Az igazi narancs – avagy a szellem embere

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy például a trianoni békeszerződésről és az azt követő évtizedek közösségünket sújtó történéseiről az istenek döntöttek, hanem azt, hogy a döntéshozók – istennek képzelve magukat – sokszor és sokféleképpen megpróbálták a szlovákiai magyarság „eszét” elvenni.

A nemzet esze – a kultúra meghatározó ereje – az értelmiség. Az értelmiség, amely hivatásszerűen végzett munkája eredményeként új szellemi értéket alkot, biztosítja a tudás módszeres alkalmazását, részt vállal a kulturális értékek, a szakismeretek közvetítésében, irányítóként vagy szakértőként részese a tudásteremtés, a tudásátadás többszintű, iskolai és iskolán kívüli döntés-előkészítő és végrehajtó munkájának. Nem a környezetére érzéketlen szakbarbárt, hanem azt a szakembert hiányolom, aki alkotóképességgel, szellemi érzékenységgel, az „egész”-re figyelés képességével van megáldva, mert ahogy Németh László írja: „Az elismert tudós, az érdemes művész még nem okvetlen a szellem embere, viszont az is az lehet, akinek egyáltalán nem szellemi a foglalkozása. Tulajdonképpen nincsenek is szellemi foglalkozások, csak szellemiekkel foglalkozók vannak, s ezeket nem a képesítés és a pálya avatja azzá, hanem a végzet és a szenvedély.”

A végzet által kijelölt, küldetéstudattal rendelkező, a nemzetével szembeni szerető szenvedéllyel teli, áldozatokra is képes értelmiség elveszejtése káoszhoz, a hagyományok megtagadásához, a viselkedés és szokásrendszerek összeroppanásához, tekintély- és értékvesztéshez, a jó és a rossz összemosásához, az álideológiák diadalához – asszimilációhoz vezet.

Történelmünkben, tudom, nem Trianonnal ütötte fel a fejét az „értelmiségtelenítés”, végigkísérte e jelenség históriánk hosszú évszázadait, de szerencsére nem olyan súllyal nehezedett ránk, hogy nemzetünket térdre kényszeríthette volna. A szlovákiai magyar kultúra helyzetét tárgyalva most mégis az 1918-cal kezdődő három évtized következményeiről kell értekeznem. A háború, a háborúk testet-lelket tipró szenvedései, a határ módosítása, az ebből következő traumák, a diktatúrák, a hadifogoly- és munkatáborok, a kitelepítés és a deportálás hit- és reményvesztései, a magántulajdon elrablása, a jogfosztottság, az anyanyelvén megszólaló gyermek megfélemlítése mind-mind stációi voltak annak a folyamatnak, amelynek eredményeképpen a szlovákiai magyarság 1948-ra majdnem teljes „esztelenítésre” ítéltetett.

A megmaradt maréknyi értelmiségi közül a kezdeti kényszerű hallgatás után – látva a kommunista párt kultúraktivistáinak tudatlan, de lelkes csaholását – sokan végleg lemondtak a megszólalás bárminemű lehetőségéről. Néhányan talán reményt vesztve, de Istennel vagy önmagukkal szembeni tisztességből küzdöttek tovább a tiszta, a felelősségteljes szellem-ember megmaradásáért, mert hitték az író szavát: „csak szellemiekkel foglalkozók vannak”.

A hatalom sem volt ám rest! A tehetségeket dilettánsokkal, álértelmiségiekkel vette körül, hogy az építő, értelmes gondolatot csírájában fojtsák el, és hogy a hatalommal szembeni hűségük jeléül jelentsék is a történteket. ĺgy aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy az ügynöklistán szereplő magyarok közül manapság szinte mindenki értelmiséginek tartja magát. Profi politikusok, írók, költők, újságírók, képzőművészek, zenészek, színészek, tudósok és tanárok nevei találhatók az ügynöklistán, és itt vannak köztünk ők is, pedig tudjuk, aki a gondolat szabadságának bármi módon gátat szab, gátat szabat, már nem lehet értelmiségi.

A második világháborús német hadifogolytáborokban a nácik álszökéseket szerveztek: kirobbantották a tábor kerítését, falát, hogy megfigyelhessék, kik azok, akik a leghamarább ismerik fel a szökés lehetőségét, akik elsősorban nem saját maguk megmenekülését, hanem a többiek épségben maradását tartják fontosnak. Az elnyomók nagyon jól tudták, hogy ha megsemmisítik azokat, akik élen jártak a cselekvésben, akár néhány tucat katonával is képesek lesznek ezreket fogva tartani.

Minden diktatúrának ez a lényege. A fasisztának és a kommunistának is. Az értelmiséget kell megbénítani, lejáratni, megfélemlíteni, és a bólogató tömeggel – az igazi áldozatokkal – narancsként elfogadtatni a citromot.

Értelmiségünk pedig csak akkor tudja maradéktalanul ellátni kultúraközvetítő feladatát, ha folyamatosan növekszik a publikációs tér, vele egyetemben könyveink, folyóirataink tartalmi színvonala és külalakja, példányszáma, olvasottsága – na de ez tapasztalataim szerint, sajnos, koránt sincs így. Mert berkeinkben hiányoznak – vagy részben hiányoznak – azok a műhelyek, fórumok, szellemközösségek, amelyek az alkotó és az alkotást közreadó szlovákiai magyar tudós, gondolkodó, szépíró műveit értelmezik, megvitatják és szellemi közkinccsé transzformálják. A kultúrát mint nemzet- és közösségmegtartó erőt csak a társadalomban meglévő igény tarthatja életben, és ennek az igénynek a kialakulását leginkább az értelmiség tudja elősegíteni. Ha nevelőink, tanáraink, újságíróink, papjaink, művészeink és tudósaink lemondanak a kultúra iránti igény felébresztéséről, valamint egyetemes és saját értékeink közvetítéséről, akkor hamarosan beáll a kultúrhalál, az az állapot, ahonnan már nincs visszatérés, hiszen a kultúráját vesztett nemzeti közösség nagyjából úgy reagálna egy-egy magyar nyelvű rendezvényre vagy kiadványra is, mint ötnapos hulla az újraélesztésre.

A szakemberhiány legfontosabb oka tehát a kultúra iránti igény felkutatásának, megteremtésének és megtartásának hiányosságaiban ismerhető fel. „Itt alkotni, teremteni kell!” – mondta Széchenyi István. És akár így is folytathatnánk: itt alkotni, teremteni – és közvetíteni kell! A megteremtett alkotásokat eljuttatni a szlovákiai magyar közösség minden egyes tagjához. Értelmiségi felelősségünk tudatában vajon megteszünk-e minden tőlünk telhetőt ennek érdekében? Jól ismerik-e kulturális értékeinket legalább oktatóink? Mert ha nem, hogyan is adhatnák tovább ezek ismeretét tanítványaiknak! Az egyetemistákat – és leginkább a pedagógusjelölteket – megfelelő nevelő-oktató programok alkalmazásával lenne szükséges felkészíteni, hogy küldetésük: közvetítőszerepük betöltésére maradéktalanul képesek legyenek. Ők azok, akiktől leginkább elvárható, hogy mind az alkotásban, mind az alkotások közvetítésében élen járjanak, ezért a kultúránkkal szembeni igény felébresztése őbennük a legfontosabb. Na persze, a szép az lenne, ha magyar tannyelvű alap- és középiskoláink – eleget téve alapvető erkölcsi, sőt törvényből eredő feladatuknak – kultúrszomjjal teli fiatalokat küldenének az egyetemekre.

Kultúránk színvonala és gazdagsága, vagyis a szlovákiai magyarság megmaradása nagyrészt attól függ, hogy dilettánsokkal és tehetséges besúgókkal, feljelentőkkel teli mai értelmiségünkkel sikerül-e egy tiszta lappal induló, kulturális értékeinket jól ismerő, és azt saját maga is gyarapító, az öreg európai kultúrára büszke, szívében és lelkében magyar értelmiséget kinevelni, útjára bocsátani, megtámogatva őt tudással, tapasztalattal és szeretettel.

A szlovákiai magyar kultúra leginkább burjánzásra képes rákfenéje az idő- és szakemberhiány. Vajon van-e még időnk pótolni a mulasztásokat?

(A szlovákiai magyar értelmiségi találkozón elhangzott előadás szerkesztett változata.)