Dano

Eszembe jutott Dano: talán egy éve annak, hogy az éjszakai vonatban Danóval egyszer csak látjuk, ahogy egy részeg férfi, gyűrött arc, gyűlölettel telt szemek, fogja a nyakát egy ijedt részeg nőnek, aki folyadék benyomását kelti, már csak át kéne csordogálnia a férfi vastag ujjai közt, olyan ez a nő, mint egy reszkető hányadék, és nem kelt bennem semmi szánalmat, még ha tudom is, mi a szánalom, és minek kellene kiváltania, és Dano, a szegény fiatal Dano, a jó és igazságos, felugrik az ülésről, hogy közbelépjen, hogy segítsen a nőcskének, de megállítottam, igen, emlékszem, hogy megállítottam, és azt mondtam, fiam, hagyd őt, örül, hogy verve van, ez ugyanis kapcsolatuk és együttélésük lényege, együtt vannak, mert az iszákos férfinak más nő nem jutott, nem beszélve a nőről, a részeges nő boldog, hogy legalább ez jutott neki, ő boldog, de a férfi nem, az dühöng, hogy ezzel kell lennie, rögtön elhagyná, ha egy jó nőci leereszkedne hozzá, valami dögös csaj, ezért csépeli, mert dühíti saját sikertelensége, így hát szükségük van egymásra, ezt suttogtam Dano fülébe, hogy azok ketten ne halljanak semmit, de suttogásomat annyira elnyomta a kerekek zakatolása és a szél süvöltése a nyitott ablakok mögött, hogy Dano sem hallotta meg, így csak egy pillanatra tudtam visszatartani, lerázta válláról kezemet, és a férfihez lépett, ez kezdetnek balból lekent neki egyet, és Dano, akiben annyi erő lakozik, mint amennyi mondjuk egy vizes rongyban, odacsapódott a kocsi falához, csakhogy akkor ismeretlen erő szállta meg, és ez az isten katonája mintha felfújódott volna, edzetlen izmai összerándultak és megfeszültek, elkapta a meglepett zsarnokot, és verni kezdte a fejét a padlóhoz, ekkor a felszabadított asszony rátámadt a megmentőjére, és majdnem kikaparta a szemét, de ő továbbra is csapkodta ama fejet a padlóhoz, nem törődve a meghökkenéssel és a sokkal, amely ugyan néhány másodpercre lebénította, módszeresen csapkodta, a többi utas csendesen nézte, senki sem lépett közbe, mondjuk, ilyesmit nem is szoktatok tenni, ha nem személyesen benneteket vernek, a férfi végül csurom véresen kicsúszott Dano kezei közül, és szó nélkül elszökött a vonat más részébe, és később, a következő állomáson – mindent láttam – leszállt, feje tessék-lássék be volt kötözve, eltűnt néhány új cimborájával a sötétben – a sötétet is láttam –, miközben Dano már jó ideje ült az elkeseredett megmentett nő mellett, racionálisan indoklova, miért kellett közbelépnie.

Néhány nap múlva találkoztam Danóval és azzal a nővel az utcán, a szőnyegesbolt előtt, kéz a kézben, néhány hét múlva aztán láttam őket az állomás restijében kissé ittasan, és néhány hónap múlva láttam őket ugyanabban a vendéglőben tökrészegen: Dano éppen fojtogatta azt a kocsonyát, azt a pépet, feldühödve azon, hogy neki jobb nem jutott, hogy nem tud szerezni magának egy jó csajt, ezért fojtogatta, mert pusztította őt saját sikertelensége, fojtogatta, mert azt hiszi, hogy még mindig fiatal és igazságos.

Vladimír Balla (1967, író)

(Hruška Nóra fordítása)