„Barátja: Drakula”

Lehettem úgy 10-11 éves, amikor először olvastam a Drakulát, annak rövidített változatát, a Drakula gróf válogatott rémtetteit. A zsebkönyvnyi méretű kiadványt lefekvés után olvastam, titokban, a paplan alatt, egy villanylámpa fényénél. Hogy a borzongató hatás még erősebb legyen. Sokat nézegettem közben Lugosi Béla szikár, vészjósló arcát a borítón, aki így lassacskán azonosult a félelmetes gróf regénybeli figurájával. Nem emlékszem már az akkori félelmemre, a körülményekre és a hangulatra annál inkább.

2006 utolsó negyedében három vámpírkönyv is napvilágot látott az Európa Kiadónál: a teljes Drakula korszerű fordításban, Elizabeth Kostova A történész című regénye és Maria Janion A vámpír című, a vámpirizmusról szóló hoszszú tanulmánnyal, bőséges képanyaggal ellátott irodalmi antológiája. Janion könyvének elolvasása után kedvet vagy stílusosabban: vérszemet kaptam, és elhatároztam, hogy újraolvasom Bram Stoker klasszikus művét. Immár nem a paplan alatt pislogó fénynél, a kísérteties hatást hajszolva, hanem „hideg” fejjel, a vámpírmítosz gazdag és szerteágazó hagyományának fényében. A borzongás azért nem maradt el, de a kiválóan ütemezett cselekmény mellett legalább annyira izgalmasnak találtam a szöveg műfaji jellegzetességeit és felettébb szórakoztatónak a nemzeti sztereotípiák megjelenését a magyar, szlovák, cseh, román és cigány szereplők ábrázolásában.

A Drakula a levél- és dokumentumregény sajátosságait mutatja. A cselekmény a főszereplők levelei, naplófeljegyzései, személyes hangú vallomásai és különböző hivatalos dokumentumok mozaikjaiból építkezik, olykor különállónak tűnő szálakat futtatva, majd összecsomózva őket. Ennek eredményeként olyan polifonikus elbeszélő szerkezet jön létre, melyben mindent (ahogy az az ajánlásban is áll) az egyes szövegek íróinak „nézőpontja és tudása határoz meg”. További érdekesség, hogy különböző lejegyzési rendszereket vesznek igénybe a szereplők: kézírás, gyorsírás (sztenográfia), gépírás, fonográf. Ezt még kiegészíti néhány kivágott és beragasztott újságcikk és csatolt hivatalos irat. Minden szereplő szenvedélyes író (lejegyző) és olvasó is egyben. Kezdetben mindenki csak magának ír, a naplóíró szorgalmával rögzítve a napok történéseit, később viszont, miután szövetkeztek a közös ellenség elpusztítására, egymásnak is írnak. Mindenki folyamatosan olvassa a többi társa szövegeit is. Másolatok és átiratok készülnek a fontosabb iratokról: a gyorsírás kézírássá, a kézírás gépírássá alakul át, a fonográfra mondott hang pedig gépírásos formát nyer. Ezek a szövegek alapozzák meg azokat az oknyomozó „ötletbörzéket”, ahol egymás észrevételeinek a megbeszélésén keresztül igyekeznek új következtetésekre jutni a gróf várható lépéseit illetően. A szövegek lázas előállítása és újrahasznosítása hasznos módszernek bizonyul: amikor Drakula egy küzdelem során minden dokumentumukat és fonográfhengerüket elégeti, a széfben őrzött másolatoknak köszönhetően tovább tudják folytatni az ádáz harcot.

Az üzeneteket rögzítő és közvetítő médiumok közti átmenetek olykor hangkölcsönzéssel is járnak: az egyes szereplői szólamok szétbogozhatatlanul összekeverednek. Az ilyen hang- és médiumközi áthajlásnak kiváló példája a XXIV. fejezet: Dr. Seward fonográfba mondott naplója, Van Helsing hangjával. Ezt utána Harker olvassa fel feleségének, aki saját naplójában utal vissza rá. A szereplők reflektálnak is a különböző médiumok sajtosságaira, előnyeire és hátrányaira. A legsokoldalúbb és legszorgalmasabb közöttük Mina Harker, aki rövid idő alatt elsajátítja a gyorsírást, a gépírást és a sztenográf használatát is, betanulja a menetrendeket, s egyre magabiztosan mozog e közegek között. „Olyan, mintha önmagammal sugdolóznék, és ugyanakkor hallgathatnám is magamat. A sztenográfia egészen más, mint az írás” – jegyzi fel a naplójába még a történet kezdetén (86). Később már az írógépet dicséri: „Olyan hálás vagyok annak az embernek, aki feltalálta az »Utazó« írógépet, és Mr. Morrisnak, aki szerzett egy ilyet nekem! Nagyon meg lettem volna akadva, ha tollat kell használnom az íráshoz...” (360.) Hasonlóan érez Dr. Seward is: „Hogy hiányzik a fonográfom! Idegesít, hogy tollat kell használnom a naplóíráshoz.” (345.)

Stoker regényében Arthur C. Conan Doyle detektívtörténeteinek hatása is felfedezhető. A vámpírvadász polihisztor, Dr. Van Helsing egyik irodalmi előképe Sherlock Holmes. Már-már megszállottsággá váló ügybuzgalma, sokirányú tájékozottsága, módszeressége és alapossága, az, ahogy az apró részletekből mélyenszántó következtetéseket von le, ahogy megpróbál az ellenfél agyával gondolkodni, s ahogy észrevételeit és titkos nyomozásainak eredményét az utolsó pillanatig titkolja társa előtt, akinek kérdéseire csupán tömör, enigmatikus válaszokat ad – mindez a Baker Street-i nyomozót juttatja eszünkbe. „...csak részletekben adagolja a tudását, hogy minél jobban felszítsa a kíváncsiságot” (200.) – jegyzi meg róla barátja, Dr. Seward, akire egy ideig az ugyancsak orvos Watson szerepköre hárul. A karaktereken kívül azonban a cselekmény szerkezete és ütemezése (lassítás, felpergetés, szerkezeti párhuzamok, váratlan akadályokkal halogatott megoldás) is a detektívtörténetek adósa. Meglepő-e ezek után Doyle értékelése a Drakuláról, amelyet az előszóban Elizabeth Kostova idéz: „Valóban csodálatos, hogy egy ilyen hosszú történetben egyszer se lohadjon le az izgalom!” Az előképekhez visszatérve: úgy gondolom, hogy Stoker művét immár nem tudjuk a filmes élményektől függetlenül olvasni. A Drakula a filmtörténet legtöbbször feldolgozott regénytémájának számít. Én is, miközben olvastam a regényt, Van Helsinget nem tudtam másképp elképzelni, mint Francis Ford Coppola 1992-es filmjében az őt alakító Anthony Hopkinst.

Ismeretes, hogy a Drakula megírását hosszú kutatómunka előzte meg. Az ĺrországban, majd Londonban élő Stoker soha sem járt Közép- vagy Kelet-Európában, a Kárpát-medence népeiről csupán könyvekből (többek között Vámbéry Árminéból) szerzett tudomást. ĺgy történhetett meg, hogy e térség nemzeteinek történelméről és kultúrájáról adott ismertetései számos tévedést, féligazságot és fiktív adatot tartalmaznak. Nem akarom számon kérni rajta a történelmi hitelességet, hisz regényről van szó, ahol is a tényszerűségtől sokkal fontosabb a jellegzetes földrajzi, történelmi és nyelvi kolorit megragadása, ami, tegyük hozzá, sikerült az írónak. Mindazonáltal a magyarokat, székelyeket, szlovákokat, cseheket, románokat és történelmüket valamenynyire is ismerő olvasók jókat szórakozhatnak a regény korabeli előítéletek által formált nemzetképein. Számomra a legmeglepőbb az Erdélyben élő szlovákok jellemzése volt, akik hajósokként és (a vándorcigányokkal együtt) Drakula szolgáiként jelennek meg a történetben. Stoker meglehetősen negatív fénybe állítja be őket. „A legsajátosabb alakok a szlovákok, akik barbárabbak a többieknél: széles cowboykalapban járnak, buggyos, piszkosfehér nadrágjukat rézszegecsekkel sűrűn kivert, majd lábnyi széles, irgalmatlanul nehéz bőrövvel kötik fel. Nadrágjukat magas szárú csizmába tűrik, hosszú fekete hajuk és vastag fekete bajszuk van. Roppant festőiek, de nem tűnnek megnyerőnek. Színpadon rögtön valami régimódi ázsiai rablóbanda szerepét osztanák rájuk, holott, mint hallottam, nagyon ártalmatlanok, és inkább híján vannak a természetes önbizalomnak.” (19.) A jellemzés később további rekvizitumokkal egészül ki: szennyes tarka birkabőrt viselnek, kezükben gyakran látni hosszú nyelű szekercét. A Galatz és Várna környékén kereskedő hajós szlovákoknak szintén rossz a hírük. Amikor egy holttestre bukkannak a folyóparton, az ottani lakosok rögtön a szlovákokra próbálják kenni a dolgot. Van Helsing is azért inti éberségre társait, azért tanácsolja nekik, hogy alaposan fegyverkezzenek fel, mert „a szlovákok erősek, durvák, és durva fegyvereket hordanak.” (364.) Mennyire messze van ez a béke- és vendégszerető szlovák sztereotípiájától! Nem tudom, honnét szerezte Stoker a velük kapcsolatos információkat, mindenestre a nagy bajusz, a csizma és az ázsiai eredetre utaló külső sokkal inkább tartozékai a magyarokról alkotott (ugyancsak leegyszerűsítő) nemzetképnek. Az olvasó felkapja a fejét akkor is, amikor Drakula büszkén vallja magát székelynek (!) („Nekünk, székelyeknek”), utalván arra, hogy ereiben olyan uralomra termett, hódító népek vére folyik, mint az Izlandról (!) érkező ugorok, a Szittyaországból jövő hunok vagy a magyarok.