Deák Ferenc és a nemzetiségi kérdés

eák Ferenc alakját, a dualizmus megítélésétől függetlenül máig tartó feltétlen tisztelet övezi, amit a szabadságharc leverése után tanúsított magatartásával, valamint a kiegyezés művének létrehozásával érdemelt ki, noha már a 1830-as évektől egyike volt a magyar politikai élet meghatározó személyiségeinek. Arról viszont jóval kevesebb szó esik, hogy Deák 1848 nyarától kezdve többször is részt vett a nemzetiségi kérdés rendezésére irányuló erőfeszítésekben, és a sok indulatot kiváltó horvát–magyar kiegyezés, illetve az 1868-as magyar nemzetiségi törvény létrehozásában szintén komoly része volt, bár erről sokkal kevesebb szó esik, mint a dualista rendszer létrehozásáról. ĺrásomban Deák Ferenc életútját nem a közismert életrajzi elemeken, hanem a nemzetiségi kérdésben játszott, többé-kevésbé meghatározó szerepén keresztül kívánom bemutatni a forradalomtól a nemzetiségi törvény elfogadásáig terjedő két évtizedben.

A nemzetiségi kérdés a reformkorban lett a legfontosabb belpolitikai problémák egyike Magyarországon. Az eltérő fejlettségi szinten lévő nemzetiségi mozgalmak ekkor fogalmazták meg először saját nemzeti programjaikat, melyek alapvetően nyelvi és kulturális törekvéseket tartalmaztak. Emellett azonban kimondatlanul is ott voltak azok a hosszabb távú elképzelések, melyek a teljes nemzeti egyenjogúsítást és a területi autonómia elérését tűzték ki célul, bár a forradalom előtti politikai helyzetben ilyen elképzelések nyílt felvetésére nem volt lehetőség.

A XIX. századi Magyarországon egy meglehetősen sajátos nemzetfelfogás létezett, az „egy politikai nemzet” teóriája. Eszerint minden magyar állampolgár ehhez tartozott, függetlenül a vallási vagy a nyelvi hovatartozástól. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nem magyar népek közül történelmi múltjuk alapján csupán a horvátokat ismerték el nemzetnek, így csak az ő esetükben tartották jogosnak a tartományi különállást. A többi nép esetében viszont hallani sem akartak erről, de a korabeli európai gyakorlattal ellentétben nem gördítettek akadályt a szabad vallásgyakorlatuk, kultúrájuk művelése vagy anyanyelvű oktatásuk elé. A nemzetiségi kérdés megoldását a modern politikai intézményrendszer bevezetésétől, az egyéni szabadságjogok megadásától és a polgári fejlődéstől várták, ami szerintük a nem magyar népek önkéntes és fokozatos asszimilációjával járt volna, de ez csak a németek esetében következett be. A magyar elit ezzel az illúziójával természetesen nem volt egyedül a korabeli Európában, hiszen más liberális mozgalmak és kormányok is ugyanígy gondolkodtak, és ők sem ismerték fel a probléma lényegét. Az első válaszok 1849 folyamán ugyan megszülettek (például az osztrák kremsieri alkotmány, a német frankfurti alkotmánytervezet, a magyar nemzetiségi törvény), de gyakorlati alkalmazásukra az ellenforradalom győzelme miatt sajnos már nem kerülhetett sor.

A forradalom győzelme után a nemzetiségi vezetők szinte azonnal megfogalmazták politikai követeléseiket, legfontosabb célkitűzésük pedig egy autonóm, nemzetiségi tartomány kiharcolása lett. Ezek az elképzelések azonban nem vették figyelembe a szóban forgó területek etnikai arányait, így egy esetleges román, szerb vagy szlovák kerület felállítása újabb nemzetiségi konfliktusokat gerjesztett volna az adott területen többségbe került nemzetiség, illetve az ott kisebbségbe kerülő más népek között. Az egyre erősödő nemzetiségi mozgalmakkal a Batthyány-kabinet európai minta híján nem tudott mit kezdeni, és a sikertelen tárgyalási kísérletek után az ellentétek már a nyár folyamán véres konfliktusba torkolltak.

Deák Ferenc több reformkori országgyűlésen (például: 1832–36, 1839–40) is kitűnt páratlan jogi tudásával, így nem véletlen, hogy a Batthyány-kormányban övé lett az igazságügyi tárca. Miniszterként a jobbágyfelszabadítás tisztázatlan kérdéseire, illetve az új polgári és büntetőtörvénykönyv kidolgozására összpontosította a figyelmét, így nem vett részt az egyes nemzetiségekkel folytatott közvetlen tárgyalásokon. A horvátok esetében viszont mindent megtett a „békés kiegyenlítés” érdekében, így augusztus 27-én éppen ő terjesztette a minisztertanács elé azt a törvényjavaslatot, mely Horvátország számára a maximumot, az elszakadást is felajánlotta. A Magyarország elleni háborúra készülődő Jellačić azonban még ezt is visszautasította, ami jól jelezte, hogy ekkor már nem a magyar félen múlt a megegyezés. A horvát támadást követően szeptember 11-én Deák is lemondott a Batthyány-kormány tagjainak többségével együtt, de az év végéig még képviselőként tevékenykedett. Mozgási szabadságának korlátozása miatt azonban Debrecenbe már nem utazhatott el, így a továbbiakban nem vett részt sem a szabadságharcban, sem a júliusban elfogadott nemzetiségi törvény kidolgozásában.

A szabadságharc tanulságai és a császári abszolutizmus bevezetése a nemzetiségi vezetőket komoly számvetésre késztette. A különféle nemzetiségek ugyanis a tartományi különállást nem kapták meg, politikailag pedig egy kalap alá vették őket a lázadó magyarokkal, ami nagyon komoly törést okozott a Habsburgokhoz fűződő viszonyukban. Az elszenvedett kudarc hatására megindult a közeledés egykori ellenfeleik felé, amivel párhuzamosan egy új, a magyarokkal való együttműködésben kiutat kereső nemzetiségi vezetőréteg lépett a közélet porondjára.

Magyar részről ez az önvizsgálat már 1849 tavaszán megkezdődött, aminek első lépése a nemzetiségi törvény megszületése volt, majd Világos után több javaslat is született a nem magyar népekkel való viszony rendezésére. A többség, Deákkal az élen elutasította az erőszakos magyarosítás gondolatát, de az „egy politikai nemzet” elvéből kiindulva változatlanul elzárkózott az autonómia és a föderáció mindennemű gondolatától, ami eleve kétségessé tette ezt az együttműködést hosszabb távon.

A Bach-rendszer bukását követő pénzügyi és politikai válság miatt 1861 áprilisára Ferenc József kénytelen volt összehívni az országgyűlést. Ebben a helyzetben óhatatlanul is felmerült az abszolutista uralkodói hatalommal szembeni magyar nemzetiségi összefogás lehetősége, hiszen mindenki az alkotmányos viszonyok helyreállítását sürgette, de a remények fokozatosan szertefoszlottak. Az első törést ebben az együttműködésben a vármegyék visszaállítása jelentette, ahol a nemzetiségek nem egy helyen többségbe kerültek, a nyelvhasználati jogok gyakorlati alkalmazása pedig rengeteg konfliktussal járt. A konfrontáció az országgyűlésen tovább folytatódott, és hiába folyt Deák Ferenc, illetve Teleki László vezetésével a vita az alkotmányos viszonyok helyreállításáról, a tárgyalások során egyre többször került napirendre a nemzetiségi kérdés a nem magyar képviselők felszólalásaiban. A mind feszültebbé váló helyzet miatt az országgyűlés 1861 júniusában egy 27 fős bizottságot választott, hogy előkészítse a nemzetiségi törvényt, de a munka során két, egymással ellentétes felfogású törvényjavaslat született. A magyar álláspont változatlanul az „egy politikai nemzet” elgondolására épült, de ezzel párhuzamosan komoly nyelvi, oktatási és kulturális jogokat kínált. Nemzetiségi részről viszont egy olyan kompromisszumos indítvány született, mely szerint az egyenjogú magyarországi nemzetek „összessége képezi Magyarország politikai nemzetét”, a nyelvhasználati jogokon kívül pedig a megyék etnikai elv szerint történő átalakítását is célul tűzte ki, noha az ország politikai egységét továbbra is fenn kívánta tartani. A szóban forgó javaslatok már nem kerülhettek az országgyűlés elé, mert ezt Ferenc József feloszlatta, és a testületet négy évig nem hívták ismét össze.

Az 1865–68. évi országgyűlésen a nemzetiségi kérdés ismét napirendre került, 1866-ban pedig újból felállították a törvényelőkészítő bizottságot. A dualista államszerkezet létrehozásának ügye azonban minden más kérdést háttérbe szorított, így csak 1868 nyarán-őszén kerülhetett az országgyűlés plénuma elé a magyarországi nemzetiségek ügye, amire kétféle megoldási javaslat született. A horvátkérdés rendezését kollektív, míg a nemzetiségi kérdést egyéni jogok megadásával képzelték el, ami mindkét esetben máig tartó vitákat eredményezett, bár utólag nézve ezek sokkal inkább a magyar jogalkalmazásnak, mint a törvények tartalmának volt köszönhető.

Horvátország több évszázadon keresztül tartományi önállósággal és saját országgyűléssel rendelkezett, ezért magyar részről politikai értelemben is nemzetnek tekintették őket. A kiegyezést követően a horvát–magyar viszonyt új államjogi alapokra kellett helyezni, amit a magyar fél Deákkal az élen a lehető legszélesebb körű önkormányzat megadásával képzelt el. A horvátok azonban a teljes önállóságra törekedtek, és azt szerették volna, ha a két országot csak a közös uralkodó személye kapcsolja össze. Ilyen előzmények után került sor a horvát–magyar kiegyezés elfogadására 1868 nyarán, amit a horvát közvélemény elutasító álláspontja miatt csak komoly kormányzati beavatkozással és manipulációkkal tudtak véghezvinni. Egy ilyen széles önkormányzatot nyújtó, államjogi modell (például: saját törvényhozó gyűlés, saját hivatalos nyelv, oktatási rendszer stb.) a korabeli Európában példa nélküli volt, ám ez ebben az esetben mégsem hozta meg a kívánt eredményt. Horvát részről ugyanis jóval nagyobbak voltak az elvárások, ráadásul a rendszer gyakorlati működése gyakran komoly súrlódásokkal járt, amiben sok esetben ők húzták a rövidebbet, így a horvát–magyar viszony a valóban komoly engedmények ellenére sem jutott nyugvópontra a dualizmus idején.

A nemzetiségi törvényjavaslat ezzel szemben továbbra is az „egy politikai nemzet” elvén alapult, viszont nyelvi, kulturális, oktatási és vallási téren rendkívül komoly jogokat biztosított a nem magyar népek számára, a kedélyek megnyugtatására pedig ez a sokat vitatott kifejezés ki is maradt a törvényszövegből. A nemzetiségek ezzel szemben viszont a teljes nemzeti egyenjogúságot célul tűző (például: a teljes nemzeti egyenjogúság elvének deklarálása, a megyék nemzetiségi elv szerinti átalakítása, további nyelvhasználati jogokat igénye stb.), mindennemű korábbi kompromisszumot mellőző javaslatot terjesztettek be. Ez messze túlmutatott az 1861-es indítványukon is, bár a korabeli magyar politikai viszonyok között egyik változat elfogadásának sem volt meg a reális esélye.

A nemzetiségi törvény általános vitája 1868. november 24–28-án zajlott, és több mint ötvenen szólaltak fel ennek során. A kormánypárt vezérszónoka maga Deák Ferenc volt, aki a bizottság álláspontjának támogatása mellett, a „politikai nemzet” kifejezés használatát is indítványozta. Ezzel szemben a nemzetiségi képviselők ellenjavaslatot nyújtottak be, de a napokig tartó vitában egy szemernyit sem közeledett egymáshoz a két, egymásnak gyökeresen ellentmondó állásfoglalás. Az általános vitát lezáró szavazáson a Deák-féle javaslat kapott döntő többséget, ezért a nemzetiségi képviselők tiltakozásul nem vettek részt az országgyűlés további munkájában, és a törvényt végül az ő közreműködésük nélkül fogadták el.

A nemzetiségi törvény, melynek elfogadására a nemzetiségek több mint két évtizedig éles elutasítással reagáltak, a korabeli európai joggyakorlatot tekintve rendkívüli horderejű döntésnek bizonyult. Mai szemmel nézve ez talán már nem tűnik akkora jelentőségűnek, hiszen a kollektív jogokat elutasítva kizárólag az oktatásra, a kultúrára és a nyelvhasználatra korlátozódott, de a XIX. század második felének Európájában egy-egy pozitív példától eltekintve a nemzetiségi kérdésre nem az engedmények jelentették a megoldást. Hosszan lehetne sorolni a francia, angol, orosz vagy porosz példákat arról, hogy az anyanyelv használatát milyen módon száműzték a közéletből, az etnikai alapú telepítéspolitikáról vagy a nemzetiségi oktatás teljes hiányáról nem is beszélve. Magyarországon ez a sokat vitatott dokumentum viszont minden korlátozás és törvénysértés ellenére is érvényben maradt az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáig, értékét pedig egy idő után maguk a nemzetiségek is felismerték. A századforduló táján ugyanis már ezt tekintették programjuk alapjának, a törvényben foglaltak maradéktalan végrehajtásához pedig minden körülmények között következetesen ragaszkodtak.

A szerző történész (Országos Széchényi Könyvtár)