Az elhallgatott tények kutatója

#Somogyi Tibor felvételeVadkerty Katalin Érsekújvárott született és a pozsonyi Comenius Egyetemen szerzett történelem-magyar szakos oklevelet. Az elmúlt évtizedben a szlovákiai magyarság második világháború utáni hányattatásaival és megpróbáltatásaival kapcsolatosan három igen jelentős könyvet publikált (A reszlovakizáció, A deportálások, A belső telepítések és a lakosságcsere). Ezek a munkák a múlt esztendőben egy kötetbe foglalva is napvilágot láttak (A kitelepítéstől a reszlovakizációig), és megjelenés előtt áll a „trilógia" szlovák fordítása is. Vadkerty Katalin, Agócs Zoltánnal együtt, elsőként kapta meg a szímői önkormányzat Jedlik-díját, amelyet a legkiemelkedőbb szlovákiai magyar tudósoknak, kutatóknak és mérnököknek ítélnek oda.Gondolom, a trilógia szlovák változata nemcsak a szakma számára lesz majd nagyon érdekes, hanem azoknak a szélesebb olvasórétegeknek is, amelyeknek eddig nem nagyon volt alkalmuk olvasni vagy hallani a második világháború után történt és elsősorban az itt élő németek, illetve magyarok sorsát meghatározó eseményekről. Ön szerint milyen lesz a visszhangja ennek a könyvnek? Mit vár a megjelenésétől?

Én egy kicsit szkeptikus vagyok. 1993, 1996, 1999 – ez az a három év, amikor megjelent egy-egy monográfiám. A hármaskönyv 2001 tavaszán jelent meg. De ezidáig a régi munkahelyemről, a Történettudományi Intézetből senki sem jelentkezett, hogy hát kedves kolléganő: gyere, beszélgessünk arról, amiről mi valamikor csak két és fél sort írtunk a monográfiánkba, s te erről végeredményben négyszáz oldalt írtál. Tehát hogyan jutottál ide, és milyen dokumentumokat néztél meg? Na, ezt az utóbbit nem nagyon kérdezhették volna meg, mert én erre azt felelem, hogy kedves volt kollégáim, én ugyanazokat, amelyeket ti is láttatok. Valamikor ezeket az anyagokat csak engedéllyel lehetett kutatni, tehát föl volt írva, hogy a hetvenes évek végén, 81-ben vagy 85-ben már kutattátok, de hallgattatok róla. ĺgy nemcsak a széles közvélemény, hanem még a fiatalabb tudományos munkatársak, a kutatók sem tudtak ezekről a dologokról. Nagyon érdekes volt, amikor megjelent A reszlovakizáció, és Párkányban a Matica slovenská, a Helsinki Bizottság és a Csemadok közös rendezvényén összefutottam Deák kollégával, akivel együtt voltunk az intézetben, és mutattam neki, hogy nézze meg. Meglepődve kérdezte: a reszlovakizációról ennyit lehet írni? Elmondhatom, hogy a szlovák közvéleményben volt egy tudatos politikai hallgatás, és a politikai hallgatásnak az alapján volt egy tudatos, illetve megparancsolt tudományos hallgatás. Ez tört meg az 1989-es változások után.Talán egy kicsit vitatkoznék ezzel a megállapítással. Nem azért, mintha valóban nem történt volna előrelépés ezen a területen, de azt hiszem, a szlovák történészek többsége mind a mai napig nem érdeklődik különösebben ez iránt a téma iránt. Említhetne valakit, akit mégiscsak megragadott ez a téma?

Természetesen. Például Štefan Šutaj, a kassai intézet igazgatója, aki nemrég védte meg a nagydoktoriját. Az ő monográfiája tudományos tisztességgel idézi az eseményeket, a mennyiséget, de amikor a minőséget értékeli, akkor már más szemszögből ítéli meg a dolgokat és mond végkövetkeztetést. Ezt a másságot elsősorban azzal indokolja, hogy ő végeredményben nem történész, hanem statisztikus, ezért statisztikai és szociográfiai szempontból nézi ezeket a dolgokat.Ez a téma a szlovák szellemi életben valószínűleg még mindig kényes...

Természetes, hogy kényes téma és kellemetlen is, mert a fiatal kutatók, akiknek már a háború utáni gyűlölködés idegen, azok döbbenten nézik ezt a dolgot. Azt hiszem, hogy szégyellik is magukat miatta és kellemetlen nekik. Van viszont itt egy másik oldal is, amely magyar kérdést csinál ebből, illetve ezeknek a tényeknek az ismertetéséből, és politikailag igyekszik aprópénzre váltani. Ez a társaság távol esik a tudománytól, a tudomány tisztességétől. Sajnos, ma nem a tudomány tisztessége jellemzi a társadalmunkat, hanem elsősorban ez az aprópénzre váltás. De maradjunk meg a tudomány hatósugarában! Én soha nem szerettem a politizálást, és mindig leválasztottam a tudományt a politikáról.A fiatalabb korosztályok képviselői önt éppen e legutóbbi munkái alapján ítélik meg, illetve ismerik. Azt már jóval kevesebben tudják, hogy az ön pályafutása nagyobb ívet ölel át, és történészi kutatásait nem ezekkel a problémákkal kezdte, hiszen, ha jól tudom, a tudománytörténet és elsősorban a gazdaságtörténet volt az, ami munkásságának a jelentős részét kitöltötte. Mi vezette a gazdaságtörténet, illetve a műszaki dolgok története felé? Mi ragadta meg önt ebben a témában?

Nagyon nehéz kérdés, magam sem tudom megmondani. Talán az, hogy az egyetemi tanulmányaim alatt az öröklött realitásérzékem valahogy nem tudta befogadni azokat az indoklásokat, amelyek akkor a politikai múltat és a múlt megítélését jellemezték. Láttam azt, hogy a politikai múltat, a történelmet úgy kell csűrni-csavarni, ahogy diktálják. Viszont a gazdaságtörténetben azt láttam, hogy itt nem lehet ráfogni: kettő meg kettő az öt. Mert akkor mindjárt rácsapnak az emberre, és azt mondják: hamisítod a történelmet. És talán azok is, akik megengedték nekem, hogy a diplomamunkámnak az Osztrák-Magyar Monarchiával és a kiegyezéssel kapcsolatos témát válasszak, ők is megérezték, hogy vonzódom ezekhez a közgazdasági problémákhoz. A diplomamunkámban a politika és a közgazdaság jóformán egy szintre került. Akik szeretik a történelmet, és szívesen olvasnak történelemről szóló könyveket, illetve olyan munkákat, amelyek kicsit mélyebbre ásnak a történelemben, ők is elsősorban azt kedvelik benne, hogy egy-egy korszakban milyen politikai események határozták meg a fejlődést, a különböző országok, illetve régiók közötti kapcsolatokat. Hiszen sokan még mindig elsősorban a hadtörténet vagy az egyes uralkodóknak a tevékenysége alapján próbálnak meg képet alkotni egy-egy időszakról, és jóval kevesebb szó esik a gazdasági összefüggésekről, azokról a talán nem annyira szembetűnő, de a mindennapi életet nagyon is meghatározó folyamatokról, amelyeket elsősorban a gazdasági fejlődés, illetve a mezőgazdaság és az ipar területén elért eredmények jellemeznek.

Visszatérnék én erre a közép-európai és európai régióra. Ha végignézi az ember a történeti irodalmat, akkor azt látja, hogy ebben a térségben mindig elsődleges volt az uralkodók értékelése, tevékenységük vizsgálata, később pedig a parlamenté, vagyis a politikai életé. A hetvenes évek végén találkoztam egy japán kolléganővel, aki kijelentette: náluk csak az csinál ilyen politikatörténetet, aki kevésbé tehetséges. A tehetséges emberek mind a közgazdasággal foglalkoznak, bár a közgazdaságnak is megvan a maga politikai vonatkozása. Ez egy európai hagyomány, és mi ettől az európai hagyománytól, ettől a régi, hogy úgy mondjam francia és német iránytól nagyon nehezen tudunk megszabadulni.Melyek azok a kedves tanulmányai, illetve azok a munkái, amelyekre nagyon szívesen emlékszik vissza? Amelyekről úgy gondolja, hogy valóban fontosak voltak, és nagymértékben hozzájárultak a közép-európai térség, vagy mondjuk így: a Kárpát-medence bizonyos időszakának a megismeréséhez?

Én szerényebben adom meg a választ. A kandidátusi munkám címe a következő volt: A cukoripar kezdetei 1918-ig a mai Szlovákia területén. Tehát a történelmi Magyarország északi területén a mezőgazdaságban a burgundia, vagyis a cukorrépa termesztésében elért eredményeket vizsgáltam. Erre szívesen emlékszem vissza, talán azért is, mert ezért az első monográfiámért, amely 1972-ben jelent meg, megkaptam az Akadémia nívódíját. Meg talán azért is, mert a cukorgyártás egy felmenő iparág volt valamikor, és sokat jelentett annak a környéknek, többet, mint bármely más iparág. De nemcsak a munkásság, hanem a parasztság, a termelők szempontjából is.Azt hiszem, sokaknak talán meglepően hangzik, hogy a cukorgyártás, illetve a cukorrépa termesztése témája lehet egy történeti tanulmánynak, egy komoly tudományos munkának, de ha belegondolunk abba, hogy a cukorgyártás, illetve a hozzá fűződő egyéb tevékenységek végeredményben nagyon sok és széles réteget érintettek, és az adott régió gazdasági, politikai és szellemi fejlődésében is fontos szerepet játszottak, akkor ez már nem annyira meglepő.

Amikor elkezdődik a cukorgyártás története, akkor voltaképpen vált a történelmi Magyarország társadalma. A feudális társadalomból Mária Teréziát követően lassan átmegy a kapitalista társadalomba. Már 1848 előtt is vagy 18-20 cukorgyár működött ezen a kis északi területen. Ezek még közelebb álltak a manufaktúrákhoz, de már megjelent bennük a gépi termelés. A másik dolog pedig az volt, hogy a burgundiát, amiből cukrot termeltek, tehát magasabb volt a cukortartalma, azt kézzel meg kellett kapálni. Ott vigyázni kellett különböző termesztési előírásokra. Ezt jobbágymunkával megművelni nem lehetett, mert az egyeléstől kezdve itt mindenütt lelkiismeretes munkára volt szükség. Tehát megjelenik a termelő új viszonya a földhöz. Ez egyúttal új gondolkodásmódot is jelent. Ez az igazi kapitalizmus kezdete, ahol az egyik ember, akinek pénze van, kihasználja ugyan a másikat, de engedi boldogulni. Ahogy ezekből a kis manufakturális üzemekből a különböző műszaki újítások bevezetésével gyárak fejlődnek ki, az a mai viszonyok közepette is mintaértékű lenne, hogyha erre odafigyelnének és ismernék ezt a folyamatot. Például a diószegi, a nagysurányi vagy a nagyszombati cukorgyár. Léteznek mind a mai napig, de ezeket 1848 után tőkeerős külföldi cégek alapították. Vagy vegyük az oroszkai cukorgyárat! Korának, tehát az 1890-es évek második felének a legmodernebb, európai szempontból véve is a legkorszerűbb nyerscukorgyára volt. Kilenc hónap alatt épült fel, és három-négy hét elegendő volt ahhoz, hogy a próbaüzemből teljes üzemre állítsák át. De kik voltak itt? Országos, sőt európai szempontból is vezető személyiségek. Már az 1840-es években Franciaországból, Németországból, Csehországból hozták be a szakembereket és a technológiát.Említettük, hogy megjelenik ez a szlovák nyelvű kiadvány is, de mi lesz az a következő magyar nyelvű könyv, amelynek a címlapján az ön neve szerepel majd?

Már meg kellene lennie, de nagyon elfáradtam, és vagy fél éve csak alacsonyabb hőfokon dolgozom. Ez a könyv a kollektív bűnösséggel és a népbíróságok tevékenységével foglalkozik. Remélem, hogy júniusig be tudom fejezni. Aztán van még egy témám, amelyen dolgozom, amire az anyagot gyűjtöttem a levéltárakban, ez pedig az 1949 utáni csehszlovák–magyar gazdasági kiegyezés és bizonyos speciális vonatkozásai.