Egy apokrif kánon fejezetei

SZALAY ZOLTÁN

Ahelyett, hogy most pontról pontra elemezni kezdenénk a címnek és alcímeknek ezt az első látásra némileg zavarba ejtő rendszerét, éljünk inkább magának a szerzőnek a módszerével, és szedjük címszavakba mindazt, amit e könyvről fontosnak tartunk elmondani. Lesznek e címszavak között olyanok, amelyeket a kötetben is megtalálunk, és olyanok, amelyeket nem.

Első címszavunk

legyen az apokrif

Mivel a Kételkedők breviáriumáról van szó – s így máris visszajutunk a címek és alcímek rendszeréhez, amitől épp az imént próbáltunk elrugaszkodni, ám ebből is látható, hogy ez a rendszer ugyancsak megalapozott –, értelemszerű, hogy a szövegegyüttes egyik tétje a kánonokról való, helyenként kifejezetten provokatív gondolkodás. Maga az irodalom nem más, állítja Mészáros András – egy seregnyi szerzőt szólítva segítségül, Anatole France-tól Italo Calvinón keresztül Petri Györgyig –, mint apokrifok rendszere, amelyben az eredeti versus hamisítvány kérdése eltörpül az eredeti versus valóság kérdése mellett. Az alkotás maga mindig újrateremtés, a hamisítás pedig végső soron ugyanezt a célt szolgálja, szinte ugyanezeknek az eszközöknek a bevetésével. Az apokrif domborítja ki a legszemléletesebben magának az irodalomnak a meghatározó jellegét azzal, hogy elutasítja a kizárólagosságot, az általános érvényességre és kötelező jellegre való törekvést, azaz a szabad értelmezések világába vezet be bennünket.

Második címszavunk: Don Juan

Mégpedig azért, mert ő a leggyakrabban hivatkozott irodalmi hős a Kételkedők breviáriumában. A könyv végén kapjuk meg rá a választ, miért. Don Juan ugyanis a központi alakja annak a vágyfilozófiának, amely – ahogy Mészáros András írja – meghatározza „az európai gondolkodásban az alapvető emberi cselekedeteket Platóntól kezdve a posztmodern filozófiai és irodalmi elméletekkel bezáróan”. Ez a vágy pedig maga az örök kérdezés, az örök kételkedés, a beteljesíthetetlenség mint előrevivő erő – ahogy az emlékezetes baudelaire-i sorok mondják: „Óh, Vágy, vénhedt fa, te, csak trágyád a gyönyör…” Ez a kielégíthetetlen sóvárgás van jelen Don Juanban, méghozzá „szubsztanciálisan és démonian”. Ha pedig ez a vágy megszűnik létezni, Don Juan sem létezhet többé.

Don Juan azonban ennek a gondolkodásrendszernek még egy megkerülhetetlen tárgyához visz bennünket közelebb: a testhez, amely lépten-nyomon előbukkan a kazuista töprengései közepette. Azért is, mert a test ugyanúgy magában hordozza az eredetiség versus hamisítvány kérdését, mint a szöveg, azaz az irodalom. Meddig eredeti a meztelenség, meddig képviseli az emberi lét gyökereit, s mikortól tekinthető puszta szimulakrumnak? Visszavezette-e vajon a huszadik századi szexuális forradalom a nyugati kultúrát egy egészséges testfelfogáshoz, amelyet évszázadokkal korábban szorított ki a vallásos dogmatizmus? A természeti már visszahozhatatlan, állítja a kazuista, a sade-i, szolipszista alapú, gyönyörkövetelő testfelfogásnál kötve ki, ahol a test már nem valódi esztétikai élvezet tárgya.

Harmadik címszavunk: az ízlés

Az ízlés bizonyos esetekben közelebb hozza az irodalmat a valósághoz. Sőt, ahogy Mészáros András Kant után fogalmaz: valóságot teremt. Ebben az értelmezésben az ízlés elsősorban mint egyéni ízlés jelenik meg, amely esztétikailag alapozza meg a moralitást. Meg kell említenünk azonban az úgynevezett közízlés fogalmát is, amely az európai kultúrában fontos szerepet játszott és játszik ma is – akár a hétköznapokban, a politikai, jogi, társadalmi dilemmák megítélésénél, s rajtuk keresztül akár a művészeti kérdések befolyásolásánál, egészen a társadalom által jóváhagyott kánonok rendszeréig. Az egyéni ízlés által művelt esztétika nem törekszik az általános jó és az általános igazság megtalálására; a közízlés által művelt esztétika viszont adottnak veszi e kategóriákat. Mészáros Andrásnál nem ütköznek szembetűnően ezek a kategóriák: megelégszik azzal, hogy a kötet egyik legrövidebb bejegyzésében kifejtse, ennek a könyvnek a gondolati alapja a következő: rosszat cselekedni ízléstelen, ez a modernitás emberének etikája.

Negyedik címszavunk:

a kazuista

Aki elrejtőzik a szerzők, utalások, filozófiai rendszerek, fogalmak és címszavak mögé, meglebegteti azonban, mindjárt az elején, hogy aki itt értelmeződik, az nem más, mint maga a kazuista: az előszóban feltárul előttünk egy olvasati lehetőség, amely ezt a breviáriumot vallomáskötetként interpretálja. Vagy akár egy darabjaira hullott, a szimulakrumok sűrűjében szétszóródott, a hamisítványok talmi csillogásától fénylő, egyszerre felvilágosodás korabeli és egyszerre posztmodern esszéregényként, amelyet nem egy szerző követett el, hanem, mint a cím jelzi, a kételkedők, akik behálózzák az évszázadok gondolkodását, hogy éltető energiát szipolyozzanak ki belőle. Értelmet és szépséget.

Így lesz ötödik címszavunk a szépség

Annak ellenére is, hogy a Kételkedők breviáriumában ezt a címszót hiába keresnénk. Vajon miért? Talán szerzőnk nem tudott választani a rendelkezésre álló számos szépségdefiníció közül? Kicsit továbbgondolva Mészáros András munkáját, ezúttal Simone Weil egyik szépségdefinícióját hívjuk segítségül, amely így hangzik: „A szépség a jónak és a véletlennek az egymásra találása.” Nem biztos, hogy Mészáros András szívesen felhasználta volna ezt a definíciót munkájában – elvégre nem is tette meg –, ám Simone Weil azzal, hogy a jót és a véletlent egymás mellé állítja, hasonló célt szolgál, mint Mészáros András számos bejegyzése a Kételkedők breviáriumában. A véletlen bevonása által ugyanis a szépséget kiszolgáltatja a behatárolhatatlannak.

A jó és a véletlen egymásra találása: ebben nem lehet semmi kategorikus, programszerű, kizárólagos: ez olyan törékeny, mint az egyéni ízlés. A behatárolhatatlanság pedig megalapoz egyféle örökös szomjúságot, ami ezúttal visszamutat magára a könyvre (illetve arra a vágyfogalomra, amelytől szintén nem szakadhatunk el huzamosan): nem véletlen, hogy Mészáros András is előszeretettel fordul Rabelais-hez, Pantagruel megalkotójához, hiszen a Pantagruel név, amelyet szerzője a görög „panta” és az arab „gruel” szavakból rakott össze, „mindenre szomjazót” jelent. Ilyen „mindenre szomjazó” ebben a kötetben, a Kételkedők breviáriumában Mészáros András, aki a szépség legkülönfélébb ízeit kutatja állhatatosan.

Mészáros András: Kételkedők breviáriuma. Egy kazuista irodalomtörténete címszavakban elbeszélve, avagy az ízlés révén kifejtett etika. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2013.