „Megtaláltam a múzeum könyvtárában Gömöry Olivér novelláskötetét: Erdő, mező és aszfalt a címe, 1900-ban adták ki. (…) Akkoriban divat volt a miniszteriális széplelkeknek is letenni névjegyüket a szenvelgő, dekadens irodalom asztalán. Egy jobb műkedvelő írása, utánérzés, franciás, pesties, parasztos. Ezek Justh Zsigmondot utánozták akkoriban, úgy látszik.” Bár az idézet nem a Gömöry által számtalanszor átdolgozott Köpőedényről szól, felettébb jellemző.

Hogy mégis mik az erényei ennek a napvilágra került kisregénynek (hosszabb novellának)? Elsősorban, mint Tőzsér is említi, azok a részek, ahol a szerző „a szerkezet cselekménytelen részeit maró társadalombírálattal, szatírával, a képviselő- és művészvilág helyenként pazar megjelenítésével, a jellemek és környezet aprólékos, realista leírásával tölti ki”, hogy végül sommázza: „a jellem- és környezetrajz az írás legfőbb erénye.” Ez részben igaz, hiszen a szlovák falu (a regényben: Lipovník) és népélet leírása rendkívül plasztikus, valóságismeretét, jellemrajzait korabeli szlovák szerzők is megirigyelhetnék. Hasonlóképpen érzékletes a pesti dzsentrimiliő megjelenítése. Vagyis nem éppen a cselekmény bonyolítása, bár Tőzsér nem hallgatja el, hogy Gömörynek „volt érzéke a meseszövéshez”. A leírások ugyanakkor helyenként rendkívül nehézkesek, különösen a természeti képek barokkos sorjázása, az esti város hangulatának érzékeltetése késztetik lapozásra az olvasót.

Meglehet, hogy Gömöry Olivér elfeledésével nem veszített okvetlenül sokat a magyar irodalom, hiszen hasonló „kismesterekből” zsákszámra akadt a századforduló Magyarországán, az azonban kétségtelen (s a regény kétpólusú felosztása is ezt bizonyítja), hogy keveseknek sikerült az egymástól diametrálisan eltérő társadalmi osztályokat, mi több etnikumokat egy művön belül mesterien megjeleníteni. Valószínűleg ez a regény legnagyobb erénye. Azt már csak találgatni lehet, hogy akkor lett volna jobb, kerekebb egész, ha nem dolgozza át, vagy akkor, ha még néhányszor átgyúrja a szerző, aki saját bevallása szerint sokat kínlódott ezzel a művével. Amiként többi írásával is gondja akadt, amelyeket – s erre is kevés példa akad tájainkon – saját kezűleg pusztított el, hogy az általa használt társadalombírálat és maró gúny ne ártson a nemzetének. Érdekes szempont, s a mai világban kissé érthetetlennek tűnhet ez az öncenzori magatartás, amelyet nem a félelem, hanem a féltés motivált.

Végül fontos adalék, hogy a regény ikerkönyvként két nyelven, magyarul és szlovákul jelent meg, utóbbi a fordító Galina Sándorová munkáját dicséri.

(Gömöry Olivér: Egy köpőedény története. Rimaszombat, Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület, 2008, 98+98 o.)