Csak tiszta forrásból

Nem iszik pohárból,

Csak tiszta forrásból.”

(Részlet a Cantata Profanából)

Bartók Béla hitvallása egy új zeneszerző-generáció számára vált irányadóvá. Nagyszerű életművének középpontjában a tiszta, friss és egészséges zenei forrás feltétlen tisztelete állt.

Ez a forrás a népzene, amelynek kiapadhatatlan kútjából élete végéig merített. Ma szinte elképzelhetetlen, de akkoriban az iskolázott zenészek műveltségéhez, zenei kultúrájához nemhogy nem tartozott hozzá a népzene ismerete, még a létezéséről is csak kevesen tudtak. Bartók a Zeneakadémián folytatott tanulmányai befejeztével szembesült a magyar népzenével, és ez további munkásságát élete végéig átszőtte. Kodály Zoltánnal az egész Kárpát-medencét bejárták, hogy minden fellelhető anyagot begyűjtsenek. A népzene rabjaivá váltak. Felfedezték a tiszta forrás ízét, és ahhoz mindig visszajártak.

1931-ben Bartók ezt írta egy levélben: „Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, amióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”

Kodály elmondja, hogy a népművészet az „egész nemzet életének annyira szerves része, hogy ott találjuk mindenütt: jelen van a művészetben, a közoktatásban, a társadalmi élet megnyilvánulásaiban. Mindig a nemzeti élet satnyulásának jele, ha a népzene a háttérbe szorul”.

De hol beszélhetünk már napjainkban a népzenéről, a néphagyományokról, amikor gyerekeink, fiataljaink lassan nemhogy népdalokat nem fognak tudni énekelni, de ha anyanyelvükön megszólalnak – és sajnos már az egyáltalán megszólalás is erényként említhető napjainkban –, az csak kincses anyanyelvünk gyalázására szolgál. Divattá vált már az óvodában elkezdeni az idegen nyelvek oktatását, hogy a gyerek le ne maradjon a társadalom követelményeitől. „Ahány nyelvet tud, annyi ember” – szokták mondani. Itt csak az a kérdés, hogy milyen generációk fejlődnek, ha saját kultúrájuk – beleértve a népi hagyományokat, irodalmat, történelmet, képzőművészetet – nincs megalapozva. A végeredmény talán a legszomorúbb: a gyerek sok nyelvtanfolyamot látogat, végül egy nyelven sem tanul meg rendesen – tisztelet a kivételnek –, és a saját anyanyelvét a legkevésbé. Abban a társadalomban, amelyet a rohanás, az információk tömkelege, a zaj és nyüzsgés jellemez, ahol a könyv egyre inkább kiszorul a napi olvasmányok sorából, milyen irányban fejlődhet a kultúra? Hogyan nevelhetünk utánpótlást a zenészek, színészek kiöregedő sorainak, amikor már csak olyan szakmákra divatos a gyereket irányítani, melyeken jó magas fizetése lehet? De hogyan is, amikor már lassan mi magunk sem tudjuk értékelni a csendet, és a szabad időt nem olvasásra, feltöltődésre, hanem tévézésre, bevásárlásra pazaroljuk. Közben nem is vesszük észre, hogy amíg arra törekszünk, hogy a többségi – vagy más – nyelvet tökéletesítsük mivoltunk leplezésére, addig magyar szókincsünk olyan idegen szavakkal telítődik, melyeknek magyar megfelelőjét lehet, hogy már szótárban kereshetik utódaink!

ĺgy visszatekintve Bartók hitvallására megvizsgálhatjuk lelkiismeretünket. Akartunk mi valaha tiszta forrásból meríteni? Volt-e bennünk kitartás, hogy a sötét éjszakában, a ránk leselkedő vadak ellenére is lejárjunk a tiszta forráshoz abban megmerítkezni?

Igen: ez akarat és kitartás kérdése! Ez a mi elhatározásunk, amely a következő generációt meghatározza.