Az elfogultság kézikönyve

Ahogy a Szlovák Nemzeti Galéria sem félt kölcsönadni műtárgyait a Luxemburgi Zsigmond korát bemutató budapesti kiállításra, a Budapesten és Pozsonyban egyaránt megrendezett Habsburg Mária, Mohács özvegye című kiállításra vagy az ugyancsak két színhelyű közös Mednyánszky-kiállításra. Volt idő, amikor a szlovákiai és a magyarországi múzeumok, galériák ilyesfajta együttműködése legalább olyan elképzelhetetlen volt, mint tájainkon egy Monet és barátai kaliberű kiállítás. Mondani sem kell, hogy ez a szocializmusban volt, amely, szerencsére, már mögöttünk van. Csak a fejekben kísért még rendületlenül. Hogy mennyire, jól lemérhető Milan Vároš Stratené slovenské poklady (Elveszett szlovák kincsek) című könyvén, amely tavaly jelent meg a Matica slovenská gondozásában.

Vároš elmúlt századok rég elporladt embereit veszi sorra, és küldi rokonszenve mennyországába vagy ellenszenve poklába, aszerint, hagytak-e maguk után művészi értékű tárgyakat, és azok melyik múzeumba kerültek. Ha a szlovákiai múzeumok valamelyikébe, megdicséri, ha magyarországiba, elmarasztalja őket, miközben az utóbbiakról korabeli pletykát, hetet-havat összehord, hogy az olvasóban is ellenszenvet keltsen irántuk. Felháborítja például, hogy Ipolyi Arnold „a szülőföldjéről gótikus táblaképeket, régmúlt századokból származó értékes könyvritkaságokat, középkori szlovák aranyművesek drága munkáit hurcolta Magyarországra”. Csak azt felejti el, hogy az ipolykeszi születésű besztercebányai püspök 1823 és 1886 között élt, amiből logikusan következik, hogy a műkincseket nem külföldre „hurcolta”, hanem szülőhazája központi egyházi múzeumának (Esztergomi Keresztény Múzeum) és reprezentatív fővárosi múzeumának (pesti Nemzeti Múzeum) ajándékozta. Azért kárhoztatni a 19. században élt Ipolyit, mert nem sejtette, hogy a múzeumoknak ajándékozott műtárgyak származási helye a 20. században Szlovákia részét fogja képezni, skizofréniára vall.

Krokodiluskönnyek a kisemberért

Vároš azon kesereg, hogy a kommunisták az „egyszerű néptől” elvették és államosították „ősi örökségét”, a földjét és egyéb vagyontárgyait. Csupa részvét és empátia, ha a szlovák kisemberről van szó. Ha viszont magyar arisztokrata az illető, mi sem természetesebb, mint hogy ősi örökségét az állam elzabrálja. Pedig épp az államosítás során ment veszendőbe a legtöbb érték, ahogy ezt Martina Orosová A hodkovcei kastély ismeretlen múltja című tanulmányában (Pamiatky & múzeá, 2007/1.) kimutatta: azt a Csáky-kastélyt, amelyet megkímélt a háború és az azt követő fosztogatás, a kommunista rekvirálás tette tönkre, akkor tűntek el belőle a legértékesebb tárgyak. Hodkovce (Szepesújvár – a Csákyak ősi családi fészke volt) persze csupán egy kiragadott példa a sok közül. Nem igaz, hogy ezt Vároš ne tudná, csak éppen nem képes megszabadulni a zsigereibe ivódott pártállami szemlélettől: ha műkincsről van szó, nincs jogos magántulajdon, az kizárólag az állami galériákat, múzeumokat illeti, egyedül ott a helye. Még olyan áron is, mint Hodkovce esetében. (Ugyancsak „biztató” jelzés a mai szlovákiai magángyűjtők számára.)

Reszlovakizált magyar nemesek

Vároš visszamenőleg reszlovakizálja az összes magyar nemest, és azon háborog, mekkora következetlenség, hogy a szlovák helyesírás szabályai szerint csak 1919-ig kötelező a magyar történelmi nevek szlovák átírása. S hogy bemutassa, hogyan kellene csinálni, minden magyar nevet szlovákul ír, még az 1987-ben elhunyt Pálffy Péter festővel sem tesz kivételt, sőt a 20. századi magyarországi írót, Barabás Tibort is Barabášként szerepelteti. Az utóbbi írásmódjának okára nem ad magyarázatot, de a nemesek szlovákosított nevére igen. ĺme: „...a pozsonyi születésű Ján Pálfi ... aki sok műtárgyat hagyott ránk, a gyönyörű bajmóci várat, Pozsonyban palotát és számos más emléket, nem volt a miénk – nem volt szlovák? ...hogy ő sem tartozott a szlovák nemzeti nemességhez? És ki tartozott oda? A történelmi Magyarországon minden nemes magyar volt? Ezzel kapcsolatosan szükséges emlékeztetni arra, hogy Martin Sentiváni teológus és egyetemi tanár, egy régi nemesi család tagja ...egész életében szlováknak vallotta magát. ...És netán nemzeti galériánkban idegen, nem szlovák nemesség műkincsei volnának? Amikor 1989-ben megdőlt a kommunista társadalmi rendszer, a Szlovák Nemzeti Múzeum kiállítást rendezett a tehetséges festő, gróf Peter Pálfi (Pálffy) gyönyörű képeiből, amelyek át vannak itatva a szlovák tájjal...”

Ez az idézet remekül illusztrálja Vároš kedvelt munkamódszerét, az összemosást. Nem kevesebb, mint négy dolgot vegyít itt, amelyeknek semmi közük egymáshoz. Az első: Pálffy János nem hagyta Szlovákiára a felsorolt értékeket, azon egyszerű oknál fogva, hogy megalakulását nem érte meg, még 1908-ban meghalt. A második: abból, hogy Martin Sentiváni és más nemesek egész életükben szlováknak vallották magukat, még nem következik, hogy minden itteni nemes szlováknak vallotta volna magát. Mindenkit szlováknak nyilvánítani, aki valaha élt és mozgott a mai Szlovákia területén, ugyanaz szlovák kiadásban, mint amit Vároš a könyvében annyiszor és akkora pátosszal kegyetlen magyarosításnak nevez. E sorok írója Szlovákiában él, és magyar – ez még nem jelenti azt, hogy a szintén Szlovákiában élő Milan Vároš is magyar volna. Szlovákia területén több etnikum él egymás mellett, és így volt ez a múltban is. Aki ezt tagadja, nem a valóságban él, hanem valami embertelen, torz világban, ahol a másság kiiktatandó vétségnek számít. A harmadik: a szlovákiai galériákban és múzeumokban látható, arisztokrata otthonokból származó műkincsek nem egykori tulajdonosaik szlovák voltának vagy szlovák érzelműségének, esetleg ajándékozó kedvének köszönhetően kerültek oda, hanem azért, mert az államosítás során egyszerűen elvették tőlük, osztályalapon, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül. A negyedik: Pálffy Péter kiállítása nem elégtétel vagy kitüntetés, nemzeti hovatartozásához pedig végképp semmi köze, ezzel érvelni oktalanság. Pálffy képzőművész volt, természetes, hogy voltak kiállításai, miért ne lehettek volna Pozsonyban is?

Az összemosás művészete

Az összemosás jellemzi az „elveszett szlovák kincsek” taglalását is. Vároš közöttük számtalan olyat szerepeltet, amelyet a legbetegesebb rosszindulat sem sorolhat e kategóriába. Például a budapesti Szépművészeti Múzeum két remekét, Sebastiano del Piombo Férfiképmását és Szent József álmát Rembrandtól. Csak azért, hogy a képeket a múzeum számára megvásárló egykori legendás igazgató, Pulszky Károly neve után odaírhassa: „Szlovákia szülöttei és utódaik gazdagították a történelmi Magyarország intézményeit”. S ha tudná, hogy csehek és morvák is! Hopp Ferenc a morvaországi Fulnekből jött Budapestre, ahol optikusként karriert csinált, és a kelet-ázsiai útjain vásárolt tárgyakból összeállt gyűjteményét 1919-ben a magyar államra testálta, ma is megtekinthető a nevét viselő múzeumban. A csehországi Mostból érkezett Beer József a Szépművészeti Múzeum vezető restaurátora volt, ennek az intézménynek ajándékozta remek gyűjteménye több darabját, köztük egy pompás Tiepolót. (Reméljük, hogy a napjainkban Pozsonyban megtelepedő külföldiek között is lesz, aki ilyen módon gyarapítja városunkat.)

Az „elveszett szlovák kincsek” közé sorolja Vároš a magyar koronát is, amellyel nem kevesebb, mint harminchárom oldalon keresztül foglalkozik, mert az általa idézett botcsinálta történész, Laco Zrubec szerint „Rastislav vagy Svätopluk viselhette”. Vároš a hazugságtól sem riad vissza, amikor a Magyarország részéről hangsúlyozottan pozitív, baráti gesztusnak szánt 1967-es koronakópia-ajándékozásról ezt írja: „A magyar állam úgy döntött, hogy a szomszéd államoknak odaajándékozza a korona másolatát. A demokratikus Európa figyelmeztette őket, hogy ez abszurdum, hisz a megajándékozottakat ez arra emlékeztetné, kinek a kegyetlen uralma alá tartoztak az elődeik.” Természetesen ilyen figyelmeztetés soha nem volt, de Vároš nem elégszik meg egy hazugsággal, jön a második: a magyar korona másolatát „nem állítják ki, a trezor sötétjében van.” Vároš úgy tesz, mintha nem tudná, hogy ezt a koronát 2000-ben kiállították a pozsonyi Várban, ahol rengetegen látták. Hogy mennyire népszerű Szent István koronájának mása, mi sem bizonyítja jobban, mint a pozsonyi dómban évente megrendezett koronázási ünnepség, amelyre a borsos belépti díj ellenére tódulnak a bel- és külföldiek; tavaly a belvárosban százezres tömeg nézte végig a koronázási menet vonulását. Valószínűleg azért fanyalog, mert ez a korona csak kópia, bezzeg a Bécsben őrzött Bocskay-koronát mint „a Szlovákiához kapcsolódó emlékek és régiségek egyik legjelentősebbikét” magasztalja. Még Bocskayra sem mond egy rossz szót sem, pedig „elfoglalta csaknem egész Szlovákiát”, miközben hajdúi nem egy települést felperzseltek. Rákóczit viszont a szlovákok hóhérjának nevezi, azzal a homályos indoklással, hogy „az ő idejében a szlovákok nagy áldozatokat hoztak”. A szövegből viszont kiderül, azért orrol Rákóczira, mert nem sikerült kicserélni a kassai dómban elhelyezett hamvait a budapesti Nemzeti Múzeumban őrzött ún. blatnicai kardra, ahogy ezt Ivan Móro, a Szlovák Kulturális Minisztérium főosztályvezetője a Mečiar-korszakban a magyar félnek felajánlotta. Itt is tetten érhető, hogy Vároš csak azokat a magyarokat öleli a keblére szlovákokként, akik után valami mutogatni érdemes érték maradt: a műgyűjtő Pálffy Jánosról rögtön eszébe jut, hogy Pozsonyban született. De Rákóczi hiába született a mai Szlovákia területén, Borsiban, műkincsek nem maradtak utána, tehát a szlovákság ellensége, sőt hóhéra.

Mindenki megkapja a magáét, Szmrecsányi Pál például így: „Szmrecsányi Pál (1846–1908) nem volt hasznos szülőhazája, Szlovákia számára, ártott neki”. A bűne az volt, hogy szepesi püspökként az esztergomi Keresztény Múzeumnak táblaképeket ajándékozott, többek között abból a templomból is, amelynek kegyura volt. Hogy milyen esetleges Várošnak ez a fajta kategorizálása jókra és roszszakra, bizonyítja az általa felmagasztalt Csáky Miklós esztergomi érsek példája. Őt azért dicséri, mert Kassára vitetett szepesi várukból egy értékes szobrot. Csáky Miklós papi pályája során nagyváradi püspök, kalocsai, majd 1751-től esztergomi érsek volt, ha történetesen e városok valamelyikébe vitette volna a szobrot, mindjárt más jelzőket kapna. Pedig ez könnyen megtörténhetett volna. Az elmúlt évszázadokban a történelmi Magyarországon földrajzilag is nagy ívű pályát futhattak be – országhatárok átlépése nélkül – az egyházi és közjogi méltóságok, ez volt a természetes. ĺme, egyetlen, találomra kiragadott példa a sok helyett: Batthyány Ignác gróf (1741–1798) Németújvárban (ma Ausztriához tartozik, itt állt a család ősi vára) született, Nagyszombatban (Szlovákia) tanult, Egerben (Magyarország) működött, majd erdélyi (Románia) püspök lett. Szenvedélyes gyűjtőként könyveket, kéziratokat vásárolt, többek között megvette a lőcsei plébánia nagy múltú könyvtárát, és a bártfai könyvtár anyagából is vásárolt. Az így gyűjtött könyvtárból alapította a kéziratokban és ősnyomtatványokban gazdag Batthyaneumot Gyulafehérvárott (Románia). A képekkel, szobrokkal sem volt másképp, azok is így vándoroltak.

Vároš a részletekben sem megbízható. Nem igaz, hogy az 1849-ben kivégzett Jeszenák báró sírját a pozsonyi evangélikus temetőben „elnyelte az idő”, ma is megtekinthető, kegyelettel gondoskodnak róla. Nem igaz, hogy II. Vencel fiát V. László néven koronázták magyar királlyá, ugyancsak tévedés, hogy III. Vencel I. László néven került a magyar trónra. Nem felel meg a valóságnak, hogy Pálffy Károly gróf csak 1977-ben látogathatott el először szülei szomolányi sírjához (ezt a pozsonyi Carlton szálló egykori recepciósaként tanúsíthatom, alkalmam volt vele beszélni), és sorolhatnánk tovább a valótlanságokat, de fölösleges. Vároš könyve rosszindulatúan elfogult könyv, semmi köze az európaisághoz. Szerencsére egyre kevesebben osztják ezt az általa prezentált beszűkült látásmódot, hanem úgy tekintenek közös kulturális örökségünkre, ahogy például Mária Novotná a Szent István és Imre életének epizódjait megörökítő matejovcei gótikus szárnyas oltárra, amelyről így ír: „a középkori művészet alapvető alkotásaihoz tartozik mind Szlovákia, mind Lengyelország és Magyarország művészetének történetében” (Pamiatky & múzeá, 2007/2.). Mert ez a lényeg: közös múltunk közös kulturális kincséről van szó, amelyet nem lehet se kidekázni, se kicentizni. Még a csere sem tudja maradéktalanul kielégíteni az érdekelteket, mint azt a – Vároš által is leírt – bajmóci oltár esete mutatja. Csehszlovákia kettéválása után Prága nem akarta visszaadni Szlovákiának Nardo di Cione oltárát, amely Pálffy János bajmóci kastélyának kápolnáját díszítette. Mečiar végül kierőszakolta a visszahozatalát – tíz gótikus táblaképért cserébe. Ezek a mai Szlovákia területén keletkezett oltárképek egy fejlődési szakasz mással nem helyettesíthető mozaikkockái, elvesztésük súlyos veszteségnek számít. A cseh fél számára viszont nincs ekkora értékük, ki sem állítják őket, a prágai Nemzeti Galéria raktárában hevernek.

Egyetlen megoldás létezik: az az együttműködés, amelynek egyik remek példája az újfehértói kincs bevezetőnkben említett kassai bemutatása. A szervezők a megnyitóra különvonatot indítottak Debrecenből Újfehértó, Nyíregyháza és Tokaj érintésével Kassára, hogy a magyarországiak közül is minél többen láthassák a leletet, az ugyancsak kiállított kassai kincscsel együtt. Mint a Kelet-Szlovákiai Múzeum lektoraitól megtudtuk, érezhetően megnőtt a látogatottság, jönnek a magyarországiak. Az igazi érdeklődőnek az országhatárok átlépése nem jelent akadályt, és ami a fő – élményért megy, gyönyörködni, nem irigykedni.