Dzurindának véget ért a politikai maraton

Ahol akarat van, ott az út – ez volt Dzurinda jelszava. Az akarat még meglenne, ám a márciusi választásokon elszenvedett vereség után be kellett látnia, ez is kevés. Másfél évtizedes pártfőnökösködés után átadja a stafétabotot a legsikeresebb szlovák miniszterelnök, aki egyben évek óta a legnépszerűtlenebb hazai politikus.

A nép fia

Mikuláš Dzurinda Vladimír Mečiarral és Robert Ficóval együtt a rendszerváltás utáni legmeghatározóbb szlovákiai politikusok közé tartozik. Mindhárman más-más pályát futottak be, s másként fog rájuk tekinteni a történelem, egyvalamiben azonban közösek: az egyszerű nép fiaként, vidéki környezetből érkezve kerültek a csúcsra. Részben ezért is lettek pályájuk egy-egy meghatározó időszakában a legnépszerűbbek.

Dzurinda a Szepességből, egy 2000 lakosú községből származik, internetes források szerint ruszin gyökerei vannak. Zsolnán járt főiskolára, a mérnöki titulus mellé tudományos kandidátusi fokozatot is szerzett, és közlekedésügyi háttérintézetekben dolgozott.

Életét a rendszerváltás változtatta meg. A KDH alapító tagjai közé tartozik, a 90-es évek elejétől a párt szűkebb vezetésének tagja, gazdaságpolitikai alelnöke volt. Dzurinda a KDH akkori elnökével, Ján Čarnogurskýval ellentétben pragmatikus, technokrata hozzáállású politikus volt, pártját is ilyen szellemben akarta átalakítani. Idejében ismerte fel, hogy a KDH csak akkor válhat nagy jobboldali gyűjtőpárttá, ha kilép a konfesszionális keretek közül, s programját szélesebb alapokra helyezi. Ezzel a vízióval pályázta meg a KDH elnöki tisztét 1996-ban, ám vereséget szenvedett.

A csúcson

Dzurindát a mečiari választási törvény repítette a pártelnöki székbe. A jobboldali szlovák pártok 1997-ben koalícióra léptek – ennek szóvivője lett –, ám az egy évvel későbbi mečiari jogszabály arra kényszerítette őket, hogy a koalíciót formálisan párttá alakítsák át. Az SDK elnöke Dzurinda lett – azóta megszakítás nélkül máig pártelnök –, a megnyert 1998- as választások után pedig az ország miniszterelnöke.

Népszerűsége ekkor volt a csúcson, amihez az is hozzájárult, hogy a média a Mečiar felett aratott győzelem eufóriájában szinte mindent megbocsátott neki. Dzurinda az ezredfordulóig a sajtó kedvence volt, ezt kellőképpen ki is tudta aknázni. A 98-as választások előtt pl. pártja újságírókat próbált lefizetni, ám a média akkor – Mečiar hatalmon maradásától való félelmében – nem szentelt nagy figyelmet a botránynak. Később, ahogy a sajtó is egyre kritikusabban viszonyult munkamódszereihez, megromlott vele a viszonya. Második kormányzása alatt már alig adott interjúkat.

Új jobboldal

Személyében először lett a jobboldalnak olyan vezére, aki meg tudta szólítani a szélesebb tömegeket is. Dzurinda a VPN vezéreivel, a KDH és a DS korabeli vezetőivel ellentétben a nép nyelvén beszélt. Utóbbi politikusok nagyrészt az egykori disszidens körökből kerültek ki, városi értelmiségiek voltak, akik nem tudtak a tömegdemokrácia keretei között mozogni. Dzurinda nem habozott a jobboldaltól addig idegen, egyértelműen populista eszközökhöz nyúlni. A 98-as választási kampányban egyik fő ígérete a fizetések megduplázása volt – amiről a jobboldal törzsválasztói tudták, hogy négy év alatt megvalósíthatatlan.

Politikája a technokrata hozzáállásban is újszerű volt. Új pártja, a 2000-ben alapított SDKÚ alapvetően gazdasági kérdésekkel tudott népszerű lenni, az ideológiai jellegű témákat háttérbe szorította. Ha céljai elérése érdekében szüksége volt rá, a 90-es évek jobboldali vezéreivel ellentétben addig elvtelennek tartott kompromisszumokra is képes volt politikai ellenfeleivel. 2006-ban, ha Mečiar is úgy akarja, még a korábbi ősellenséggel is kormányra lépett volna.

Dzurinda a hatalmi politika nagymestere volt. A cél szentesíti az eszközt jelszó jegyében az értékrendileg hozzá közelebb álló pártokat és személyeket is képes volt feláldozni, ha a helyzet úgy kívánta. Első kormányzása alatt egy ideig a baloldali SDĽ-lel alkotott tandemet, második kormánya első két évében pedig a zűrös hátterű ANO-val működött együtt szorosabban. Bugár Béla akkori MKP-elnök Dzurinda sokadik húzása után kijelentette, négyszemközt soha többet semmiről nem fog vele egyezkedni. A KDH vezetői 2005-ben hitszegőnek nevezték, s nem tudták elképzelni, hogy a jövőben kormányra lépjenek vele.

Túlélőművész

Dzurinda túlélte a parlamenti többség elolvadását és a pártján belüli puccsokat is. 2003-ban legközelebbi párttársával, Ivan Šimkóval került összetűzésbe, a „csoportocska-ügy” miatt egy tucat képviselő hagyta el az SDKÚ-t. A maradék több mint két évben kétes körülmények között biztosított ad hoc parlamenti többséggel kormányzott és vitte végig reformtörvényeit. Több mint valószínű, hogy a független képviselőket jórészt kenőpénzekkel motiválták a kormány támogatására. Az SDKÚ élén ellenzékben is túlélt egy puccsot, 2008-ban a pozsonyi pártszervezet tagjai akarták leváltani.

Pártját számtalan klientelisztikus botrány érintette, ezek egyike miatt kellett a 2010-es választások előtt távoznia az SDKÚ listájának éléről. A pártelnökséget viszont továbbra is megtartotta. Szerencséjére a nála jóval népszerűbb Iveta Radičová kormányfői kinevezése után sem kísérelte meg leváltani őt, mivel úgy érezte, a pártstruktúrában továbbra is Dzurindának van nagyobb támogatottsága. Többen úgy vélik, részben a Radičová-kormány bukásához vezető koalíciós meg nem egyezésben is az ő keze volt benne, mert így akart megszabadulni konkurensétől.

Elfogyó támogatás

A jobboldal megváltójából és az ország legnépszerűbb politikusából fokozatosan a legelutasítottabb közszereplő lett. A baloldali választók a második kormánya alatt foganatosított reformok miatt utálták meg, a korrupciós ügyekre érzékenyebb jobboldali szavazók pedig nagyrészt pártja botrányos ügyei és koalíciós intrikái miatt fordultak el tőle. Dzurinda Mečiart maga mögé utasítva hozzávetőlegesen 2004-től stabilan a legnépszerűtlenebb hazai politikusnak számít.

Elemzők szerint Dzurinda számtalanszor elszalasztotta a lehetőséget, hogy méltóságteljesen távozzon. A 2006-os választási vereség után eszébe sem jutott, hogy másnak adja át a párt vezetését, 2010-ben szintén nem mondott le az elnökségről. Pozíciójához még az SDKÚ idei választások előtti mélyrepülése során is ragaszkodott. A távozást az újabb, immár katasztrofális választási vereség után két nappal jelentette be. Pártja, mely egy évtizeden keresztül a jobboldal legerősebbje volt, 2012- ben a parlamenti bejutás határára került, jövője távozása után is kérdéses.

Dzurinda érdemei

Mindezek ellenére egy ideig még Dzurinda fog számítani az ország legsikeresebb és legnagyobb hatású miniszterelnökének. 1998-ban az ő vezetésével sikerült legyőzni a mečiarizmust, az ő kormányai vezették be Szlovákiát az Európai Unióba és a NATO-ba, nagyrészt neki köszönhetően fizetünk ma euróval. Ezek ma már természetes dolognak számítanak, ám a 90-es évek közepén még nem voltak azok, a harmadik Mečiar-kormány után mi számítottunk Európa „fekete lyukának”, az ország pedig a csőd szélén állt.

Szlovákia erőteljes fejlődését az ő kormányzása alatt bevezetett reformok indították el – ebből élt és osztogathatott az első Fico-kabinet is. Miniszterelnöksége idején kifejezetten jók voltak a szlovák–magyar kapcsolatok, maga Dzurinda csak kivételes esetekben vette elő a magyarkártyát, a többiekkel ellentétben akkor is csak visszafogottan.

Ha idejében távozik, ma sokkal pozitívabb lenne a megítélése. Ennek ellenére évek múltán valószínűleg így is másképp fog rá tekinteni a történelem.