Egy édenkert tüskéi

„Lugas pavillon, védve minket / lágyan takarja kéjeinket, / s legyezi nyájas rózsaág” – mondja Verlaine Babits hangján Cythere című költeményében, mely a rokokó életérzést újraíró Szerelmes mulatozás közismert darabja. Verlaine versének kulcsszavai Salvatore Sciarrino kortárs (e napokban hatvanéves) olasz zeneszerző Luci mie traduci című remekművének kulcsszavai is egyben. Ismerve Sciarrino néhány korábbi művét, felmerül a kérdés, mit kezdhet egy kezdettől avantgárdnak kikiáltott zeneköltő a rokokó szalonélet gyakran szenvelgéssé fajuló retorikájával. Segít-e valamelyest, hogy a társalgás vezérfonala (szerencsére) a szerelem? Mit kezdhet egy olyan udvarlási modorral, mely önmagát folyamatosan elfedve fedi fel lényegi mondandóját? Amikor egy magára valamit adó kifinomult dáma a következő módon „hárítja el” a szerelmes férfi közeledését, legalábbis egy tipikus regény sorait idézve: „Az ön tisztátalan lángjainak mindent elsodró ereje sohasem ingathatja meg szemérmem lehorgonyzott hajóját”? És mindez természetesen Vulcanus birodalma (értsd: kandalló) mellett szökik ki a hölgy szájának pazar, intarziás bútorzatából (értsd: fogai közül), miközben odakinn a csend fáklyája lobog (értsd: világít a hold).

Hogy a rokokó zene valóban – ahogy például madame Rambouillet szalonjában mondták – a „fül paradicsoma”, Mozarttól megtanulhattuk. A rokokó tárgy későbbi felvillanásai is maradandó tündöklésekké váltak: gondoljunk például Puccinira (Manon Lescault) vagy Cileára (Adriana Lecouvreur).

Sciarrino ezt a hagyományt teremti újjá a tőle megszokott radikális módon a Luci mie traditrici című operájában. A zeneszerző klasszikus módszere, hogy a nagy elbeszéléseket a maga szája íze szerint mondja újra, így tett már Lohengrin című művében is.

A kétfelvonásos opera idilli, verlaine-i képpel indul: egy csodálatos rózsakertben sétálgat a Malaspina nevű hercegi pár (Junko Saito és Timothy Sharp). A hercegnő ügyetlenül szakít le egy szálat, mely felsebzi a bőrét és kiserken a vére. A velejéig rokokó herceg (természetesen) elájul a vér látványától. A művészi ájulás, mint tudjuk, rokokó specialitás, különösen az annak periodikus változata, melyre a franciák külön szakszót is alkottak: ez az úgynevezett vapeurs. A rózsa a Sciarrino-operában egyrészt a szexualitás, másrészt a seb szinonimájaként kezd el működni, a tövis (spina) pedig a pénisz, a kín és a retorikai szurkálódás kódja. Malaspina hercegnőbe reménytelenül szerelmes az őt nyomtalan árnyékként követő szolga, az intrikus ősfigurája (Ralph Heiligtag). Egy ragyogó stílparodista közjáték után ismét ugyanabban a kertben járunk, a déli verőfényben ismét egy szerelmespár andalog: Malaspina hercegnő és egy vendég (Galina Tchernova!) első látásra egymásba habarodtak, s noha tisztában vannak törvénytelen szerelmük esetleges következményeivel, túlságosan könnyelműen viselkednek. E ponton mintha Sciarrino Barthes szavait zenésített volna meg: „a nyelv olyan, mint a bőr: szavaimmal a Másikhoz dörgölőzöm.” A szerelmesek duettben énekelhetnék: zenei „nyelvezetem reszket a vágytól”. Az árnyék-szolga természetesen elárulja a hercegnek neje félrelépését, aki kelletlenül bár, de engedelmeskedve a szokásnak, bosszút forral. Ezt a konvenciókból adódó heroizmust kiválóan érzékelteti a klasszikus zenei motívumok elbizonytalanító, egyre idegesebb destrukciója. A második felvonás java részét a szalonélet ábrázolása tölti ki, a rokokó társalgás bravúrjai uralják a teret, s a zene együttesen a nyelv erejével hozza létre azokat a tipikusan rokokó kelepcéket, melyek képessé teszik a szereplőket arra, hogy a felületi társalgáson túli jelentésekre figyeljenek. A kérdésfelhorgadások pillanatai ezek, melyek kaotikus belső gomolygást eredményeznek. E gomolygás végül elnyeli a hangot és a szót. A hangulat egyre félelmetesebb, egyre szorongatóbb: a szalonból átlépünk a hálószobába, az intim nyelvek és hangok külön kis világába, ahol a szalon teatralitása normális körülmények közt megszűnik: itt viszont épp az ellenkezője történik. A herceg szerelmesen és parancsolólag kéri nejét, húzódjon közelebb. A hercegnő úgy szorong, mintha egy halott azonosítására kérték volna fel és nem is oktalanul: az ágyban ugyanis a már halott vendég fekszik. A herceg bosszúja már-már beteljesedett, s a hercegnő azonnal megértette, hogy az intim világot kiiktató konvenciók értelmében rá is halál vár. A cselekményvezetés, mondhatni, egyenes vonalú, klasszikus: egy 1664-ben írt színmű (Giacinto Andrea Cicognini: Il Tradimento per l’onore) átirata, mely viszont a híres külön utakon járó zeneszerző, Carlo Gesualdo da Venosa élettörténetén alapszik, aki 1590. október 16-án megölte feleségét és annak szeretőjét, majd csodás, a korban disszonánsnak ható, kromatikus madrigálokat írt a szerelemről és a halálról. Gesualdo azóta közvetlen operahősként is ismert: Alfred Schnittke, aki elsősorban a Jerofejev-novellára komponált Élet egy idiótával című operája révén nevezetes, erős önéletrajzisággal átitatott remekművet komponált róla hét képben elő- és utójátékkal.

Sciarrino felhasználja továbbá Claude Le Jeune 1608-ban írt barokk elégiáját is, mely ma kissé szokatlan (a korban konvencionális) módon egyesíti az érzékiséget a bizarr látásmóddal. A fény-árnyék játék nyújtotta, a barokk ábrázolástechnikákat megidéző lehetőségeket ragyogóan aknázza ki a zeneszerző: a kardinális jelentőségű jeleneteket a Sötétség címmel is ellátja, illetőleg beiktat három „derűs”, parodisztikus, önálló, a mű egészét tekintve testidegen zenei nyelven megszólaló közjátékot.

A szereplők éneklésmódja a barokk tradícióban gyökerező, a szöveg primátusát hirdető elvekhez igazodik, mely maga alá gyűri a ritmust és a dallamot. A színpad mögött megszólaltatott arctalan hang beiktatása (Beate Gabriel) tovább bonyolítja a zenei nyelvezet összetettségét. Tudjuk, hogy Monteverdi korában a közönségnek ki szokták osztani a szövegkönyvet, hogy minden ízében követhesse a megújított „antik drámát”. Sciarrino művében szuggesztíven jelenik meg a szalonélet zenévé alakított nyelvezete: suttogások, visszhangszerű rebegések és tiszta artikulációjú, a nyelv dallamához igazodó ún. Sprachgesang-karakterű vagy recitatív megnyilatkozások váltják egymást. De ami a művet minden idők egyik legizgalmasabb rokokó-értelmezésévé avatja, az megítélésem szerint a kortársi ironikus szemszög és a tradicionális, barokkos operai teatralitás ötvözésének bravúrja. A cédén az 1996-ban alapított milánói Ensemble Risognanze játszik Tito Ceccherini vezényletével.

(Salvatore Sciarrino: Luci mie traditrici, CD, Stradivarius, 2003.)