Bolygó hollandi, állandó színpadi társakkal

#Kovács Zita felvételeMásra nem igazán figyel. „Nem vagyok adatfeldolgozó” – szól higgadtan. De a nagy események és az elborzasztó bejelentések, a botrányok és a katasztrófák így is eljutnak hozzá. Gálffi László nyitott a világra, és a színpadra is nyitott lélekkel áll. Lényének szenzibilitása minden szerepét átitatja. Tavaly Simon Gray magányos hősét játszotta vendégként a Pécsi Nemzeti Színházban. Butley, a tanításba, nevelésbe, az örökös szélmalomharcba belefáradt tanárember érzékeny kezekbe került Gálffinál. A kritikusok az évad legjobb alakításaként értékelték játékát. Philoktéteszt, „a talapzatáról leemelt szobrot” Zalaegerszegen formálta meg úgy, hogy minden ízébe-pórusába életet lehelt. Keant, a színészt a Thália Új Stúdiójában játssza revelatív erővel. E két alakításáért az idén ősszel a legjobb férfi főszereplő díját vehette át a színházi kritikusok céhétől. A Vígszínházban, ahol huszonöt évet töltött, már csak vendégként van jelen. Bár a Nóra színlapja nem jelzi a viszony változását. Krogstad-Gálffi neve mögött nem áll, hogy m. v. Tehát nem „mint vendég”-et öleli kebelére a színház, hanem mint „bolygó hollandiját”.Azt mondja, figyeli a világ eseményeit. Amerika és Afganisztán elmérgesedett kapcsolata, a sok tragédia láttán milyen gondolatok forognak a fejében?

Mindig így van az életben: ha valami baj történik, akkor jön rá az ember, hogy nem él helyesen, hogy mennyi mindent kellene másképpen csinálnia. A saját egészségünkre is általában csak akkor gondolunk, ha valaki megbetegszik a környezetünkben. Lapozzuk föl a Bibliát, miről szól? Katasztrófákról, drámákról, tragédiákról. Ha nem történt volna ez a szeptember 11-i terrortámadás, akkor előbb-utóbb valami más következik be. Amerika kivívta a maga demokráciáját, és ezt most nem fogja feladni. Ezért tisztelem is őket. Csakhogy szeptember 11-én ott nemcsak két hatalmas épület, hanem valami mélyebb dolog is összeomlott. Sajnos elgaloppírozták magukat, azt hiszik, hogy mindig mindenben ők a legjobbak, s ez óhatatlanul ilyen tragédiához vezet. Ennyire nem lehet figyelmen kívül hagyni a világot, más kultúrák, más civilizációk létezését. Kínára, Indiára és Dél-Amerikára is figyelni kell. Előbb-utóbb valami ott is robbanni fog. Olyan kicsi lett a világ! Ez is döbbenetes. Lénárt Sándor, a neves orvos-filozófus, akinek az alakjával hosszabb ideje nagyon sokat foglalkozom, már ötven évvel ezelőtt felállított egy elméletet: innen el kell menni, itt mindig baj lesz. És el is ment a brazil őserdőbe. A háború és a civilizáció elől menekült el. Hatórás dolkumentumfilmet készítettem róla, és Kórody Ildikóval egy játékfilm forgatókönyvét is megírtuk már. De ugyanígy érdekel Pakisztán és Afganisztán is. Az ő kultúrájukban még nem hódít sem a Big Mac, sem a Coca-cola. Irigylem őket. És irigylem az igazi cigányokat is, akik féltik-óvják a hagyományukat, sírnak, örülnek, szenvednek, élvezik az életet. Engem ez mind mélyen érint. Esztétikailag pedig kimondottan vonzó számomra.Edmund Keanben, ebben a gőgös, öntemető zseniben, aki még a csontvázát is közszemlére tenné, mit talált vonzónak? Miért ragaszkodott hozzá olyan mániákusan?

Mániákusan?

Először ugyanis a Vígszínháznak kínálta fel a darabot.

Igen, először ott akartam eljátszani. De a Vígben nem tudták vagy nem akarták teljesíteni azokat a feltételeket, amelyek elengedhetetlenül szükségesek voltak a darab színreviteléhez. A padlásszínpadon akarták bemutatni. Komoly vitáink voltak. Aztán hívtak a Tháliába. Elkezdtem a Pasolini-estet, csak sajnos képtelen voltam megbirkózni vele. Most félretettem, de még mindig nem adtam fel. Vannak ilyen évekig tartó harcaim. A cserbenhagyás azonban nem az én műfajom, azért ajánlottam fel a Tháliában, hogy csináljuk meg a Keant. Mácsai Pali pedig rábólintott, mert éppen akkor ráért. Elővettük a könyvet, egyszer átfutottuk, és mindketten megállapítottuk, hogy ez bizony nem igazán jó. Csak ágál benne a színész, monológokat mond. Meghúztuk, beleírtunk, naponta új oldalak születtek. Még az utolsó héten sem volt teljesen kész a könyv, a végén már meg is ijedtem: „Jézusom, mit fognak szólni, hogy én a színészetről beszélek?” Ez mindig veszélyes dolog. Kötéltánc. És ebből lett az előadás. Mindig azt kerestük, hogy én mit akarok ezzel elmondani. A fő ötletadó Pali volt. A monológok és az előbeszéd mindig egymásba folyik. Aki nem ismeri Shakespeare-t, nem is tudja, mikor miből mondok részleteket, mert a szerep és az élet, a színház és a valóság összemosódik. Kean pedig, őszintén szólva, kellemetlen, aljas ember volt – csak éppen zseni. Tönkretette a feleségét, a gyerekei életét, a kollégáit, mindenkit a porig alázott maga körül. Az ő példája is azt bizonyítja, hogy az igazi nagy váteszek mellett nem lehet élni, megmaradni. Olyan hőfokon és olyan világban élnek, amelyben egy normális ember lemarad, képtelen a tempót tartani, megalázkodik és belepusztul. S mivel Edmund Kean kétszázötven évvel ezelőtt élt, maivá kellett tenni. Pali szívóssága, tudatossága, koncentrációja nagyszerűen párosult az én őrületeimmel, szélsőségeimmel, a nézők pedig jól fogadják mindezt. Mivel én sem vagyok már mai gyerek, sok minden felgyülemlett bennem, amit eddig nem sikerült elmondanom. Kean szerepe erre is lehetőséget ad. Furcsa mód én magam normális, rendes életet próbálok élni, mert ilyen a neveltetésem és ilyen a személyiségem, de mert bennem is ott a rossz, a kellemetlen, a visszataszító, most végre kijátszhatom, amit évekig visszafojtottam, elnyomtam magamban. És ez olyan nagy öröm?

Hatalmas öröm! Közönséges lehetek és durva. A másik, amit évek óta hiába magyarázok: bizonyos időszakokban igenis megengedheti magának a színész, hogy jól érezze magát, és azt csinálja, amit akar. Kean által nekem most ez is összejött. Van egy ötször hat méteres dobogóm, megemelve, gyönyörű díszletekkel, és a jelmezem is csodás, alig valami és mégis anynyira finom! És kilencven percig enyém a tér. A nézők pedig úgy figyelnek, hogy szinte meg sem mozdulnak. Iszonyú munkát fejtek ki, a gatyám is leizzadom, olyan intenzíven csinálom.Pályája első éveiben az Equusról beszélt ilyen lelkesen. Az is új irányba terelte az életét?

A Kean most nem hozott olyan nagy változást. Inkább egyfajta nyugalmat, kiegyensúlyozottságot és bátorságot ad a további munkához. Mert nagyon nagy feladatok előtt állok.Mint mindig.

De most igazán! Egyik az Oidipusz király, a másik Oidipusz Kolónoszban. Egy este két görög dráma. Mintha egymás után kétszer játszanám el a Keant, körülbelül annyi energia. Szellemileg is, fizikailag is. Ruszt József rendezi, nagyszínpadon. Szophoklész darabja mindkettő. Az egyiket ereje teljében, a másikat öregkorában írta, amikor azzal vádolták meg, hogy gyengeelméjű. Nyolcvanévesen aztán bebizonyította, hogy még minden rendben van nála. Megírta ezt a nehéz darabot. Februárban mutatjuk be Veszprémben, de majd Budapesten is játszani fogjuk. Most éjjel-nappal ezt tanulom. A következő szerepem pedig a Borisz Godunov lesz.Királyok után…

… jönnek a nagy öregek. Oidipusz is öreg lesz. Az elején huszonöt éves, a végén nyolcvan.Melyik okoz majd több gondot?

A fiatal. Rengeteg energia kell hozzá. Nyolcvanéves könnyebben leszek. Amit nem éltem meg, abban segít a fantázia, az intuíció. Amit megéltem, azt azért nehéz megmutatni, mert már nem vagyok olyan. Egy huszonöt éves ember indulatát, tempóját eljátszani sokkal bonyolultabb, mint egy aggastyán magartását.Kean, a romantika angol színészóriása, a talajt vesztett, leépülőben lévő művész többek között azt is elmondja: Lear szerepében közel járt a tökéleteshez. Ön ezt melyik alakítása kapcsán érezte?

Nem tudom. Tényleg nem. Keannel a harmincadik előadásnál tartok, és szeretnék végre kipróbálni valamit, amit eddig nem mertem, mert vitt a szerep. Annyira nehéz volt technikailag, hogy premier után tíz előadásnak kellett eltelnie, hogy élvezzem is, amit csinálok. Addig csak a mérhetetlen munka és a koncentráció volt. Néha úgy éreztem, hogy egy személyben kell kiállítanom egy egész szimfonikus zenekart. Most tartok ott, hogy szeretném lehántani a kész figuráról azt a fajta „gálffizmust”, amely szükséges volt a szerep beindításához. Bár mondják, hogy Kean más, mint én vagyok. Hogy nem ilyennek ismernek. De még mindig van, ami ráragadt belőlem, én úgy érzem. A kritikusok díja után újra átvettük a darabot., és tovább dolgoztunk rajta. Újabb zenéket raktunk bele, és igyekszem még jobban lecsupaszítani, egyszerűbben játszani. Nagyon nehéz ugyanis megmutatni, hogy mitől volt zseniális egy kétszázötven évvel ezelőtt élt színész, hogy mivel tudott kiragyogni a többi színész közül. Közvetlennek és közelinek kell lennem, úgy kell beszélnem a színpadon, mintha egy baráti társaságban beszélnék, ez a trükkje az egésznek. Az érzelmek őszinte viharzásával kell elcsábítanom a közönséget. Mintha vonaton ülve társalognánk, és anélkül, hogy észrevennénk az idő múlását, egyszer csak megérkezünk. A tökéletes azonban – és nem azért, mert álszerény vagyok, hiszen tudom, hogy mit tudok –, még nem történt meg. Pillanatok voltak csupán, amelyekkel elégedett lehetek.A Tony Palmer rendezte Wagnerben II. Lajos bajor királyt alakította annak idején Richard Burton és Sir John Gielgud mellett.

Nem fogom megtagadni soha, de az hitvány munka volt.

Rimbaud a Pesti Színházban?

Abban az erőm, a hitem, a fiatalságom vitt előre. De csak a közelében jártam annak, amit szerettem volna.Butley?

Ott is csak pillanatok voltak. Nagyon rövid pillanatok.Othello és III. Richárd mellett Kean a Lear királyt is eljátszotta.

Értem a célzást. Ha sikerül megfogni az öreg Oidipuszt, akkor Lear a következő lépés lehet. Ruszt József azt mondta, hogy amikor Philoktétészként az utolsó monológgal elbúcsúztam a szigettől, ez adta neki az ötletet ahhoz, hogy csináljuk meg az idős Oidipuszról szóló darabot. Azután pedig Lear vagy akár Prospero is jöhet.Pasoliniban mi fékezi?

Az agya. Annyira hideg!Hideg?

Igen. Annyira logikus, világos a gondolkozása! Amit a hatvanas évek végén írt Olaszországban, az még most is időszerű Magyarországon. Még a globalizáció is benne van. Azonnal meg kellene csinálni, csak még mindig nem jöttem rá a módjára, hogy miképpen közvetítsem. Nem vagyok olyan szikár és kemény önmagammal szemben, mint amilyen ő volt. Hiányzik belőlem az ő kegyetlen őszintesége is. Nem tudom, hogyan kell ezt a színpadon megmutatni. Ezt meg kell fejteni. Ötvenkét éves volt, amikor meghalt. Még van egy kis időm a felkészülésre. Ő is őrjöngött, amikor a Salót rendezte, és a fasizmus megfogalmazásán dolgozott. Színészileg nekem olyan formát kellene megtalálnom az esthez, hogy aki majd nézi, annak az életre szóló élmény maradjon. Lehet, hogy még gyáva vagyok ehhez. Talán egy fiatal rendező tudna segíteni a munkában, csak nem biztos, hogy ugyanazt gondolná Pasoliniról, mint én. Ma már mindent lehet a színpadon. Még maszturbálni is. Nincsenek határok. De a sokkolás mint színpadi formanyelv nem olyan érdekes, nem annyira izgalmas számomra. A kegyetlenségnek sincs meg a megfelelő formanyelve. Művér van, amit én szeretnék kihagyni. Lehet, hogy az lenne jó, ha a színpadon a valóságot, vászonra vetítve pedig csak az arcomat, a szememet, a ráncaimat látná a közönség. Nagyon nehéz ez az anyag. A költészete is nehézzé teszi. Több éve dolgozom már rajta.Két rendezővel dolgozik az utóbbi években. Ruszt Józseffel olyan előadásokat hoztak létre, mint a II. Edward, az Othello, az Állhatatos herceg, a Bölcs Nathán, Mácsai Pálhoz pedig a Szerelmes levelek, a Kean és a Mi újság, múlt század? köti.

Palival tavasszal dolgozom legközelebb a Jelenetek egy kivégzésből című darabban, amely a reneszánsz idején játszódik. A hatalom és a művészek közötti viszonyról szól, én leszek benne a velencei dózse.Hogyan hangolódtak egymásra Mácsaival?

Mint a tojás és a húsvéti sonka. Illünk egymáshoz.Igaz a történet, mely szerint gimnáziumi „növendéke” volt?

Most, hogy igazgató lett a Madách Kamarában, nem akarja hallani, pedig tényleg tanítottam. A Kenguru után, reggelenként rendhagyó irodalmi órákat tartottam. Rimbaud-órákat. Palira pontosan emlékszem. Ott ült egy kék szemű fiatalember, és majd kiesett a padból, úgy figyelt. Négy-öt évvel később, amikor II. Richárdot játszottam egy vizsgaelőadásban, már ott statisztált mellettem. És odabökte, hogy „Maga volt nálunk a gimnáziumban.” Mintha elfelejtettem volna!Van valami speciális próbamódszerük?

Én mindig provokálom őt, amit nem akar tudomásul venni. Eddig kétszer sikerült összeveszni vele. Ez volt a célom. Minden túl harmonikusnak tűnt, ami nem tett jót a munkának. Kellett egy kis konfliktus. Igen, néha erre is szükség van. Nem árt. Egyébként pedig megértjük és kedveljük egymást. Rendezőnek inkább Ruszt Józsefet nevezem, Pali színész, kolléga, barát, akivel színházban gondolkozunk. Vele produkciókat csinálok, Ruszt új utakra, új szigetre visz, s amit nála tanulok, azt kamatoztatom Pali előadásaiban. Ruszt a mesterem, Palival pedig házat építünk a szigeten.Közvetlen kollégái szerint mostanában inkább hazavonul egy-egy előadás után, mintha kerülné a társaságot, inkább elhúz a színházból, mint hogy egy órát még felszabadultan csevegjen.

Annyi munkám van, hogy ki sem látszom belőle. Bulizni meg inkább otthon szoktam, és azokkal, akiket fenntartás nélkül szeretek. A belterjes dolgok fárasztanak. Megvan a magam világa, és az egész napos lótás-futás mellett nincs szükségem másra. De nem vagyok sértett. Nagyon is jól érzem magam a bőrömben. Nem várok mások biztató szavára, netán segítségére. Jövő októberig úgy be vagyok fogva, mint az igásló. Szép év elé nézek. Most tényleg elmondhatom: jó nekem.