Az élet rövid – a bestseller hosszú

Szigeti László barátom mélyszántása után mit lehet mondani még a témáról? Talán annyit, hogy Adjon isten, ami nincs ez új esztendőben! Azaz adjon az isten 2007-ben értékes kultúrát, igényes műveket. Fogyasztói társadalmunk plázájának polcain ugyanis, ha nem is teljességgel hiánycikk, de valóban nagyon kevés a minőségi irodalom, a minőségi kultúra. Még annál is kevesebb, amennyit Szigeti Laci derűsnek egyáltalán nem mondható írása feltételez.

Mert a „gyorsételek gasztronómiai diadalát” mintha mégiscsak törvényszerűen követné a „gyorsfogyasztású kulturális termékek diadala”. A konzumidióta számára csak az a fontos, hogy minél gyorsabban és minél kiadósabban megtömje a bendőjét. A valóságosat s a szellemit egyaránt. A posztmodern kreatúra pontosan úgy habzsolja a bestsellert, a limonádé- vagy újabban az ún. ezoterikus irodalmat, mint a hamburgerjét, s egyáltalán nem izgatja, hogy esetleg a könyve két táblája közt sem egészséges marha húsa van, hanem génkezelt birkáé.

Igen, igen: újabban már génkezelt irodalomról is beszélhetünk. A neve rewriting.

Milan Kundera írja róla a Jakab és gazdája előszavában: „Egy szép napon az egész régi kultúra teljesen át lesz írva, s átírása mögött teljesen el is enyészik”. S magában a műben a Gazda így nyilatkozik a rewritingről: „Pusztuljon el mindenki, aki arra vetemedik, hogy átírja azt, amit egyszer már megírtak. Húzzák karóba és égessék meg lassú tűzön valamennyiüket!”

A Gazdának természetesen nincs igaza, hisz akkor (hogy a legnagyobbal kezdjük) Shakespeare-t minden műve megírása után karóba kellett volna húzni, neki ugyanis minden drámája átírás, valamilyen idegen korábbi gyengécske színmű vagy népi történet remekművé formálása.

S a probléma, a kérdés mégis létezik. Nem abban a formájában, hogy: átírni vagy nem átírni, hanem abban, hogy: ki ír át és mit?

Ha ugyanis Arany János írná át mondjuk Vojtina Mátyás irományait vagy írna kvázi változatot Shakespeare-hez (a Szentivánéji álom vagy a Hamlet például számomra ilyen egyenértékű változat, és nem fordítás), akkor abból valószínűleg remekmű, ha Vojtina írná át Aranyt, akkor abból a jobbik esetben másolat, klón, Dolly bárány, a rosszabbik esetben klapancia lenne. Más szóval: ha tehetség és erős személyiség írja át a kevésbé tehetséges és gyengébb személyiségű szerző művét, vagy ír változatot egy más tehetség művéhez, az rendben van, fordítva: nincs rendben.

Na már most: a mai rewritingek már a fogamzásuk pillanatában torz létre, Dolly-sorsra vannak kárhoztatva, hiszen többnyire a céljuk sem az, hogy a gyengéből, a rosszból erőset, jót írjanak, hanem hogy az erőset, a jót a fogyasztói elvárásokhoz alakítsák. Ez a klasszikus drámák esetében a legnyilvánvalóbb: a klónozott Othellóban Jago lesz az idol, a Romeó és Júliából pornográf látványosság lesz stb. (Ilyenkor valóban helyénvaló volna a kegyetlen kívánság: karóba velük! Mármint az eredetit átíró dramaturgokkal, rendezőkkel, írókkal.)

De ez még nem minden.

Léteznek már nemcsak parvenü, azaz a mások tehetségén élősködő rewritingek, hanem afféle belső klónok is. Az utóbbi hetekben, hónapokban kitűnő kritikusok sora (Angyalosi Gergely, Radnóti Sándor, Bodor Béla) írta le a magyar irodalmi kánon egyébként valóban nagyon tehetséges kedvencéről, hogy önmagát másolja, a saját rutinjából él. Önmaga változatait, ideológiától, teóriáktól fogant klónjait írja az állítólag Nobel-díj-érett prózaíró is, s amikor a változatok száma mondjuk négyre szaporodik, kinevezi őket tetralógiának, az olvasó meg fogja a fejét. (Valószínűleg az ilyen esetekre gondolt Kundera – elnézést, hogy megint őt idézem! –, mikor azt mondja: „Léteznek antropológiai határok... Amikor végére érek egy könyvnek, képesnek kell lennem arra, hogy emlékezzem az elejére”.)

Horváth Elemér, az Amerikában élő kitűnő költő hazalátogat néhány órára, s neki kell kimondania (a Népszabadságban mondta ki), amit valószínűleg mindnyájan látunk: a mai magyar irodalomban rengeteg a hivatásos, de kevés az elhivatott író. Azaz: sok a jó szerző, költő, de nincs iskolateremtő személyiség, meghatározó nagy tehetség.

S akkor még nem is beszéltünk azokról a dilettánsokról, akik Sz. L. szerint (de szerintem is) „a demokrácia egyik alapértékét, a véleménynyilvánítás szabadságát összekeverik az irodalom szabadságával”, s úgy vélik, mindent meg lehet, és meg is kell jelentetni, amit a papír elbír. Nekik (és a nyomásuknak engedő kiadóknak) köszönhető, hogy ma szinte már nincs súlya a kimondásnak, az írásnak: mindent lehet, de minek? Ők azok, akik gátlástalanul locsognak, mert nem ismerik (ahogy Petri György fogalmazott egy interjújában) a forma mantinelljeit, sohasem olvasták, vagy ha olvasták, nem értették meg a babitsi intést: az író az a valaki, aki a formák között nemesen kígyózik.

S mégis.

Mindennek ellenére azt mondom, hogy a változatok, az üres rutin, a bestseller, a dilettantizmus és a giccs ellen vívott küzdelmünk alapjában véve mégsem korlátozhatja, szűkítheti a könyvkiadást. Mert az irodalmi értékek kiválasztását, hál’ istennek, minden látszat ellenére sem a könyvkiadás, nem a marketing végzi, hanem az idő, vagy ahogy a recepcióesztéták mondják: az aktuális olvasatok sora, a történő hagyomány. Ha nem így volna, akkor még mindig Herczeg Ferenc volna a legnagyobb magyar prózaíró, s Gyula diák a legnagyobb magyar költő.

A könyvkiadás és sajtó a beérkezett (vagy megrendelt) kéziratokkal szemben egy bizonyos alapesztétikai normarendszert érvényesít, aztán a vélt értékeket felkínálja az olvasóközönségnek, a szakmának, a társadalomnak. De nem tetszeleghet az irodalmi orákulum szerepében, mert az ellenkeznék a dolgok természetével. A szerkesztő nem kegyetlen spártai elöljáró, aki a Könyvkiadó magas Taigetoszáról mélybe löki a korcsnak ítélt kéziratokat, hanem inkább olyan bábaasszony, aki minden gyermeket igyekszik világra segíteni – ha életet észlel benne. Megismétlem: ha életet észlel benne. Mert az élő szervezet, még ha novella, vers vagy regény is az, valóban él, növekszik, változik, s ötven év múlva esetleg teljesen mást fog jelenteni, mint amit ma a szerkesztő kiolvas belőle. A legkiáltóbb példa közismert: Lautréamont Maldororja 1868-ban, illetve 1869-ben jelent meg, de a szerző életében (s ötven évig még a halála után is) korcsnak tartották, csak a szürrealisták „fedezték föl”, a huszadik század húszas éveiben.

A spártai szerkesztő nagyon könnyen ledobhat az irodalmi Taigetoszról akár egy Lautréamont-t is.

Persze a bábaasszonynak is van ízlése (s ízlések és pofonok között, tudjuk, milyen nagyok a különbségek!), a szerkesztőnek is lehetnek és vannak szimpátiái, nem minden szülővel-szerzővel fog szóba állni, s ez természetes, egyébként hogyan lehetne az egyik kiadót, az egyik könyvműhelyt, iskolát a másiktól megkülönböztetni, de ez már más kérdés.

Az viszont nem más kérdés, mert valóban szorosan a kiadó működési lehetőségeihez tartozik, hogy a Szalon témafelvetésben megfogalmazott „minálunk” milyen régióra vonatkozik. Ezt Szigeti László nagyon jól látja és érzi. Mert amennyiben az irodalom non-profit vállalkozás, annyiban az igényes művek léte ebben a pillanatban még főleg éppen a „minálunk” (értsd: az illető régió, az illető állam) anyagi támogatásától függ.

A szlovákiai magyar irodalomnak eddig több „minálunkja”, több gazdája is volt (elsősorban a szlovákiai és a magyarországi alapítványok, s esetenként más közép-európai és egyéb szponzorok is), de 2007-től, úgy tűnik, radikálisan szűkülni (s virtuálisan bővülni) fog a „minálunk” területe. Tudott dolog, hogy az új szlovák kormány felére csökkentette a hazai nemzetiségek kultúrájának a támogatását (s ebből nagyon könnyen az következhet, hogy a könyvkiadók eddigi támogatását is felezni fogják), a magyarországi irodalmi alapítványok pedig egyszerűen megszűntek, s a helyükre tervezett „Szülőföldről” még mindig szinte semmit sem lehet tudni.

S hogy mi ilyenkor a teendő?

A kiadóknak valószínűleg megint stratégiát, módszereket kell váltaniuk. Valahogy úgy, ahogy 1989 után stratégiát, módszereket váltottak. Akkor megtanulták (lassan és verejtékezve) a pályázati rendszert, most majd megtanulnak saját lábukon megállni, esetleg a korábbiaknál sokkal bonyolultabb pályázati kérvényeket angolul kitölteni s Brüsszelbe vagy mi tudom én, hová küldözgetni.

S amíg mindez beindul és bejáratódik, s a kiadói vagy közpénzen újra megjelenhetnek az igényes művek, az értékes kultúra, addig, javaslom, vásároljunk könyvet máshol, s próbáljuk túlélni a konzumidióta ízlését, a változatok, az üres rutin, a bestseller, a dilettantizmus és a giccs újabb konjunktúráját. S olvassunk klasszikusokat. Minél régebbieket. A regény-előttieket első helyen.

Apropó, regény! Rövid eszmefuttatásomat hadd fejezzem be a regény műfajáról szóló néhány hevenyészett gondolatommal.

A regény ma a könyvkiadás kedvezményezettje. A verset, a drámát a szerkesztők fanyalogva fogadják (érthetően, hiszen az ilyen könyvek két-háromszáz példányban is nehezen fogynak el), a regényt felvillanyozódva.

Számomra ez a helyzet (ismétlem: a helyzet, s nem a szerkesztők viselkedése, mert ők természetesen eladható könyvet akarnak csinálni) egyszerűen érthetetlen.

Miért olvashatóbb a regény, mint a vers? Eltanult talán valamit a változatoktól, az üres rutintól, a bestsellertől? Olyasmit, amit más műfaj nem tud eltanulni?

Nem tudom, csak azt tudom, hogy a regény lehet ugyan az irodalom királyi műfaja (ahogy Szigeti Laci mondja), de ez a királyi műfaj néha (s újabban egyre gyakrabban) ugyancsak próbára teszi az olvasó türelmét, főleg azét, akit a királyok, pontosabban Lessing Emilia Galotti című drámájának a hercege, tehát egy majdnem király, még arra tanított, hogy a kevesebb néha több.

S most viccen kívül: hány regényt kell ahhoz vajon elolvasnunk, hogy annyi és olyan súlyos emberi bölcsességeket és drámát, annyi és olyan sűrített életet szedjünk magunkba, mint amennyit és amilyet az egyetlen Odüsszeiából, az egyetlen Isteni Színjátékból vagy az egyetlen Hamletből vagy akár néha csak egyetlen novellából, sőt egyetlen szonettből is magunkba szedhetünk?

Elismerem, a 19. század óta az irodalom reprezentatív műfaja a regény, amely azóta – mint a mesebeli gömböc – már szinte minden egyéb műfajt felfalt, de formátlanságánál és bőbeszédűségénél (ne mondjam: locsogásánál) fogva valószínűleg hamarosan a sorsa is az lesz, ami a telhetetlen gömböcé volt: teljesen szétesik.

S bizony, bizony: ars longa, vita brevis! Az élet, ahogyan gyorsul, úgy rövidül is, s egyre kevesebb ars, főleg egyre kevesebb tetralógia fér bele.

A Szalon kérdése

Milyenek ma minálunk az esélyei, kilátásai az értékes kultúrának, az igényes műveknek, az ilyen irányú értelmiségi-intézményi igyekezetnek?

(A kérdést Szigeti Lászlónak, a Kalligram Könyv- és Lapkiadó igazgatójának tettük fel, válaszát pedig megküldtük Tőzsér Árpádnak; a sorozatként elképzelt vitafórumot ezzel a két esszével indítjuk.)

Hozzászólását, véleményét, kérdéseit az Új Szó címére várjuk a Szalon mellékletnek címezve, vagy közvetlen a [email protected] címre.