Az avantgárd és a kisebbségi művészek

Az Első Szlovák Befektetési Társaság kortárs szlovák művészetet tartalmazó gyűjteményének a budapesti Ernst Múzeumban augusztus-szeptemberben bemutatásra került anyagáról szóló, alapos kritikára reflektálok. A problémafelvető bevezetés („Nem könnyű ugyanis saját képzőművészetünk egyediségét úgy bemutatni, hogy az érthető legyen egy valamelyest eltérő művészeti hagyománnyal rendelkező befogadó ország közönsége számára.”) ugyanis továbbgondolásra és korrekciókra is késztet. A kiállítás megvalósításának budapesti partnereként szeretném tapasztalataimat átadni.

Zuzana Bartošová kurátornak és a gyűjtőknek hálával tartozunk a kiállítás anyagának prezentációjáért. Több okból, amelyek intézményi, művészettörténeti és kiállítási koncepciókkal kapcsolatosak, és amelyek egy részét Hushegyi Gábor is felveti.

1. Miért nincs és valóban nincs jelen a szlovák kortárs művészet Magyarországon? (A viszontkérdést most nem vetem fel.)

A 2000-ben önálló intézményként újraalapított Ernst Múzeum Kht. feladata a 20. századi művészet bemutatása. Mivel ez a globális téma felbecsülhetetlenül tág és végtelenül gazdag, az intézmény vezetőjének átlátható programot kell felmutatnia a rendelkezésére álló öt évre. (Ez 2000–2005-ig a következő volt: a modern építészet közterei Budapesten – budapesti kiállítóhelyről lévén szó; a 100 év művészetének bemutatása-felkutatása új művészettörténeti szempontok szerint: a századforduló mint a modern művészet és pluralitásának sokágú gyökérzete [az Ernst Múzeum századfordulós enteriőrjében]; nőművészet; a modern és kortárs művészet többfélesége – amire Közép-Európa, de az ún. perifériák és az Európán kívüli művészet is feltűnően jó példák a mainstreamekben gondolkodó nyugati művészettörténet-írással szemben [Közép-Európa többek között a közép-európai kisebbségek művészete miatt is]; a művészetföldrajz szerinti gondolkodás primátusát meghazudtoló, régiókat és határokat áthidaló barátság szerepe a művészetben és a magángyűjteményeké a művészettörténetben [az alapító Ernst Lajos magángyűjteményi múzeumának hagyományával.]) Ez a program kísérletet tesz a művészet történelmi-politikai viharokat áthidaló, folytonos létének állítására, hisz 1912 óta áll maga a múzeum is.

Ebbe a programba többféle szálon is kapcsolódik a szlovák kiállítás: van benne jelentős női művészet, vannak egyes, a mindenkori főiránytól eltérő, átütő erejű közép-kelet-európai és szuverén alkotások, kiemelkedhetnének „barátságképek”, és képviselhet az intézményestől eltérő gyűjtési koncepciót – mindezekkel a megszokottnál mélyebb betekintést engedhet az egész régióba és a művészettörténetbe is. Mondhatnám tehát: helye volt az Ernst Múzeumban egyszer.

A korábban a Műcsarnokhoz kapcsolt Ernst Múzeum (és a Műcsarnok) számos közép- és kelet-európai kortárs művészeti kiállítást mutatott be az 1980-as évektől kezdve, melyek közt hagyományos típusú egyéni tárlatok, áttekintő válogatások, csoportos kiállítások – Néray Katalin vezetésével – éppúgy voltak, mint újabb szempontot felvetők, a közép-európai régió együttműködésére alapozottak a rendszerváltozás után (Duna, Természetesen), sőt, Közép-Európa európai hagyományait kiemelők is (Európa – alkotás és újraalkotás, az európai műcsarnokok együttes részvételével). Ez utóbbiak koncepciója éppen tőlem mint a Műcsarnok igazgatójától származott. Ugyanakkor, az 1990-es évek elejétől a budapesti Ludwig Múzeum is „csatasorba állt” Közép-Európa művészetének bemutatásáért – az igazgató, Néray Katalin korábbi munkásságának logikus folytatásaként.

Ám mindez csak egy rövid időszaka a közös (?) (művészet)történetnek. Épp ezért egy konferencia is kapcsolódott a kiállításhoz Közép-Európa művészete Budapesten a 19. század végétől napjainkig címmel.

2. Mi célból születik egy kiállítás? Megmutatkozás, ismeret- és élménynyújtás a szándék, vagy valami több is, amit az Első Szlovák Befektetési Társaság gyűjteményének közép-európai vándoroltatása felvet? Ha van ebben regionális koncepció, beszéljünk róla! Művészeti, művészettörténeti, muzeológiai, gazdasági, kulturális vagy politikai koncepció-e ez?

Az újabb, inkább a kapcsolatokat kereső művészettörténészi szemlélethez és kiállítási koncepcióhoz illeszkedett a budapesti szlovák kiállítás dokumentációs anyaga (Beke László művészettörténész szerepéről), amit a katalógus előszavában megkíséreltem árnyalni, felsorolva a magyar művészeti életből sokakat, akik Közép-Európa szétszakítottsága idején és ellenére művészeti kapcsolatokat ápoltak Szlovákiában. Ezeknek a történelmi tényeknek a felkutatása, gyűjtése és bemutatása egy következő művészettörténeti feladat; az előszóban megfogalmazott kihívásnak remélhetőleg lesz folytatása. Meggyőződésem, hogy e kapcsolatok (barátságok!) a „befogadó ország közönsége számára” megkönnyítik és gazdagítják a másik megértését, amellett, hogy valós történeti tények, amelyek esetenként műalkotásokban is nyomon követhetők.

Ezeknek a kiállításinál fontosabb és rendkívül gazdag művészeti kapcsolatoknak a feltárásával tágulnia kellene a gyűjtemények gyűjtési körének is. Hogy az egymással kapcsolatban, egymásnál vagy egymás hatókörében keletkezett művek együvé kerülhessenek. Ez a gyűjtőmunka valódi régiót képes teremteni, s ugyancsak reméljük, az említett művészettörténészi kutatások elvégzésével az érintett gyűjtemények gazdagodni fognak. (Az új típusú, ún. befektetői gyűjtemény mibenlétének megismertetéséről, kapcsolataik megteremtéséről a kiállításon gondoskodtunk. Reméljük, ennek is lesz folytatása.)

3. Felmerül azonban a régióval szemben egy másik, igen jelentős művészettörténeti kérdés, mely „saját képzőművészetünk egyediségét” illeti, s mely állandó vita tárgya, legalábbis Magyarországon. Létezik-e Szlovákiának vagy Magyarországnak (vagy a régiónak) sajátos kortárs művészete? Miben áll egyediségük? S hogyan mutatható be jobban: elkülönítve vagy egymás mellé helyezve az esetleges (olykor csak látszólagos) különbségeket? Vagy mindkét bemutatás érvényes tapasztalatokkal szolgál? És hogyan? (Az egyediség pontos meghatározása és szövegszerű kiemelése a kiállításokon mindenesetre szükséges feltétele a sajátos megértésének.) Esetleg egy harmadik fajta bemutató a legpontosabb, mely kifejezetten a sajátos vonásokat hordozó egyéni alkotásokban és életművekben gondolkodik?

Határozottan az a véleményem, hogy az olyan kiemelkedő művek esetében, mint amilyen a Hushegyi Gábor által is említett Kordoš-féle Caravaggio-parafrázis vagy Dezider Tóth, Jana Želibská, Stano Filko egy-egy tárgya, képe, Štepán, Bartusz szobrai, a művek csoportból való kiemelése és így jelentőségük kihangsúlyozása segíthet felhívni a figyelmet egyediségükre is. (Bevallom, ez okból időközben, elhagyva-kiemelve műveket, kicsit át is rendeztem a kiállítást – az említettek közül Bartusz, Želibská és Kordoš érdekében –, utólagos megértés reményében, és a jövőt illetően híve az együttműködésen alapuló művészettörténészi munkában.) Ezekben az esetekben az alkotó és műve egyedi, ami az ország vagy régió művészetének egyediségét nem érinti. Ennek meglétét az egyes művek genezisének, az alkotófolyamatnak a feltárása és összegzésük segíthetné igazolni vagy feltárni – azaz egy újabb művészettörténészi munka.

A kiállításon mindenesetre úgy tűnt, a művekben olykor megjelenő, a régióban ismerős történelmi-politikai kontextus mellett (Jankovič, Meliš installációszerű tárgyművei) létezik egy sajátos, lírai hangvétel a szlovákiai nonfiguratív képalkotásban, mely még a régió „szegényművészetként” aposztrofálható, másutt pop-artnak nevezett szlovákiai műveiben is fellelhető. Szlovák művészettörténészként ennek vizsgálatába is belebonyolódnék. (Egy kicsit ennek kihangsúlyozása érdekében is átrendeztem az anyagot, valamint azért is, hogy a nőművészet sajátosságai kidomborodjanak.) Tekintettel arra, hogy a szlovák kiállítást befogadó magyarországi művészeti életben – a lírai absztrakció kivételével – e területek (kiállítások révén) már ismertek, azt hiszem, egy nemzetközi kiállítás létrehozásakor szükséges együttműködés keretében a másik (a befogadó) ország művészeti életére, ismereteire, művészetfelfogására is érdemes előzőleg kitekinteni. A másik megismerése ugyanis az önismeretet erősíti.

Azt hiszem azonban, a szlovák gyűjtemény létesítésének és fejlesztésének, bemutatásának szempontja nem a sajátosságokra vonatkozik.

4. Ugyanilyen (már nem is tudom, hányadik) művészettörténészi feladatot támaszt régiónkban a kisebbség kérdése. Feltűnően nyitott, a magyarországihoz hasonló szemléletet képvisel e tekintetben a szlovák gyűjtemény: a szlovák vagy a magyar névváltozatot használó művészek egyaránt Szlovákia avantgárd művészetének alkotói. De – függetlenül az adott gyűjteménytől – nem érdemes-e a kisebbségi léttel mégis foglalkozó szlovákiai magyar művészek munkásságát megvizsgálni, nem művészettörténeti, hanem művészi szempontból, tágabban is értelmezve a kisebbség fogalmát? Tudva, hogy az avantgárd művészet, mely maga is kisebbségi, a történeti idő megelőzésével (újító mozgalmaival) annak az időfogalomnak a fenntartója, mely a művészet folyamatosan létező, ám hagyományosnak mondott fogalmával (állandó érvényességével) ellentétes, és felkutatva a történeti időből és annak változásokra sarkalló nyomása alól akarattal kilépő, az avantgárddal szemben magukat (nem csak etnikai értelemben) kisebbséginek tartó művészek alkotásait? Életképes-e ma az avantgárd nevében kizáró típusú művészetszemlélet? És milyen értékeket vonultat fel az, ami nem avantgárd és esetleg még (etnikailag) kisebbségi is? Van-e koherencia köztük és bennük? Közép-Európában ennek a kortárs egyetemes művészetkritikában éppen társadalmi-politikai okok miatt felmerült nézőpontnak a jogosságát nem tagadhatjuk meg. Ugyanakkor ez segíthet felismerni azt, hogy az avantgárd korában is létezett más típusú művészet.

5. A kiállítás tapasztalataként elmondhatom: egy ország kortárs művészetének áttekintő tárlatán az egyéni, avantgárd experimentációk – bármennyire is fontosak lehettek a maguk idejében – értelmezhetetlenek az alkotó további munkásságának vagy más művészi kísérleteknek a kontextusa nélkül. Amennyiben ezek gondolati jellegű kísérletek, úgy a gondolat szóbeli megfogalmazása (a vizualitás kiegészítőjeként) elengedhetetlen kelléke a kiállításnak.

Összefoglalva: a szlovák kiállítás az Ernst Múzeumban muzeológiai és művészettörténeti szempontból is fontos tanulságokkal szolgált. Ezeket a tanulságokat – amelyeket a következőkben már ki lehet bontani, lehet alkalmazni, kutatni és így tovább – épp az Első Szlovák Befektetési Társaság új típusú gyűjteménye vetette fel. Amellett, hogy – és ez a legfontosabb! – remek művekkel találkozhatott a magyar közönség, a tanulságokért is csak köszönet illeti a kurátort és a gyűjtőket. Megjegyezve: hitem szerint baráti együttműködéssel, előkészítéssel, a valóban sajátos szlovák–magyar kapcsolatokat és rokonságokat szem előtt tartva nem csak egy vándorkiállítás ismereteket és élményeket nyújtó állomása lehetett volna a budapesti bemutató. Azaz: nincs értelme a szabványos vándorkiállításnak, de van értelme az adott helyszínnel kapcsolatos megelőző vizsgálódásoknak, melyek nyomában valóban „nagy lehetőség” egy külföldi bemutató. Ám ez időigényes vállalkozás, s a mai Magyarországon még nincs lehetőség a távlatokban való gondolkodásra. Ennek megteremtése azonban már a mi feladatunk. Valódi régió pedig akkor lennénk, ha közös kutatási programot tudnánk benyújtani Európa felé, melynek témája ez esetben az egyediség, a sajátosság és a kapcsolatok lenne.