Csak állunk itt

Na... itt egy újabb közelgő temetés. Nem baj, ősz van, ilyenkor jobban van kedve az embernek az ilyesmihez, pláne ha sírásó, az ásó is jobban viszi a langyosan nyirkos földet. Csak bírja pálinkával az ember, már persze, ha szereti. Ősszel az emberek szívesebben halnak meg, eddig az öregek is szeretik kihúzni, még ha nagyon betegek is. Soha nem értettem, hogy hogyan is van ez.

Nemrég pont arról beszéltünk a kollégával, mikor nyolcvan mélyen jártunk a Strefanics bácsinak, hogy akárhonnan nézzük is, azért nem kis hatalom van a birtokunkban, mi ássuk meg a helyet, ahonnét majd valamikor a jövőben kikelnek a kuncsaftok, hogy jót nyújtózkodjanak és valami új ügyek után induljanak. Csak azt nem értettük, hogy hol fog elférni ennyi halott, ha mind kijön a földből. Húztunk egyet a pálinkából, hogy összébb álljanak bennünk az élet és halál fogalomkörei közt felhígult evidenciák, és folytattuk. Még ha esetleg lélek formában jönnek is ki, amely állapot szerintünk némileg azért közelebb van a légneműhöz, mint a szilárdhoz, de legalábbis egy hígabb létforma, jobban fér a térbe, akkor is nehéz ügy lesz. Akkor is annyian lesznek itt, hogy majd kinyomják a levegőből a sok rádió- meg tévéadást, de ha nem is, mobitelefonálni biztos nem lehet majd. Pedig mennyi az akciós készülék…

A múltkor egy származását tekintve kisebbségi embert temettünk, akkora sírja volt, mint otthon a nappalink. A jóembert mobiltelefonnal temették el. Ezen aztán sokáig tanakodtunk a ravatalozó lépcsőjén cigizve, hogy van-e térerő a sírban, meg hogy mit mondhat majd a telefonba a fickó. Talán olyakat, hogy sziasztok, csókolok mindenkit, változik itt a halmazállapot, de köszönöm, a körülményekhez képest jól vagyok, nagyon várom a gyülekezőt, amiről a szentírások szólnak a végén, van egy rakás elintézetlen ügyem a színesfém-felvásárló vállalkozó kollégával. Mindenesetre mondjátok meg neki, hogy ha végeztem itt, megkeresem, és megetetem vele az alumínium kéménybélést, amit legutóbb vittem neki teherautón. Nem elég, hogy úgy kellet kihúzni a kéményből, hogy közben fűtöttek odalent, még akadékoskodott is, hogy ez azért már sok. Elnézi, hogy néha közlekedési táblákat viszünk, amiket a rendszeresen nagy mennyiség miatt a tyúkudvarban gyűjt, mivel sok munka van még azokkal, hogy ő is el tudja paszszolni, de a még meleg, párás kéménybélés, az már túlzás.

Állítólag a múltkor meg is kérdezte a részeg körzetis rendőr, hogy mi az a sok tábla a baromfik között, a gyűjtő meg azt mondta, hogy kreszparkot épít a csirkéknek, uniós szabály, hogy el tudjanak igazodni, ha kitévednek a forgalomba. Végül meg kellett vesztegetni valamivel a körzetist, nehogy eljárjon a szája, és persze mindenki abból ad szívesen, amiből sok van. Kapott egy csirkét. Eleinte a konyhában tartotta, de aztán kitette az udvarba, a családja már nem bírta nézni, hogy a csirke folyton körbe-körbe szaladgált. Mint később kiderült, túl sok időt töltött a körforgalom táblán, azóta pörög, mint a galaxis.

Mi meg itt pörgünk, mivel holnap temetés, a gödör meg még csak kilencvenöt, messze a vége. Nem baj, ősz van, ilyenkor jobban van kedve az embernek ilyesmihez, ráadásul pálinka is van még rendesen, és ugye a pálinka arra is jó, hogy kiszárítsa a nyirkot a lélekből, ha már túl sok a szomorú dolog. A sírásás meg, mint tudjuk, nem körhinta. Még ha egyesek szerint van is némi köze valami körforgáshoz. Jobb nem elgondolni, még megszédül az ember.

Olyan is volt, hogy egy autószerelő utolsó kívánsága szerint szerelőaknát kellett ásnunk sír gyanánt, abban szerette volna viselni a hátralévő időt. Mi persze nem akadékoskodtunk, kiástuk a gödröt, ki lett betonozva, meg minden. A család kívánságára még benzines kannát is raktunk bele, hogy érezze a benzinszagot, ha esetleg bizonytalan lenne odaát néhány dologban. Bár szerintünk, ha az ember eljut egy szintre, még ha ez talajszint alatti is, akkor inkább az eljövendőre koncentráljon, és ne olyakon járassa az agyát, hogy önindító. Amúgy is odébb van még talán a központilag vezérelt tömeges önindulás, amit a pap szokott emlegetni. Lényeg a lényeg, ami elmúlt, az elmúlt, jó dolog visszagondolni, de érdemesebb inkább arccal előre lenni a folytatás felé.

Na… elég most már itten a filozofációból, meg a hátranézésből, abból nem lesz sírgödör Strefanics bácsinak, ha csak állunk itt okoskodva.