Dús évek után egy egészen új fejezet, babával

Kleb Attila felvételeIdőközben ugyanis édesanya lett, kisfia, Keszég Zsigmond Mihály pár nap múlva öt hónapos. Túl messzire azonban még nem engedi a mamát, sőt ha úgy dönt, perceken belül „hazasírja”.

Milyen az élete két szoptatás között? Csupa kapkodás, sürgés-forgás?

Csalóka ez a háromóránkénti etetés, mert a „szünet” mindig a szoptatás elejétől kezdődik. Mostanság, hogy már nyílik a tudata, bele is alszik, vagy bámészkodik, nézelődik, tehát nem eszik, csak úgy elvan. Ilyen módon pedig negyven-ötven percig is eltart, míg jóllakik. Marad tehát két óra tizenöt percem, és ez annyi, hogy valahová elérek, és már fordulhatok is vissza.

Akkor nagyon „katonásak” a napjai.

Cserébe viszont átalussza az egész éjszakát, ami az ő korában nagy adomány. A mi szemünkben már hatalmas, de ha belegondolok, mennyi van még előtte, milyen kevés mögötte, akkor valóban pici. Lacival, a férjemmel naponta vizsgálgatjuk, tehát látjuk a változást. A ruháit is pillanatok alatt kinövi. Szóval mozgalmas a nap, egyáltalán nem az a kis édes semmittevés, amit sok ember gondol, hogy a háztartásbeli anyák élete csupa láblógatás. Ez tévedés. Egyáltalán nem így van.

Szabadabb perceket mégis csak két szoptatás között talál.

De az, ami régen volt, hogy teljes mértékben ura vagyok az életemnek, megszűnt. Jó, ez az elmúlt években is csak úgy történhetett meg, hogy kijelöltem egy napot, amelyet teljes egészében meghagytam magamnak, mert a színház eléggé lekötött. Ha viszont szabad voltam, azt csináltam, amit akartam. Ha egy óráig fel sem álltam az ágyból, csak olvastam, akkor sem történt semmi. Na, most ez nincsen. Olvasás helyett inkább dévédézek. Jó filmeket nézek negyvenperces szakaszokban. Például útifilmeket. Anélkül, hogy kitenném a lábam a lakásból, bejárom a világot. Elmegyek a Szaharába, a Himalájába, a Bengáli-öbölbe... nem bambulok a tévé előtt, hanem utazom. Amíg alszik a fiam. Egyébként főzni is így főzök. Szakaszosan. Előbb megcsinálom a mártást, aztán megsütöm a húst... minden szoptatás után egy részletét készítem el a kajának.

Férje, aki főállásban rendező, de olykor-olykor színészi feladatot is vállal, mennyire tud besegíteni?

Laci a mintaapák gyöngyszeme. Tényleg. Fantasztikusan sokat segít. Nagyon hálás vagyok neki. Fürdet, pelenkáz, öltöztet. Nem tudom, hogy csinálja ezt egy egyedülálló nő. Minden elismerésem azoké, akik társ és zokszó nélkül végzik a dolgukat egy ilyen pici gyerekkel.

Bár sosem beszéltünk róla, valahogy mégis azt hittem, későbbre tervezte a babát. Hogy még játszik pár évet a Katonában, leforgat pár filmet, s csak szép lassan vonja ki magát a színházi forgalomból.

Az én életemre eddig sem volt jellemző valamiféle tudatosság. Nem szoktam beprogramozni magam. Nekem ez soha nem ment. Ha én elterveztem, vagy pontosan megálmodva akartam valamit, annak sosem volt jó vége. Egy gyerek érkezése amúgy is olyan misztikus dolog. Nem hiszem, hogy ebben csak két ember vasakarata van, hiszen sokaknak úgysem jön össze, ha nagyon akarják. Én azt mondom: ha most jött, akkor most kellett jönnie. Igen, ezt nevezik fatalizmusnak. Egyébként pedig elmúltam harminc, mire vártam volna, Nem ez volt az utolsó pillanat, de minél idősebb az ember, annál több félelem, aggódás van benne, akár csak a kilenc hónap miatt. Persze szeretnék én még nagymama is lenni. De mivel tudatosságnak nem volt nagy helye az életemben, hirtelen minden érdekesebb, izgalmasabb lett. Szerintem a legjobbkor szültem, február végén, így mire indul az évad, a fiam már hat hónapos lesz. Tehát színházi szempontból is a legjobbkor érkezett.

Hogyan élte meg azt a pillanatot, amikor a doki kimondta: „Igen, ez már biztos, önnek babája lesz.”

Természetesen boldog voltam, és az vagyok most is. Az anyaság azonban hosszú folyamat. Ezt az érzést nekem is fel kell dolgoznom. Harminchárom évet éltem úgy, hogy én voltam gyerek, és most nekem van gyerekem. Öt hónap ugyan még kevés idő, az ösztönök azonban pontosan működnek. Vannak egészen fantasztikus, isteni pillanatok, amelyeket én magam sem értek. Csak egyet mondok: az éjszakát ugyan átalussza a kicsi, de mielőtt felébredne, öt-tíz perccel előtte kinyitom a szemem. Magamtól. Érzem, hogy magamhoz kell térnem. Ezt minden alkalommal a csoda szintjén élem meg.

Igazgatója, Zsámbéki Gábor miképpen reagált a bejelentésére, hogy kihagy egy évadot?

Ez még tavaly nyáron történt. Augusztusban telefonáltam neki, és mondtam, hogy nagy valószínűséggel babám lesz. Akkor még nem voltam túl a kritikus tizenkettedik héten, de mivel azokban a napokban állították össze az új évadot, szólnom kellett. Zsigmond tényleg színházi gyerek, mert mindenféle kellemetlenségtől megóvott. Akkor jelezte érkezését, amikor még eloszthatták a szerepeimet. Ő ezt is megoldotta. Sokkal nehezebb lett volna évad közepén kilépni, s hat darabba beállítani helyettem valakit. Zsámbéki Gábor pedig velem együtt örült. Azt mondta: „Ennek így kell lennie, ezt meg kell élni.”

Egy színésznőnek a szülés is kivételes „élményanyag”. Később ezt is felhasználhatja.

Természetesen én is mindenre fel akartam készülni. A terhességem alatt végig olvastam és olvastam. Kaptam egy csomó könyvet és kismamaújságot a barátnőimtől. Betéve tudtam, minek hogyan kell történnie, aztán semmi sem úgy történt. Az volt az elképzelésem, én majd minden fájdalomcsillapítás nélkül, ahogy a természet megoldja... hogy én is ugyanúgy fogok szülni, mint a pápua új-guineai nők. És ennek minden percét kiélvezem, figyelem, ellenőrzöm magam, hiszen lesz rá 8-12 órám, elvégre ezt írja a szakirodalom. Ehhez képest hajnali háromkor indult a dolog, és 5 óra 20 perckor már a világon volt a baba. Két óra húsz perc! Elsőszülő nőnél ez semmi. Nem is hittem el, ez olyan tempó volt. Azt gondoltam, szép lassan, fokról fokra mindent átélek, csakhogy ez a gyerek rakétasebességgel bújt ki belőlem. Ha nem vasárnap hajnal van, amikor üresek az utak, akkor minden bizonnyal a kocsiban szülök. Annyira koncentráltam, hogy ne legyen semmiféle beavatkozás, hogy az ellenkezője lett. Még a dokimat sem értük el, az ügyeletes orvosnál szültem. Az a két óra nehéz volt és fájdalmakkal teli, de elmondhatom: én csak a szülés végső fázisába kapcsolódtam bele, hiszen az első órákat nem is éreztem, békésen aludtam az ágyban. Utána pedig már csak a pánik maradt, hogy beérjünk a kórházba. Tél volt, és én majdnem bundában szültem. Szólt az orvos, hogy „Anyuka, vetkőzzön, kint a baba feje!” Laci szedte le rólam a ruhát. Bekísért, és ott maradt mellettem, hiszen kimenni sem maradt már ideje. Földbe gyökerezett a lába, amikor látta, hogy tényleg jön a baba. Erről is volt egy képem a sok olvasás után. A baba világrajöveteléről. Én ezt is máshogy éltem meg. Anyabarát szülésnek nevezném. Zsigmond nem sokáig várakozott a szülőcsatornában. Szinte kipottyant belőlem.

Ha hat szerepéből kettőt vesz csak vissza, mi lesz a többivel? Változik a repertoár?

Néhány darabot levesznek a műsorról. Húsz-huszonöt estét még nem tudnék bevállalni. Az nagyon sok lenne. A kicsinek is durva átmenet, hogy a nagy együttlétek után egyszer csak sorozatban egész estéket töltök távol tőle. Ez még nem megy. Fokozatosan szeretnék csak visszaállni. Közben persze izgulok, hiszen az ilyen egyéves kihagyás nagyon meg tudja bosszulni magát. Ez már olyan, mint egy kisebb nyugdíjazás.

Nem sokkal a szülés után a Vígszínház hívta vendégnek egy készülő előadásába. Könnyű szívvel mondta ki a nemet?

Él bennem a vágy, hogy másutt, más helyzetben, új emberekkel dolgozhassak. A színészet amúgy is egy nagy kalandtúra. Felvillanyozza a színészt, ha idegen terepen mozoghat. Kíváncsi magára, hogyan áll helyt egy olyan csapatban, ahol még sosem dolgozott. És kíváncsi azokra a kollégáira is, akik esetleg máshogy gondolkoznak, nem úgy, mint ő. Forgatni is egyebek között ezért szeretek. Ott sokféle emberrel kerülök össze, és nagyon jó más arcokat látni. A Katonában a tizedik évadomat kezdem. Kilencvenhatban kerültem oda, gyakornokként. Bár mindig jönnek új tagok, a többség már fél gesztusokból is érti egymást. De ha belegondolok, hány kollégám van, akivel boldogan dolgoznék, és nem tudom, lesz-e rá lehetőségem legalább egyszer az életben. Ezért is vágyom olyan nagyon a kalandot. A vígszínházi felkérés azonban olyankor jött, amikor még nem tudtam heteken át próbálni.

Pár évvel ezelőtt azt nyilatkozta: képes lenne társulatot váltani. Ezzel nagyon meglepett. Azt hittem, sokkal mélyebbre eresztette a gyökereit a Katonában.

Igen, volt egy megingás bennem. Nem tudtam, hogy szakmailag megtalálnak-e azok a szerepek, amelyekről azt gondolom, hogy el kell játszanom őket. Hiszen azok a rendezők, akik nálunk dolgoznak, nem fogják még egyszer színpadra vinni sem a Három nővért, sem a Mirandolinát, hiszen Básti Julival és Udvaros Dorottyával már megcsinálták anno. Ezek a darabok tehát már nem várnak rám a Katonában, az biztos. És úgy gondoltam, ezeket a szerepeket mindenképpen el kell játszanom – másutt. Én ezt meg is beszéltem Zsámbéki Gáborral. Még azt is elmondtam neki, hogy melyik társulathoz szerződnék. Ő erre egészséges önbizalommal azt felelte: „Az csak szeretne olyan színház lenni, mint a Katona, de nem az!” A Katona József Színház valóban nagyon magas színvonalat képvisel. Már főiskolás koromban és azóta is olyan szakmai dolgokat tanított meg nekem, amelyektől nagyon nehéz szabadulni. Később aztán átbillentem ezen az elvágyódáson, és a katonabeli „bezártságot” sem érzem már egyfajta rabszolgaságnak. Azok a rendezők, akikkel nálunk dolgozom, olyan magas szinten élik meg a mesterségüket, hogy az sok mindenért kárpótol. Az Ivanovban és a Cseresznyéskertben is játszhatok. Nekem, a Csehov-őrültnek mindkét darab aranybánya. De Bodó Viktor Kafka-rendezésében is nagyon jól érzem magam. Ott nem főszerepet játszom, a próbafolyamat mégis fantasztikus volt. Ezt az előadást nagyon kevés helyen hozhattuk volna létre. Zsámbéki Gábor igazán nagyvonalú volt Viktorral szemben, hiszen két és fél hónap próbaidőt adott neki, tehát nekünk, színészeknek is. Egy hónapon át csak improvizáltunk, a magunk kedvére játszhattunk. Mint a gyerekek a főiskolán. Természetesen továbbra is azt mondom: szívesen megismernék más rendezőket is, mert a végleteket szeretem. Vonzanak a szélsőségbeli különbségek.

Filmszerepet legutóbb a Kész cirkuszban kapott.

Szerettem csinálni. Nagyon kevés pénz volt rá, tíz ember, egy kamera és egyetlen bérelt autó. A rendező, Dyga Zsombor lakásán és a lakása környékén forgattunk, mindenki haveri alapon dolgozott, és nagyon rokonszenves volt. Egy nagyon arrogáns, törtető menedzsernő vagyok a filmben, akinek a kezéből kikerül a táska, és ez nagyon sok bonyodalom oka a történet során. Én nagyon szeretem az ilyen kísérletező filmet, amelyben semmi sem hagyományos.

Egyéniségének és tehetségének esszenciáját én Fazekas Csaba Boldog születésnapot című filmjében láttam.

Nálam is ez áll az első helyen, bár a Gödrös Frigyessel forgatott Glamourt és Kamondy Zoltán rendezését, Az alkimista és a szűzet is imádom.

A katonás drillből, a nagy mókuskerékből, gondolom, egyelőre semmi sem hiányzik. Élvezi az új életet.

Nagyon sok pörgés, nyüzsgés, adrenalin volt már az életemben. Dús, telített kilenc év van mögöttem. Voltak persze nyugodtabb napjaim is. Amit most élek meg, az egészen más. Ha elugrom otthonról két szoptatás között, és felhív a férjem, csak addig vagyok nyugodt, amíg fel nem sír a gyerek. De mivel nem merészkedem messzire, percek alatt otthon vagyok. Ez most egy téli álom vége, hiszen már érzem, hogy visszavár a színház. Bár sokan mondják, hogy most kellene megszülni a második és a harmadik babát, hogy ne legyen nagy korkülönbség köztük. Csakhogy a színház nem olyan, mint az iroda, ahová akár öt év kihagyása után is nyugodtan vissza lehet ülni. Van ebben lelki szükséglet is. Csodálatos érzés, hogy amikor felébred a gyerek, édesen rám mosolyog, olyankor tényleg elolvad a szívem. Én ezt a kettőt szeretném összeegyeztetni. Ez a totális álmom. Hogy anya vagyok, és tovább játszhatok. Remélem, nem itt ért véget a pályám, és kapok még jó szerepeket. A láncszem, amely kiesett a fogaskerékből, nem veszett el. Pár hónap múlva újra használható.