Egy ajtó, amelyen nem kell csengetni

Ha vissza kellene néznem, hogy havonta vagy hetente mit csináltam, azt kell mondjam: abszolút semmire nem emlékszem. Olyan volt ez az év, mint egy iszonyú nagy rohanás valamibe, egyszerre négy-öt dolgot csináltam. Meg kellett ismerkednem a helyi szereplőkkel, az eddigi támogatottakkal, magával az intézettel, ugyanakkor elő kellett készítenem a markáns hangsúlyeltolódást az intézet működését illetően.

Mi tette egyértelművé a változtatás szükségességét? Ez személyes nézőpont kérdése, vagy úgy látta, olyan periódusába érkezett az intézmény, hogy elkerülhetetlen volt a váltás?

Egy ilyen épületnek, illetve magának a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének van egy jelképes tartalma. Egészen más, ha mondjuk egy minisztériumba betelefonál az ember, és közlik vele, hogy próbálkozzon két hét múlva, vagy van egy közönségszolgálat, amelyik azzal fogadja, hogy „igen, uram, kapcsolom a miniszteri titkárságot”. Teljesen más helyzet áll elő, ha be lehet menni egy házba, vagy nem. Fontosnak tartom, hogy a Magyar Intézet nyitott legyen. Hogy ne kelljen becsöngetni. Be lehessen jönni. Érezzék úgy az emberek, hogy ez az intézmény kiszolgálja őket. Az egész nyugat-európai kormányzási koncepció is ezen az elven alapszik: szolgáltató kormány, szolgáltató intézmények.

A nyár folyamán ennek a nyitásnak a jegyében átalakítások zajlottak az épületben. Milyen a megújult, az ajtaját a nagyközönség előtt szélesre táró Magyar Intézet?

A földszinten közösségi helyiséget rendeztünk be, oda reggel tíztől este nyolcig be lehet járni. Ha betér ide egy kisebb társaság, és szeretnének megnézni egy filmet, nyugodtan be lehet ülni, ha éppen nem zajlik más program a teremben, mert kis mozivá lehet alakítani. Van ingyen internet, s ha valaki hozza magával a laptopját, azt is csatlakoztathatja. Működik a könyvtárunk, és folyóiratokat is lehet itt olvasni. Ezt meglepetésemre kevesen használják ki, nem érdekli annyira az embereket, pedig rengeteg magyar nyelvű periodikumot járatunk. Igyekszem lefedni a teljes választékot, azoknak a sajtótermékeknek a kivételével, melyek egyértelműen pártkiadványok vagy sértik mások érzékenységét. Az intézetben egy kis büfét is nyitottunk. Az átépítés során egyébként egy mozgássérültek számára készült lifttel is bővült az épület. Nem arról van szó, hogy tömegével járnának ide a mozgássérültek. A jelképes gesztus ebben az, hogy ebből a házból senki ne legyen kizárva.

Az elmúlt két hónap tapasztalatai mit mutatnak? Érzi a közönség a változást?

Egyértelműen. Sokkal többen járnak ide. A diákok, főiskolai hallgatók is gyakori vendégeink, ők napközben több órára is beülnek hozzánk, vannak, akik itt tanulnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne jöhetnének még többen. Az épület megnyitása azonban csupán a formai szimbolikája az intézet működésében szorgalmazott hangsúlyeltolódásnak.

Akkor térjünk rá arra, hogy tartalmi szempontból mit jelent ez a nyitás.

Az elődeim, akik az elmúlt években vezették az intézetet, ráadásul szerintem jól vezették, abból indultak ki, hogy itt van egy konzervatív közönség, akikkel kapcsolatban áll az Intézet, és az ő ízlésüknek megfelelően kell az arculatát is alakítani. Tehát szolgáltatott, kiszolgált, de inkább alkalmazkodott. Én úgy látom, hogy ennek nem feltétlenül csak így kell lennie. Persze, ez is az Intézet feladatai közé tartozik, de csupán egy része annak. Az egyik legfontosabb feladatnak viszont azt tartom, hogy megismertessük a szlovákiai társadalommal azt, ami a magyar kultúrában a legújabb, a legprogresszívebb. Mert igenis, az újjal lehet az embereket megfogni, meglepni, megdöbbenteni, ráébreszteni arra, mi is történik Magyarországon, mi az, ami miatt érdekes lehet mások számára. Ki kell használnunk azt, amit nálunk egy minisztériumban a stratégák „magyar kulturális offenzívának” hívnak. Vagyis hogy azon kevés magyar termék egyike, amelyik megállja a helyét a világban, az éppen a kultúránk. Amely Európában és a világon bárhol eladható, bemutatható, s van nekünk belőle bőven. Az a dolgom, hogy megismertessem a magyar kultúra nem feltétlenül kísérletező, de nem is túlzottan konvencionális szeleteit. Hogy idehozzam azt, aminek még nincs akkora piaca, tehát ami még nem bejáratott, még nem triviális az itteni közönségnek.

Az úgynevezett piacképes produkciókat átengedi másoknak?

Ha mondjuk meghívják ide az Omegát, ahhoz én nem tudok hozzászólni, mert egyrészt akkora a költségvetése, másrészt ha egy ilyen jellegű vállalkozás nem tartja el magát ennyi év után, megbukott. Azt is felkínálhatom persze a közönségnek, ami már jól ismert, de nem feltétlenül csak azt. Inkább olyan kulturális „terméket” választok, aminek van ugyan piaca, de kicsi, vagyis nem annyira fizetőképes, én pedig kiegyenlítem a különbséget. Ami azt feltételezi, hogy a rendezvények többségét más partnerekkel együttműködve készítjük. Ha például hozzánk fordulnak egy fesztivál szervezői, hogy XY zenekart szeretnék meghívni, és ez egy adott összegbe kerül, amelyből ők egy bizonyos részt tudnak fizetni, kipótolnám-e a különbséget, azt mondom, tessék, bármikor. Nyilván ha úgy érzem, hogy az adott zenekar valóban értéket képvisel.

Ezenkívül mit hozott még magával az új arculat?

Bejegyeztettünk egy helyi alapítványt, a Palisády – Védcölöp Alapítványt, amely az Intézet mellett működik. Szabályos kuratóriuma is van, helyi ismert személyiségekből áll. A létrehozását az indokolta, hogy ne csak állami pénzekből tudjuk finanszírozni a működésünket. Igen ám, de ki az, aki a magyar államot, amelyet az intézetünk is képvisel, közvetlenül támogatni óhajtja? Biztos van ilyen, csak hozzám még nem jutott el. Ezért kellett egy alapítvány, amelyen keresztül az esetleges anyagi támogatásokat szabályosan elszámolhatjuk. Másrészt egyfajta biztonságot is ad számomra, hogy azok a rendezvények, amelyek az Intézet nevéhez fűződnek, a kuratóriumi „szűrőn” is átmennek. Vagyis a tagokkal meg tudom konzultálni, mi az, amit érdemes behozni, mi az, ami az itteni közönség számára érdekes lehet. Felhívhatom például Németh Ilonát, hogy vessen egy pillantást annak a négy fiatal képzőművésznek a munkájára, akiket meg szeretnék hívni, mondjon róluk véleményt, hozzam-e őket vagy ne. Én sem érthetek mindenhez, ismerem a saját korlátaimat.

Előny vagy hátrány egy olyan országban Magyar Intézetet vezetni, ahol nagyszámú magyar kisebbség él?

Mindenképpen kettős funkciót ad az intézménynek. Egyrészt igyekszünk segíteni a magyar kisebbség naprakész tájékozódását a magyar kultúrában, másrészt szeretnénk bemutatni a többségi társadalomnak, és elfogadtatni velük. Előfordult, hogy Kassán egy dzsesszkoncerten valaki megjegyezte: „milyen jók, pedig magyarok”. Szeretném, ha ezen túllendülnénk. Szlovák lakta vidéken szívesebben hallanék inkább olyasmit, hogy „elég gyengék, pedig magyarok”. Ez a kettős funkció nem rossz, csupán nagyobb koordinációt igényel. Azért is, mert az itteni magyar társadalomnak is nagyon heterogén az ízlése. Ugyanakkor a lehetőségek is nagyobbak. Rá lehet venni például az itt letelepedett magyar vállalatokat vagy a multinak készülő magyar nagy cégeket, hogy adakozzanak, támogassanak egy-egy nagyobb rendezvényt, amire mondjuk Brüsszelben vagy Rómában nincs akkora lehetőség.

Létezik valamiféle koncepció, hogy az Intézet programjainak hány százaléka célozza meg az itteni magyar kisebbséget és hány a többségi nemzet tagjait?

Attól, hogy hova viszek egy programot, nem változik az ízlésem. Abból indulok ki, hogy olyat nem kínálok a közönségnek, ami Bécsben vagy Berlinben kínos lenne. A magyar szervezetek általában konkrét elképzelésekkel keresnek meg. Elmondják, hogy kit vagy mit szeretnének meghívni. És ha az olyasmi, amit a jó ízlés tilt, vagy nem ér el egy bizonyos színvonalat, esetleg egyértelműen piaci vállalkozás, akkor közlöm, hogy ezt nem. Másrészt, aki az eltelt egy év alatt velünk dolgozott, tapasztalhatta, hogy ha a legkisebb lehetőségem van rá, akkor megpróbálok együttműködni, segíteni. Azt viszont mindenkitől megkövetelem, hogy ne kizárólag tőlünk várják a segítséget, hanem ők is tegyék hozzá a maguk részét. Az Európai Unióban, ahol két évig dolgoztam, ez teljesen elfogadott alapelv volt. Ha valaki egy rendezvény kapcsán 30 százalék körüli önrészt tud produkálni, azt mondom, legalább tett érte valamit. Nem szeretem, amikor csak azt várják, hogy adjunk.

Melyek voltak az elmúlt évben azok a rendezvények, amelyekre a legbüszkébb?

Két nagy büszkeségem van, az egyik a Miraculous Meetings nevű csapat április 4-ei koncertje. Egyébként ez volt az első alkalom, amikor a Szlovák Filharmóniában hangosított zene szólt. Szlovák, brit, magyar szervezésben jött létre, és még a vállalkozói szférából is sikerült pénzt szereznünk. Pontosan olyan konstrukció jött létre, amiről minden kulturális vagy támogatással foglalkozó intézmény álmodik. A magánszféra az állami és a civil szférával közösen olyan nagy rendezvényt valósított meg, ami abszolút avantgárdnak számít. Szakmailag ezért is tartom sikernek, azon túlmenően persze, hogy a zenészek zseniálisak voltak, mert ezekben a körökben azóta is erről beszél mindenki, és arról faggatnak, mikor csinálunk valami hasonlót. Iszonyú nagy energiánkba kerül persze egy ilyen rendezvény megszervezése, de jó érzés, hogy csináltunk valamit, ami nagyon nagyot szólt. A másik büszkeségem, bármilyen furcsán hangzik is, az október 23-ai ünnepi koncert. Mivel a magyar állam kulturális képviseletében vagyok Szlovákiában, a két állam közötti együttműködést is segítenem kell. Nem kis eredménynek tartom, hogy egy magyar és egy szlovák miniszter védnöksége alatt az egyik legjobb magyar zongoraművész, Szokolay Balázs az egyik legismertebb szlovák kollégájával, Marián Lapšanskýval adott közös hangversenyt. Ilyen sem volt még. Különösen nem magyar nemzeti ünnepen. Ráadásul nagyon kooperatív volt a szlovák fél. Nem kellett nyomulnunk, sem könyörögnünk. Marián Lapšanský rögtön azt mondta, neki a legjobb barátai Magyarországon vannak, szeret magyarokkal muzsikálni. Neki teljesen természetes volt, hogy szervezzünk minél több közös rendezvényt.

Ezek szerint a pozsonyi Magyar Intézet működésében nem csapódott le a magyar–szlovák nagypolitikai kapcsolatokat az utóbbi időben jellemző helyzet...

Sőt, ellenkezőleg. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy kikkel dolgozunk együtt. Tény azonban, hogy az összes eddigi szlovák partnerünk, akikkel az elmúlt időszakban vettük fel a kapcsolatot, ha lehet, kétszeresen „ráerősítettek” az együttműködést illetően. Szerintem a szlovák társadalomnak elenyésző része az, amelyik olyan extrémen gondolkodik, mint néhány politikus. A túlnyomó többség nem ilyen. Mi pedig azokkal állunk kapcsolatban, akik igenis kompenzálni akarják a kialakult helyzetet. Amióta kitört ez a politikai hisztéria, az én környezetemben megsokszorozódott a közös magyar–szlovák projektek, pályázatok száma. Mi több, idén megkétszereződött az Intézet magyar nyelvtanfolyamára jelentkezők száma. A tavalyi 25-30-as létszám helyett 60-an jöttek. Ezért nem szeretem túlzottan a „csak arról beszélünk, milyen atrocitások érnek bennünket” helyzetet. Biztosan vannak ilyenek is, de mi kultúrával foglalkozunk, olyan emberekkel dolgozunk együtt, akik magasan ezek fölött a dolgok fölött állnak. Nekem nem dolgom ezt sem gerjeszteni, sem kommentálni, sem elemezni. Az én feladatom az, hogy összehozzam az együttműködni kívánó partnereket, ahol csak lehet, hogy minél inkább jelen legyünk a szlovákiai kulturális intézményekben, a rendezvényeken, tudjanak rólunk, számoljanak velünk.

Tény, hogy a szlovákiai kulturális rendezvények nagy többségén ott szerepel a Magyar Intézet által közvetített művész, produkció. Szemmel látható a szlovákiai kulturális életbe való beépülés, és mintha kevésbé helyeződne a hangsúly az önálló rendezvényekre.

Ezt én úgy nevezem, hogy „berágjuk” magunkat mindenhova. S ehhez azt is tudni kell, kik jártak és mennyien az intézet székházába. Nem túl szerencsés vaktában meghívni egy írót, mert lehet, hogy csak hárman ismerik, ezenkívül eljönnek még öten, épp azért, mert nem ismerik, és nyolc emberből áll a közönség egy irodalmi esten. Ezért érzem járhatóbb útnak a beépülést a már meglévő kulturális hálózatba: például az Ars Poetica fesztiválon teltházas lelátó előtt olvashattak föl magyar költők Pozsonyban. Természetesen a házat sem szeretnénk kihasználatlanul hagyni. Több kulturális intézettel együttműködve januártól indítjuk a Visegrádi Szalont, amelyben mindig egy-egy, a V4-es országokat érintő égető témáról beszélgetnek meghívott elemzők. Tartunk majd civil délutánt is, amelyen különböző területeken működő civil szervezetek találkozhatnak és generálhatnak közös projekteket. Lenne egy Tudós Klubnak elnevezett beszélgetéssorozatunk is. Havonta tervezünk egy képzőművészeti kiállítást is. Ez úgy fog működni, hogy jelentkezhetnek nálunk képzőművészeti műhelyek, fiatal művészek, bejönnek a házba, körülnéznek, és ők maguk választhatják ki, hova teszik alkotásaikat, a nagyterembe, a könyvtárba, vagy akár a lépcsőházba. Szerintem ez jót fog tenni a háznak, mert megszűnik a múzeumi jellege.

Sokszínű, változatos a szakmai életrajza: irodalomtörténész, folyóirat-szerkesztő, műfordító és dokumentumfilmes, kultúrantropológus, az irodalomtudomány kandidátusa. Ezek közül mi áll önhöz a legközelebb? Mi az, aminek intézetigazgatóként most a legnagyobb hasznát veszi?

Életem legjobb szakaszának azt tartom, amikor egyetemi oktató voltam. Vagy amikor antropológusként eljártam falvakba, a hegyekbe, kis közösségeket, kisebbségeket kutatni. Egy antropológus, szoktam mondani, mindig a terepen tanul, és bárhol is vagyok, megpróbálom úgy kezelni a helyzetet, mintha egy terepgyakorlat lenne. Az, hogy világvégi helyeken jártam, és megpróbáltam kisebb-nagyobb közösségek működését valamiképpen megérteni, igen nagy előny. Tulajdonképpen mindenhol ugyanazt csinálom, csak az egyik helyen öltönyt veszek fel, a másikon bakancsot és farmert. Emberekkel kommunikálok, próbálom értelmezni, mi az, amit mond, mi az, amit szeretne, amit tényleg gondol, és ebből a három tényezőből megpróbálok összeállítani egy képet, hogy számomra mi a megfelelő viselkedés és cselekvés.

Ezek szerint egy kultúrantropológusnak ideális poszt egy kulturális intézet igazgatói széke?

A legnagyobb mértékben. Mint minden társadalomtudós, én is egy elméleti keretben dolgozom. Ezt most nagyon hosszú lenne elmondani, meg nem is annyira izgalmas, a lényeg az, hogy számos igazolását látom a saját elméleti keretemnek, amelyben eddig mozogtam, írtam és gondolkodtam. Társadalomtudósként nagy megvilágosodás és impulzus számomra, hogy igen, működik az, amit elképzeltem a térség emberi viszonyairól, az emberek hozzáállásáról, a bizalmi viszonyokról, hogy ki kiben bízik, kiben nem bízik, mitől vagyunk mi mások, mint a nyugati társadalmak, mitől működnek itt kicsit másképp a dolgok. Egy kultúrát menedzselek, és ennek a posztnak a többi hozadéka nagy szakmai kiteljesedés számomra. Azért is, mert antropológusként mindig is az volt a szakmai krédóm, hogy akármit csinálok, annak kell hogy legyen valami társadalmi haszna. Ne legyen öncélú a tudomány, mert az legyilkolja saját magát, rontja a renoméját. Kacag rajtunk, tudósokon a fél világ, amikor olyan dolgokkal foglalkozunk, ami egyedül csak minket érdekel. És most azoknak az ismereteknek, amelyeket társadalomtudósként, ezt megelőzően pedig irodalmárként szereztem, teljesen gyakorlati hasznosulásuk van. Most nem egy porosodó könyvespolcnak dolgozom.

Egy év után hogy érzi magát Pozsonyban?

Valószínűleg jobban, mint ahogy most Budapesten érezném magam. De ezt a magyar főváros mostani állapota miatt mondom, és kell hozzá az is, hogy látom, mi az, amit itt Pozsonyban még meg lehet valósítani. Nagyon messze vannak még a határok. És ettől nagyon jól érzem magam.