Dél-Korea javíthatatlan, de érző szívű fenegyereke

Zuzana Mináčová felvételeKim Ki-duk – negyvenhét évével – a koreai mozi fenegyereke, napjaink egyik legismertebb és legelismertebb rendezője Cannes idei mustráján tizennegyedik játékfilmje, a Breath versenyzett, Karlovy Varynak három éve vissza-visszatérő vendége. Retrospektív sorozata után itt mutatta be a Parti őrséget, A nyilat, legutóbb pedig az Időt, de Berlin, Moszkva, Velence és Montreal is meghajol előtte. Csak otthon, a hazájában küzd a kritikusok kegyeiért. Koreában egyelőre nem lehet próféta, Hollywood pedig a kapujában várakoztatja. Filmjeiben hol a tomboló erőszak, hol a finoman rezdülő lélek játssza a főszerepet, vagy a kettő együtt, ami sokaknak annyira megrázó, hogy nem is tudnak részesei lenni Kim Ki-duk sajátos világának.

Tizennégy film tizenegy év alatt. Hogy csak a legfontosabbakat említsem: Kalitka Fogadó, A sziget, Tavasz, nyár, ősz, tél… és megint tavasz, Lopakodó lelkek – eredeti történetek, izgalmas karakterek, automata üzemmódra állított, de kétségkívül ragyogó tehetség.

Öt évet töltött a koreai hadseregben, két évig lelkésznek készült, aztán Párizsba ment, utcai festőnek… ez mind azért történt, hogy végül filmrendező lehessen? – teszem fel neki a kérdést tolmácsán keresztül, mivel anyanyelvén kívül semmilyen nyelven nem beszél. Angolul is, franciául is csupán pár szót tud, s külföldi bemutatóin is azokkal zsonglőrködik.

Gyári munkás is voltam, meg tengerészgyalogos… igen, ez mind azért fontos, mert a történetek megírása során van mihez nyúlnom. Van bőven alapanyagom. Azért is vagyok ilyen termékeny rendező. Olcsó filmeket forgatok, de igaz történeteket. Nem kell sokat töprengenem, hogy miről szóljon a következő filmem. Én annyi mindent megéltem már, hogy van miről beszélnem.

Kiállítása is volt Franciaországban?

Az utcán. Egymás mellé raktam a képeket. Többen egy kiállítóteremben sem látták volna őket. Moziba akartam járni Párizsban, sok filmet nézni, és figyelni az embereket, meglesni az európai életet. Ezért hagytam ott Koreát. Montpellier-ben, a strandon jól fizettek a képeimért. Meg tudtam élni belőlük. Münchenbe Párizsból utaztam el. Ott szerettem meg Egon Schielét. Lenyűgöztek a képei.

Szöulban mit tanult?

Mezőgazdasági szakközépiskolába jártam. Onnan mentem el gyári munkásnak. Húszévesen álltam be tengerésznek, s ott, azok alatt az évek alatt döntöttem el, hogy pap leszek. Lelki vigaszt akartam nyújtani az arra rászorulóknak. Úgy tanultam, hogy közben a vakok intézetében dolgoztam. Akkor kezdtem el festeni, és ez térített el aztán a papi hivatástól. 1990-ben elmentem Párizsba, és hatalmas fordulatot vett az életem.

Mi idézte elő ezt a fordulatot?

A mozi. Konkrétan egyetlen film: A bárányok hallgatnak. Ez volt az a pont, amikor minden tisztázódott bennem. Onnantól akartam rendezni. Addig nem. De nem sokkal utána hazamentem Szöulba, vettem egy kézi kamerát, és elkezdtem forgatókönyveket írni. Annyira élveztem az írást, hogy magam is elcsodálkoztam, milyen jól megy. Különböző forgatókönyvírói pályázatokon vettem részt, míg az egyiket 1993-ban meg is nyertem.

Első filmjét, a Krokodilt mégis csak három évvel később forgatta.

Az íráshoz nem kell támogatás, csak toll és papír, a forgatás azonban jóval drágább mulatság. Időbe telt, míg diploma nélkül helyzetbe kerültem. A Krokodil egy magányos férfi története, akinek megvannak a maga féltve őrzött titkai. Öngyilkosok holttesteit halássza ki a folyóból. Bizarr történet. De egy nap megment egy nőt, aki ugyancsak megelégelte az életét, és végezni akar magával. A sorozatos testi kapcsolatot erőszakkal éri el nála, mert csak így tudja elérni, hogy lelkileg is közük legyen egymáshoz. Nem állítom, hogy a nézők imádták a filmet, a pusani fesztiválon azonban jelentős sikert értem el vele.

És mi lett a nővel?

Nem fogja elhinni. Beleszeretett a férfiba.

Tényleg bizarr történet. S az hol is volt, melyik fesztiválon, amikor vetítés közben elájult a moziban egy újságíró?

Velencében, A sziget bemutatóján. Jó, abban is vannak kemény jelenetek, de nem az a célom, hogy ájulásba kergessem a nézőimet. Csak hát vannak gyengébb idegzetűek, akik nem mindig bírják a látványt.

Bevallom, a Parti őrség véres mozzanatai engem is megviseltek.

Egy filmrendezőnek az a dolga, hogy hatást váltson ki az emberekben. Ha ez elmarad, feleslegesen dolgozott. Én szeretek sokat mutatni, ha kell, sokkolóan sokat. Ha kell. Ha a történet megkívánja. Ha viszont nem, gondoljon csak A nyílra, akkor nem okoz gondot visszafogni magam.

Mivel magyarázza, hogy Koreában nem örvend olyan népszerűségnek, mint Európában vagy Dél-Amerikában?

A nézők tűréshatárával. Koreában a jóval kevesebb is még mindig nagyon sok. Én meg nem tudok és nem is akarok virágnyelven beszélni, bizonyos dolgokra csak finom utalásokat tenni. Én szeretek megmutatni, a filmes eszközökkel látványosan gazdálkodni. Láttatni. Ahogy a festő vagy a szobrász teszi. Ha nem szeretnék a filmjeimet külföldön, nem is forgathatnék ennyit. Abból a minimális anyagi támogatásból, amit otthon kapok, nem tudnék ennyi filmet készíteni.

És még így sem számít drága filmrendezőnek. Állítólag gyorsan forgat, és meglehetősen kevés pénzből.

Nálam egy hónap az előkészület, egy hónap a forgatás, és egy hónap az utómunka. A költségek pedig nem tesznek ki többet, mint egymillió dollárt.

Ami minden alkotásában szembetűnő: az erőszak, az ember ellen elkövetett kegyetlenség és a végtelen gyengédség mesteri párosítása.

A gyengédség és az erőszak elválaszthatatlan egymástól. Kölcsönösen formálják egymást. Hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Nálam minden helyzetnek ez a mozgatórugója.

A kimondott szóval minden filmjében csínján bánik. Nincsenek túlbeszélt történetei.

Dialógokat az esetek többségében akkor használok, ha a szereplők múltjából kell megmutatnom valamit. Egyébként igyekszem kerülni a verbalitást. Beszéljenek inkább a képek, az arcok, a gesztusok, a tettek. ĺgy akarok teret hagyni a néző képzelőerejének. Ha vizuálisan érthetően fogalmazok, szavak nélkül is értjük egymást. Én azt szeretem, ha a képek beszélnek a hősök helyett.

ĺgy persze eladni is könnyebb a filmjeit.

Ez igaz, de a tiszta, egyértelmű fogalmazás mindig nehéz helyzet elé állít. A könnynél és a nevetésnél azonban nincs pontosabb dialóg. Az mindent érhetővé tesz. Azokhoz nem kellenek szavak.

Amikor a Lopakodó lelkeket forgatta, azt nyilatkozta: „Mindannyian üres házak vagyunk, és arra várunk, hogy ránk nyissák az ajtót és kiszabadítsanak bennünket.”

Igen, még ma is sokszor ezt érzem. A film főszereplője, Tae-suk magányos fiú, aki titokban veszi birtokba mások lakását. Nem visz el semmit a szabadságoló tulajdonosok értékei közül, csak éppen beköltözik kulcsra zárt életükbe. Kitakarít, kimos, megöntözi a virágokat, megjavítja az elromlott tárgyakat. Egy luxusvilla boldogtalan lakója azonban kilesi titkát, s beleszeret az idegen betolakodóba. A nő, elszakadva agresszív férjétől, a fiúhoz szegődik. Onnantól fogva már ketten lopakodnak idegen lakásokba. A nő „kiszabadul”. Most a fiú lesz „fogoly”. Az elszakíthatatlan szerelem foglya.

Filmjeivel, ahogy ezt gyakran emlegeti, általában olyan kérdésekre keresi a választ, amelyekre nincs egyértelmű magyarázat. Az Idő női főhőse húszéves kora ellenére már átszabatja az arcát. Attól fél ugyanis, hogy kedvese, kétévi együttlét után, egyszer csak megunja, s ha változtat a vonásain, tovább fogja szeretni őt. Koreában ez most a divat a fiatalok körében? A mielőbbi arcplasztika? Mert a lány barátja is ezt választja.

A legelső impulzust az adta az Idő elkészítéséhez, hogy láttam egy filmet, amelyben állandóan összekevertem a két (európai) arcot, az én szememben ugyanis annyira hasonlítottak egymásra. Ezzel az európaiak is így vannak: számukra minden ázsiai egyforma. Legyen az kínai, tajvani, koreai vagy vietnami. Nem látják a fiziognómiai különbségeket. S akkor elképzeltem két különböző embert, akik „összevonhatóak” és egyvalakit, aki két különböző identitást testesít meg. Ebből ered az Idő ötlete. Hogy vannak dolgok, amelyeken nem lehet változtatni, bármennyire szeretnénk is. Az arcunkat, a vonásainkat teljesen átváltoztathatjuk, hiszen megvannak hozzá a megfelelő orvosi eszközök, a belső énünkön azonban túl sokat nem tudunk módosítani. Még akkor sem, ha olyan nagyon szeretnénk.

Az Időben ugyanúgy, mint A nyílban vagy A szigetben a nő a szerelem rabja, a szerelme foglya. Nem hős – áldozat.

Szerintem minden kapcsolat ilyen. A két fél közül az egyik intenzívebben szeret, a másik hamarabb lehiggad. Hogy ki az „egyik” és ki a „másik”, teljesen mindegy. Az Időben a lány az, aki mindent megtesz, hogy a fiú szerelmét a lehető legtovább életben tartsa. Mivel attól fél, hogy a srác számára egy idő után közömbössé, érdektelenné válik az arca, vállalja a plasztikai beavatkozást. Koreában ez már mindennapi kérdés. Egészen fiatal lányok plasztikai sebészetre járnak. Amikor aztán a filmbeli lány túl van a műtéten, a kedvese is elhatározza, hogy követi őt. Férfi létére ő is úgy dönt, hogy valami újat visz a kapcsolatukba. A külső változás azonban mindkettőjük esetében rendkívül sok lelki kínnal jár.

A prostitúció kérdése is régóta foglalkoztatja.

De nemcsak mint ősi foglalkozás érdekel a maga íratlan szabályaival, ezen már rég túlléptem. Az én szememben a házasság is lehet a prostitúció egyik fajtája, főleg manapság, amikor két ember csak az anyagi javak megsokszorozása miatt köti össze az életét. Szövetséget kötnek, mert a pénz mindkettőjüket egyformán motiválja. Ha ilyen témához nyúlok, akkor a modern társadalom egyre zavarosabb kapcsolatrendszerére szeretnék rámutatni, ami viszont egyáltalán nem azt jelenti, hogy tragikus sorsokat ábrázolok.

Az erőszak, a kegyetlenség, az eredendő bűn minden filmjében jelen van, de a végén mindent felold az érzelem, a gyengédség. A Lopakodó lelkek például szépséges, költői vallomás a szerelem erejéről, bár a két főhős szinte „kiiratkozik” a világból.

Kérdezik is sokan tőlem, hogy mitől vagyok ennyire pesszimista.

Mert nem az?

Most már nem annyira. Tíz-húsz évvel ezelőtt sokkal sötétebben láttam a világot. Ma már csak a jövőtől félek. A modern társadalom szerintem sokkal több veszélyt tartogat számunkra, mint amennyit hajlandóak vagyunk elfogadni. A humorról és az iróniáról azonban továbbra sem szeretnék lemondani.

Amerika ereje, gondolom, a koreai mozik műsorán is lemérhető.

Sajnos, egyre inkább. Egyébként a plasztikai sebészet divatját is Amerika teremtette meg nálunk. A koreai lányok már nemcsak a mellüket nagyobbítják, az arccsontjukat, a szemhéjukat, az orruk formáját is megváltoztatják. Az amerikai kultúra valósággal megszállta Koreát. A nálunk levő amerikai katonák számára ez már szinte paradicsomi állapot, hiszen a mozik lassan csak amerikai filmeket vetítenek, ami a koreai filmgyártás halálát jelentheti. Ha ez így folytatódik, és láthatatlanná válnak a hazai alkotások, akkor joggal mondhatják, hogy felesleges pénzt költeni rájuk, hiszen a nézők a hollywoodi szuperprodukciókkal is megelégszenek, sőt még szeretik is őket. De ha nem kapnak mást, meg kell, hogy értsem őket.

Tudna azért két nevet mondani, akik előtt meghajol?

Az amerikai filmesek közül? Hogyne! Steven Spielberg és Martin Scorsese. Ők valódi mesterek.

S ha például épp Spielberg hívná Hollywoodba?

Vele még nem beszéltem, de Scorsese már mondta, hogy szereti a munkáimat. Pár évvel ezelőtt szó is volt róla, hogy az egyik filmemnek elkészíthetem az amerikai változatát. Brad Pitt-tel szívesen dolgoznék. De nem utasítanék vissza egy franciaországi ajánlatot sem. Mindkét lehetőség óriási terheket róna rám, de boldogan vállalnám.