Egy botanikusként hírnevet szerzett orvos

A franciák azonban nemcsak békét hoztak a koronázó városba, hanem a katonai táborok rettegett járványos kórját, a kiütéses tífuszt is. Egy rögtönzött járványkórházban lett a tífusz áldozata 1806. január 11-én korának egyik legismertebb pozsonyi orvosa, dr. Lumnitzer István. 1945-ig utcanév is emlékeztetett Pozsonyban a híres orvosra (a mai Prešovská, vagyis az Eperjesi utca).

Dr. Lumnitzer István (1749– 1806) halálának bicentenáriuma jó alkalom arra, hogy emlékét felidézve egyben korrigáljuk a korábbi életrajzokban, megemlékezésekben szereplő téves adatokat is.

Lumnitzer István 1749. április 4-én látta meg a napvilágot Selmecbányán – tehát nem Besztercebányán, ahogy például azt az 1969-es Magyar Életrajzi Lexikon, valamint a 2004-es (!) Magyar Orvoséletrajzi Lexikon állítja. Alap- s középszintű tudását szülővárosa iskoláiban szerezte meg, majd a kor „divatját” követve peregrinálni, vándorolni kezdett. Lipcsében, Bécsben, Hallében folytatta egyetemi tanulmányait, melyeket a mindössze pár éve működő nagyszombati orvosi karon fejezett be 1777 januárjában. A „De rerum naturalium adfinitatibus” című latin nyelvű disszertációja címoldalán büszkén vállalja hovatartozást: „Hungarus Schemnitziensis” (selmeci magyar).

Lumnitzernek „A természetben lévő rokonságokról” című negyvenoldalas, Pozsonyban kinyomtatott munkájáról a „régi magyar orvosdoktori értekezések” kitűnő ismerője, dr. Dörnyei Sándor így ír: „Az ásvány-, növény- és állatvilágban egyaránt található rokonság a különböző rendszertani egységek közt. Az analógiák lehetnek alkatiak (szám, nagyság, alak stb.) vagy analitikaiak (a részek aránya, helye, szerkezete, minősége, tulajdonsága). Ezeknek a szempontoknak az alapján foglalkozik részletesebben »a természet három országával«, s példák során mutatja be a rokonság különböző formáit”.

Diplomája megszerzése után Lumnitzer Magyarország akkori fővárosában, Pozsonyban telepedett le. A korábbi életrajzok szerint ellátta a város tisztiorvosi funkcióját. Duka Zólyomi Norbert azonban a városi levéltárban végzett kutatásai alapján bebizonyította, hogy ez a lexikoni ténnyé merevedett állítás is alaptalan. „Lumnitzer sosem volt sem fő-, sem másodorvosa Pozsony városának” – írja Duka Zólyomi a nagyszombati orvosi kar végzettjeivel foglalkozó szlovák nyelvű tanulmányában 1972-ben (Z dejín vied a techniky na Slovensku, VI. kötet, 189. old.). Előbb Szentgyögy (Svätý Jur pri Bratislave), majd 1785 és 1791 között Bazin (Pezinok) városi orvosa volt. Pozsonyban lakott azonban ez idő alatt is, majd 1791-től már csak Pozsonyban folytatott gyakorlatot.

A mindenkori városi orvos megbízásából Lumnitzer természetesen láthatott el „tisztiorvosi” feladatokat is, például a működési területén található gyógyszertárak rendszeres ellenőrzését, „vizitációját”. „Vizitációs” jegyzőkönyve anynyira pontos volt, hogy a helytartótanács – az ország akkori „kormánya” – Lumnitzer jegyzőkönyvét rendelte el országosan követendő „mintának”.

A városi főorvos, Huszty Zakariás Teofil (1754–1803) felkérésére Lumnitzer részt vett az angol Jenner által kifejlesztett himlőoltás pozsonyi bevezetésében is. E figyelemre méltó orvosi ténykedés ellenére Lumnitzer nevét ma – kétszáz évvel halála után is – inkább veszszőparipája, a füvészet, a botanika terén elért eredményei miatt emlegetjük. 1791-ben ő adta ki Magyarországon az első „helyi flóraművet” (Kádár Zoltán – Priszter Szaniszló: Az élővilág megismerésének kezdetei hazánkban, Budapest, 1992. 81. old.).

A „Flora Posoniensis” nem lepte meg a korabeli orvoskollégákat. Aki Lumnitzert közelebbről ismerte, tudta, hogy fiatal korától a növények szerelmese. Orvosi gyakorlatában pedig nap mint nap megtapasztalhatta a növények jó ismeretének szükségességét, hiszen azok a korabeli gyógyszereknek talán legfontosabb alapanyagai voltak. Ezenkívül pedig a már említett gyógyszertári vizitációk is megkövetelték, hogy az orvos megbízhatóan ismerje a gyógynövényeket.

Lumnitzer könyve előtt csak a híres flamand tudós, C. Clusius 1583-ban Antwerpenben kiadott, „Pannónia néhány ritka növénye…” (Rariorum aliquot stirpium per Pannoniam…) című könyve említett néhány Pozsony környéki növényt. Lumnitzer ezért szabadidejében Pozsony környékét bejárva 1294 növényfajt gyűjtött be. A növények rendszerezésénél – mint azt könyve címe is jelzi – a híres svéd botanikus, Linné módszerét alkalmazta.

Lumnitzer „Pozsonyi flóra” című művének kitűnő szlovák méltatója, Ivan Hrabovec tanulmányaiban ismételten kiemelte azt a tényt, hogy Lumnitzer nem csupán a jól felismerhető virágos növényeket tárgyalja, hanem az olyan nem virágos növényeket is, mint például a mohák. Ez utóbbiak rendszerezéséhez a „mohák Linnéje”, a brassói gyökerű lipcsei professzor, Hedwig János nyújtott segítséget a pozsonyi doktornak. A magyar méltatók (a már említett Kádár és Priszter) pedig a Lumnitzer-munka nyelvtörténeti értékeire hívják a figyelmet: a közel 700 magyar népi növénynév mellett sok német és szlovák növénynév is szerepel Lumnitzer munkájában.

Az ötszázharmincnyolc oldalas könyv a kor „angolján”, vagyis latin nyelven íródott, így a benne közölt adatok azonnal a korabeli tudományosság vérkeringésébe kerülhettek. Nem volt szükség azonban latin tudásra a könyv végén közölt tollrajz megcsodálásához. A tollrajz a ma Devínska kobyla néven ismert dombon talált őzsalátát (Smyrnium perfoliatum) ábrázolja és doktorunk jó rajzkészségét bizonyítja. A könyvet II. Lipót császár is figyelemreméltónak találta, és szerzőjét a Pietate et concordia aranyéremmel jutalmazta. A vaskos és alapos munka nemzetközi tudományos sikert is hozott Lumnitzer számára, amit az is jelez, hogy a regensburgi növénytani társaság tagjává választotta.

Végezetül ejtsünk szót arról, ami a szűkszavú lexikonokból rendszerint kimarad. Lumnitzer 1781-ben a tekintélyes pozsonyi Habermayer családba nősült be – e frigyből született 1783-ban Pozsonyban József nevű fia (ő már Lumniczernek írta a nevét). Lumniczer József (1783– 1868) nem lépett ugyan apja nyomdokaiba, fia azonban – tehát a mi Lumnitzerünk unokája –, Lumniczer Sándor (1821–1892) orvos lett, a szabadságharcban a honvédorvosi kar főnöke volt, majd a 19. század egyik legjobb magyar sebészprofesszoraként működött Budapesten.