Dáma a politikai sakktáblán

Ursula von der Leyen júliusi kortesbeszéde az új összetételű Európai Parlament színe előtt nem szemfényvesztő új fejezetet ígért kontinensünk közeljövőjének alakulásában, hanem sokkal inkább a halló füleknek üzent.

Elköteleződései szerint azt üzente, hogy keresi a kedvező válaszokat azokra a kedélyborzoló kérdésekre és félelmekre, amelyekre az akarnok autokraták meg a képmutató populisták hamis orvosságot kínálnak: jelesül, hogy az EU majd a saját politikája konfliktusaival okozza önnön vesztét...
Bara Zoltán elemzővel az irány-, illetve a törésvonalak tüneteiről is beszélgettünk.

A tartózkodó habitusú nemesi utód, Ursula von der Leyen az a vezető, akire a demokrácia bedarálását nem tűrő jogállamiság számonkérésétől a klímaválság megfékezésének követelményéig az indulatoskodó Európának most szüksége van? Mert észlelni célozgatásokat arra, hogy ővele az Európai Unió még gyöngébb és ingatagabb lesz, mint az excentrikus mókamesterrel, Jean-Claude Junckerral volt!

Európa valós vezetőjét a gyakorlatban jelenleg még Angela Merkelnek hívják; de az Európai Bizottság elnökének posztján a nemzetközi szakpolitika több területén megbízhatón tájékozott Ursula von der Leyen is hamarosan felnőhet új szerepköréhez. Főként, ha egyik kiváló elődje, Jaques Delors példáját követi, aki a Bizottság, azaz az EU félhivatalos kormányának élén, az Európai Parlamenttel és az Európa Tanáccsal együttműködve, tíz éven át végzett útmutató munkát. Azzal pedig – éppen Delors-ra gondolva – vélhetően von der Leyen is tisztában van, hogy az Európai Unióban komolyabb horderejű változásokat eszközölni, összeurópai politikát gyakorlatba átültetni úgy lehet, ha ahhoz elsősorban Párizs és Berlin, mellettük pedig még egy-két nagyobb tagállam biztosítja a hátteret. Viszont a törvényalkotási kezdeményezések irányvonalának és tempójának megszabásában, az európai programok menedzselésében az Európai Bizottság elnökének jut az elsődleges kulcsszerep.

Érdemes visszagondolni a július 16-án elmondott kortesbeszédre, amelyben váratlan felvetések is szerepeltek. Olyan témák, mint az európai alapjövedelem és alapnyugdíj, a szakszervezetek játékba hozatala európai szinten, a zöldpolitika határozott fölkarolása, a méltányos adórendszer, a nemek egyenlősége, a jogállamisággal hadilábon álló országokkal szembeni új mechanizmus bevezetése. Vajon mi az, ami reális a csupán kilenc pluszszavazattal megválasztott Ursula von der Leyen retorikai víziójából, ha sem a Bizottságnak, sem elnökének nincs közvetlenül bevethető hatalma?

Indokolt az efféle tamáskodás, hiszen az EU-ban sok minden továbbra is nemzetállami hatáskör. Ugyanakkor téves volna azt feltételezni, hogy az új bizottsági elnök személyét eldöntő szavazás előtt tett ígéreteknek nem lesznek pozitív következményei. Legalábbis az a célzatosság okvetlenül folytatódni fog, amellyel az utóbbi másfél-két évtizedben a szorosabban együttműködő, befolyását kiterjesztő és a polgárainak alanyi jogon méltányosságot biztosító EU kis lépésekkel meg lassan, de jó irányban előre halad.

A 2015 óta felszínre csapott viták ellenére?

Igen, hiszen azok dacára sem araszol visszafelé. A mai zaklatott világban már ez is jó hír. Az Európai Unió a fennálló gondok ellenére békét, prosperitást biztosít a kontinensnek, hiszen Európa csak így tud egyenlő partnerként tárgyalni, gazdaságilag versenyképes maradni az Amerikai Egyesült Államokkal vagy Kínával. Külön-külön a 28 tagállam egyike sem képes erre. A szükségszerű összhang érdekében a Bizottság elnöke is csupán akkor lehet sikeres, ha együttműködik a tagállamokkal, és lehetőleg egy közös álláspontot képviselve van jelen a meghatározó fontosságú nemzetközi tárgyalásokon. Érthető hát, ha az Európai Bizottság egy-egy új elnöke megfogalmazza az ötéves időszakra kitűzött politikai és társadalmi célokat, a gazdasági-kereskedelmi feszültségek enyhítésének módozatait, és nyomatékkal szól a globális klímaváltozás kihívásairól, illetve a jogállamiság teljes körű elfogadásának elengedhetetlenségéről.

Viszont éppen ez utóbbi és a gyakran hepciáskodó V4-ek tagállamait, Orbán meg Kaczyński rezsimjét pedig kiemelten érintő kérdéskörben az Európai Bizottságnak sem közvetlen jogköre, sem felhatalmazása nincs.

Közvetlenül szankcionáló eszközei tényleg nincsenek. Azonban a szabályszegések kérdéskörében az EU reális döntéshozatali fórumává erősödött az Európai Parlament. Ahogyan megkerülhetetlen a kötelező erejű európai jogalkotási folyamat is, amit minden tagállam elfogadott. Azt pedig, hogy napjainkban az európai gazdasági tér már hovatovább egységesebb, a gazdasági bíróság növekvő tekintélyének és erejének köszönhetjük. Ezért valószínűsíthető, hogy az európai bíróság intézményének tevékenysége a jövőben a tagállamok jogkövetésének más területeire is kiterjedhet.

Lesz még annak utójátéka, hogy július derekán sem a zöldek, sem a szocialista frakció nagyobbik része nem Ursula von der Leyenre adta voksát, aki így éppen-éppen, csak kilenc fával ugrotta meg a poszt elnyeréséhez szükséges 374 szavazati küszöböt!

Bátran tegyük hozzá, hogy 327 szavazat ellenében. De az új elnök legitimitásához ennek semmi köze. Ha csak egyetlen szavazattal nyert volna, akkor sem. A szavazást megelőző huzavonának nyilván megvolt a frakciók mentén húzódó pártpolitikai háttere, de ez a brüsszeli intézmények gépezetében elfelejtődik. A májusi európai parlamenti választások után senkinek sincs meghatározó többsége. Az viszont megnyugtató, hogy a törésvonalak és az EPmandátumhoz jutott szélsőséges bajkeverők jelenléte dacára az Európa-párti centrum így is kitarthat természetes iránya és szándékai mellett. Az Európai Unió törekvéseinek fő sodrában tehát továbbra is ez lesz az irányadó.

Az EU több évtizedes történetében 2019 nyarán juthatott először érvényre a hölgyválasz az új Európai Bizottság hatásköri komisszárjainak kiválasztásában. Hogy Ursula von der Leyen szerencsés kézzel válogatott-e, azt majd a közeljövő megmutatja, ám már most aktuális kérdés, hogy miért fogadta el az „Orbánapród” Trócsányi László jelölését, míg az előző bizottságban jól teljesítő Maroš Šefčovičot amolyan „tartalékállományba” helyezte.

Az Európai Bizottságban nincs 28 egyformán fontos és egyenrangú portfólió. De mert egyelőre az összes tagállam ragaszkodik ahhoz, hogy saját biztosa is legyen, ezért törvényszerűen vannak erősebb biztosi pontok, meg hát a kvázi látszatbiztosok... A tagállamok között esetleg ebből eredő feszültségeket hivatott enyhíteni a rotáció. Így kapott most erős beosztást Trócsányi László. Egy olyan hatáskört, ahol az ügyek és akták sokaságát kezelve, Ukrajnától az arab világon át, az egész európai szomszédpolitikával kell foglalkozni; sőt számos, az EU érdekeivel ütköző kérdésben Oroszországgal szembekerülni. Természetesen az Európai Parlament szavazni fog még Trócsányi László biztosi beosztásáról, de függetlenül ettől Magyarország ellen továbbra is folyamatban van több kötelezettségszegési, illetve az ominózus 7. cikkely szerint indított eljárás. Emellett több tagállam – élükön az EU-ban ebben a félévben elnöklő Finnországgal – azt szorgalmazza, hogy az Unió kohéziós és strukturális támogatásai folyósításának döntő kritériuma a jogállamiság, a demokratikus intézményrendszer működési kereteinek szigorú betartása, a sajtószabadság biztosítása és e kérdéskörök következetes számonkérhetősége legyen. Értelmezésemben Berlinből, Párizsból, akár Helsinkiből nézve ez a fajsúlyos kérdés, nem pedig szűken nézve Trócsányi László személye, hiszen a működőképes Európai Bizottság egyéni összetétele a Bizottság elnökének felelőssége.

A májusi európai parlamenti választásokkal kezdődött új ciklusban melyek az EU-t fenyegető igazi kihívások?

Minden kihívás, legyen az kisebb vagy nagyobb, megoldást igényel. Ilyen dilemma például, hogy általában az egybehangzó Európai Unióról beszélünk, miközben tagadhatatlan mind az észak-déli, mind a kelet-nyugati megosztottság. Az előbbi főként a gazdasági kérdésekben érhető tetten, az utóbbi különbözőség pedig a kétezres évek elején lezajlott bővítési hullámhoz köthetően bukkant elő. Bizonyos alapvető, a jogállami kritériumokat érintő dolgokban nem értünk egyet. Sőt, a máig lezáratlan migrációs huzavona után régiónk most klímapolitikai kezdeményezésekben emel vétót, aminek nyomán megbicsaklik az EU-nak a kompromisszumok rendszerére épülő egyensúlyjátéka. Ez kelet-nyugati párharcot gerjeszt, annak kimenetele azonban, az erőviszonyok ismeretében, a Nyugat felé fog elbillenni. Ennek lecsapódása az EU 2021–2027-es költségvetésének elosztásában, számunkra fontos eurómilliárdok elmaradásában is megjelenhet, és ez több közép-európai tagországnak nem fog tetszeni. Sőt, ebben a most közelgő időszakban duplán nem, amikor nyakunkon a kutyakomédiához hasonló brexit bizonytalansága, ráadásul pedig egyre több gazdasági szakértő figyelmeztet arra, hogy 2008-hoz hasonlóan a 2020-as évek elején újra könnyen megrekedhet a világ gazdaságának szekere.

A politika sakktábláján az EU történetében először egy dáma fogja „meglépni” kontinensünk legfontosabb sakkhúzásait. A szimultán játék formájában kell majd mozgatnia „figuráit”?

Igen, de a szimultán nem emlékezetből folyó vakjáték! És mert az Európai Bizottságnak stratégiai irányvonala, az EU-nak működő intézményrendszere, Európának kultúrája van, nem fogunk matthelyzetbe szorulni. Fogadásképpen erre nagyobb összeget is rátennék. Ha meg elbuknám, az úgyis mindegy, mert akkor már nagy a baj.