Az első falat

Na, hát ezt is megértük! Ez itt az új hétvégi melléklet, a Szalon, és úgy néz ki, sikerült elébe menni a várható eseményeknek, mert eleve benne van a Szalonna. Ez a rovatcím, ugyebár. Nagyon úgy néz ki, én fogom pácolgatni, esetenként abálni, és néha várhatóan füstölgök is majd, mert hát van, aki füstölten szereti.

Először talán elmondanám, hogyan került a Szalonna a Szalonba.

Nem mintha a felelősséget akarnám magamtól elhessegetni, de igaz, ami igaz: mindenről a szerkesztő tehet. Merthogy nekem címzett villanypostájában azt engedte sejtetni – más kérdés, hogy végül is nem így történt –, hogy a melléklet rovatcímei mind a Szalon szóból lesznek származtathatóak. Két lehetőséget már a levélcímben is felvetett, az ugyanis így hangzott: „-spicc és -cukor”.

No nem! Ilyen könnyen nem adom magam, gondoltam – bár a spiccről, Krúdy nyomán, rögvest a spicchús is eszembe jutott, ami, valljuk be, joggal követeli helyét a rovatcímek ferde univerzumában, meg aztán spiccesnek lenni sem olyan rossz, különösen egy ilyen úri helyen muris, mint a Szalon, ráadásul a spicc mindig a dolgok hegyén helyezkedik el, például a cipő orra is spicc, amivel, ugye, adott esetben a megfelelő helyre lehet billenteni... De ha már ez a kissé affektált Szalon – akkor igenis Szalonna!

De… – és csak azért kezdem megint így ezt a mondatot, mert a konvenciók szerint nem lenne szabad „de”-vel mondatot kezdeni, és ezt azért emelem ki külön, hogy a jövőbeli Szalonnák várható indulati hátterének pszichés mozgatórugóira is felhívjam a figyelmet –, …de mi a fenét jelenthet rovatcímként ez Szalonna?!

A döntés érzelmi oldalát talán sikerült már valamelyest érzékeltetnem, a nyájas olvasó viszont azt is joggal elvárhatja, hogy valamilyen logikus indokkal is szolgáljak, annál is inkább, mert a Szalonna betűhíven tartalmazza ugyan a rovatcímet, a Szalon szóból azonban etimológiailag nem eredeztethető, pedig hát úgy lenne igazán elegáns megoldás. Én ellenben úgy látom, ennek a darabosságnak is megvan a maga eleganciája, ami pedig a logikát illeti, tessék megfigyelni, milyen szóval kezdődik ez az írás… Na, hát a többi Szalonna is ezzel a szóval kezdődik majd. Punktum. Ennyit a címről.

És térjünk még vissza egy kicsit az indulati háttérre. Hogy mi az, ami várható – és joggal elvárható! – tőlem, mi az, ami kikívánkozik belőlem...

Nagy vonalakban azt mondhatnám, mostanában leginkább a nemzethalál fúrja az oldalam. Nem, a teljes biológiai megsemmisülés réme, szerény véleményem szerint, korántsem fenyeget. Talán sohasem volt még öntudatosabb a magyar, mint most, a globalizáció előszeretettel ostorozott fertelmei közepette. Igaz, kevésbé tudatos is ritkán volt. A nemzeti trikolór színeiben pompázó öntudatos test szinte kicsattan az egészségtől. Ebbe a felszínesebbnél felszínesebb ideológiákkal doppingolt, erőtől duzzadó testbe azonban csak hálni jár a lélek. Vagy halni. Pedig még a saját testünket is csak a szellem teszi azzá, ami valójában vagyunk, és ez az olyan virtuális szervezetekre, mint a nemzet, fokozottan érvényes. Pontosítva tehát: mostanság a nemzeti agyhalál balsejtelme lengi be jobb sorsra hivatott képzeletemet. Ettől a tehertől akarok e helyütt valamiképpen megszabadulni.

Akkor gondoltam először, hogy ez a mi hős vértől pirosult, balsorstól tépett nációnk nagy bajban van, amikor az egész magyar nyelvterületről megindultak az autóbuszkaravánok Jimmy, a király temetésére. Pedig Jimmy azért értett még valamihez, nevezetesen meglehetősen jól tudott énekelni, és ha nem olyan giccsember lett volna szegény, mint amilyennek, sajnos, számára lenni adatott, vagy ha a popkirály píárosai veszik egy kissé viszszafogottabbra a figurát, akár egész könnyen emészthető is lehetett volna. ĺgy azonban csak igen nehezen birkóztunk meg vele. Pedig akkor még nem is tudtunk Győzikéről! Aztán Győzikét is sikerült valahogy megemészteni, én például jobb híján azzal nyugtatgattam magamat, hogy szörnyen mélyre süllyedtünk ugyan, de innen legalább már nem vezet út lefelé. Hogy végre talajt fogtunk, és el lehet rugaszkodni. Akkor viszont jött a Pákó, és már ebből is sejteni lehetett volna, hogy mindig van lejjebb. De hát az ember nem okul, az egyre nehezebb emésztések után is fölvillan szemében a csalfa remény.

Most az anyatévé büféjének viharos ostromával kezdődő, a Kossuth téren megrendezett nagy-magyarországi alkotmányozó kirakodóvásárral kulmináló és a hazafias tankelkötéssel szánalmas végkifejletét elérő szittya forradalomról hiszem azt, hogy ezzel aztán a nemzeti giccsfolyam egészen bizonyosan tetőzött. Pedig azért igazán tudhatná már az ember, legalábbis józan ésszel mindezek után illene már feltételeznie, hogy a magyar kreativitásnak a csillagos (árpádsávos) ég sem szabhat határokat. (Nagy – és minden bizonnyal csupán látszólagos – paradoxon egyébként, hogy minél közelebb kerülünk a teljes nemzeti agyhalálhoz, a válogatott taplóságok megvalósítására alkalmas speciális alkotókészség úgy válik egyre sokszínűbbé és izmosabbá.)

És akkor a sajátságos kisebbségi agysorvadásról még szót sem ejtettem!…

Sebaj, legalább témából nincs hiány. Annyi itt a Szalonnának való, hogy na! Csak győzzem kiporciózni.

Szinte már látom, ahogy szájuk sarkában szarkasztikus mosollyal egyre csak sorakoznak a hetyke, ennivaló kis katonák… No de csak módjával, nehogy visszamasírozzanak!

Ez volt az első falat. Érjük be eny-nyivel. Ne legyünk mohók.