Ártatlan gyerekgyilkosságok – Ned Rorem 85 éves

CSEHY ZOLTÁN

„Tibor megfogja Zsuzsát. / Először jól megveri. / Aztán megfojtja. / Végül földarabolja. / Sziveit, májait mind kirakja / egyik kerítéstől a másikig. / Zsuzsa gondolkodik: Én nem mondalak be, / de ha nem tudsz visszacsinálni, / mehetsz ám a javítóba” – írja Weöres Sándor Kisfiúk témáira című versében. A gyermeki ártatlanságból fakadó, az agresszióval űzött groteszk játék a tárgya Ned Rorem a Három nővér, akik nem nővérek című egyfelvonásos operájának is, melyet az október 23-án 85 éves mester épp 40 éve, 1968-ban komponált Gertrude Stein nagyszerű szövegére. A darabot a Met Opera Studio rendelte, gyerekoperának szánták, de miután áttanulmányozták a partitúrát, a hajuk minden egyes szála égre meredt, és elálltak a darab bemutatásától: az opera ugyanis gyerekek eljátszott gyilkosságairól szól, és olyan drasztikusan mutatja be a felnőttek agresszióját feldolgozni vágyó gyermeki tudatot, hogy az valósággal sokkolta az amerikai illetékeseket. Három nővér (akik nem nővérek, csak árvaságukban azok) és két fivér (akik viszont vér szerinti fivérek) latolgatják, mit is játsszanak, míg Samuelnek remek ötlete támad: játsszanak gyilkososat. A darab a továbbiakban a játékillúzió és valóságillúzió ádáz harca lesz, nem tudni, ki tettes és ki áldozat, vajon a gyilkosság megtörtént-e vagy csak morbid fantáziakép. A rendőrszerep megjelenése csak tovább bonyolítja a szituációt, ahogy a gyerekek érzelmi kitörési is, a testvérgyűlölet és a szeretetéhség egymást kioltó feszültsége. A harmadik „felvonás” elején már a teljes bizonytalanság uralkodik: a játékszabályok nem felnőttszerepek immár, egyszerűen elvesztik jelentőségüket. A kilátástalan kaland ijesztő valósága veszi át a vezérszólamot. Samuel (Frederick Urrey) azt énekli: „jaj valakit megöltem”, mire az ágy alatt kuksoló Jenny (Andrea Matthews) örömmel válaszolja: „Nem lát engem nem lát engem én fogok először végezni vele igen én fogok”, erre Sylvester (Mark Singer): „Sylvester vagyok és meghaltam megölt engem / mindenki azt hiszi Samuel tette hogy ő végzett velem de nem ő volt” és így tovább, míg végül Jenny ágyba parancsolja a gyerekeket.

Rorem zenéje fergeteges humorú, érzékletes, noha az ének kíséretét szokatlan módon mindössze egyetlen zongorára bízza. Jellemformáló erejű dallamai az abszurd és a morbid minőséget ragyogóan képesek ötvözni a gyermeki naivitás idillikus hangulataival. A morbid játék zeneileg helyenként bájossá transzformálódik, majd egyre-másra válik kaotikussá, de lélektanilag mindvégig hiteles marad. Ned Rorem a zene R. D. Laingje (Beszélgetések gyerekekkel című könyve nálunk is sikerkönyv), mondhatnánk: ugyanolyan szenvtelenséggel térképezi fel a gyereklogikát, és ugyanolyan pontossággal tanulmányozza a gyereklélek nyelvvé alakult megnyilvánulásait.

A populáris regiszterre való finom utalások, a gyerekjátékok ártatlanságának képzete egyfajta Virgil Thomsonra jellemző derűt kölcsönöz a darabnak. A naivitás és a tisztaság ironikus zenei értelmezésében számos közös jellegzetesség mutatkozik Rorem operája és Thomson Négy szent három felvonásban című neobarokk remeklése (1928) viszonylatában. Ezt nyilván a közös szövegkönyvíró groteszk látásmódja is megelőlegezi, de köztudott az is, hogy a fiatal Rorem Thomson másolója és titkára volt. Rorem ártatlanságfelfogásában azonban mintha Szent Ágoston gondolata is visszaköszönne, miszerint „az érzékek révén a gyermekek elvesztik ártatlanságukat, még mielőtt bűnbe esnének.” Megjegyzendő talán, hogy Rorem ironikus hangja a romantikus operaszínpad teátrális gyilkosságjeleneteit is parodizálja.

A Gyerekkori csoda című Rorem-opera szintén egyfelvonásos, és a Newport Classic közös cd-n jelentette meg a fenti darabbal. A művet Franciaországban és Marokkóban komponálta 1951-ben Elliott Stein szövegkönyvére. Két gyereklány, Violet (Darcy Dunn) és Peony (Michele Couture) egy hóembert (Patrick Greene) építenek, akibe belelátják a maszkulinitást, a férfiprincípiumot és a fiútestvér gyöngédségét egyaránt. Az autoritatív apa (Peter Castaldi) jelenlétét ellensúlyozó polifunkciós, hóból lett vágyfiú Peony csókjától megelevenedik. Az épp hazatérő apa „számonkérés” végett, a lányok tiltakozása ellenére becibálja a fiút a házba, ahol természetszerűleg elolvad. A lányok őrjöngve szaladnak ki a viharrá kavargó hóesésbe. Hószobrokká válva találnak rájuk. Elliott Stein szövege freudi utalásokkal terhes, s ezt a lappangó érzékiséget és a szimbólumok szintjén jelentkező szexualitást a zene is kiválóan érzékelteti. Rorem széles skálát választ: a jazz elemei éppúgy helyet kapnak benne, mint a klasszikus ária (Peony „Oh, Violet, his arms are so strong now!” kezdetű áriája és a hóember „It was a long trip” kezdetű elbeszélése különösen magával ragadó), a prózabetét vagy a musicalstílust idéző kórusrészlet. Rorem elsősorban dalszerzőként él a köztudatban (bár több operája és szimfóniája is gyakran műsorra kerül), jómagam is először a The Nantucket Songs (1979) sorozat egy William Carlos Williams-megzenésítése (The Dance) hallatán (Phyllis Bryn-Julson hangján) kedveltem meg a szerzőt. A dal „dramaturgiája” azonban, mint látható, hallható, akár operává monumentalizálható.

A hóesés örömét megjelenítő motívum folyamatos visszatérése a vágy uralmát jelzi a valóság kiábrándító józanságán. A hó testté válása a szüzesség felszámolását is jelzi: az éteri tisztaság a test létre igézésével együtt válik az érzéki vágy kiszolgáltatottjává. A gyermeki morbiditás őszintesége itt is kiütközik Violet elbeszélésében, melyben egy gyűlöletes temetésről számol be, és Elisabeth néni halálán érzett őszinte öröméről. Az apai hatalom természete nem pusztán a darab végén mutatkozik meg (a viharban eltűnt lányokat szobafogsággal fenyegeti meg), hanem az anya (Madeline Tsingopoulos) és a látogatóba jött Emma néni (Mary Cidoni) beszélgetéseiben is. („Most mesélj nekem a férjedről. Ver? Hogy bánik veled?” – énekli az anya, miközben az ablakon át lesik a hónak örvendező gyerekeket.) Rorem zenéje a szöveggel tökéletes összhangra törekszik, könnyen befogadható, de nem nélkülözi az intellektuális mélységet sem, s úgy csábít a félelemmel teli emberismeret groteszk mélységeibe, hogy észre sem vesszük, mikor válunk részeseivé a tragédiának.

(Ned Rorem: A Childhood Miracle – Three Sisters Who Are Not Sisters, Newport Classic, 1995).