Alaptalan lesz az állami kultúramenedzselés?

A kultúra és az állami menedzselése közötti tudathasadásos viszony jelenkori szemlélőjében könnyen felidéződhet Ivan Nyikolajevics Hontalannak, a regénybeli költőnek legendás alakja, akinek nem maradt egyebe, mint amit kifosztója hagyott neki, tételszerűen a következők: egy hosszú szárú csíkos gatya, egy gyertya, egy szentképecske meg egy skatulya gyufa. Pedig mindössze megkísérelte öszszefüggéseiben látni, mi is történik körülötte. A szlovák kulturális minisztérium tündöklésének és bukásának most fellobbanó fényében látható csak igazán, ami egyébként sosem volt hétpecsétes titok: a mindenkori hivatal az érintettek, az alkotó értelmiség mellőzésével hozza meg döntéseit, s kezdeményezései nem a művészetértés és -pártolás igényével születnek. A tárca a rendszerváltás óta két dolgot tanult meg: zsonglőrködni a költségvetés rá eső részecskéjével, valamint vállalkozni a rábízott vagyonnal. Láthatóan nem sikerült azonban megtudakolnia, újabbnál újabb pályázatokkal és alapítványokkal miként kezdeményezhető az irodalom és a művészetek szellemi felvirágoztatása, a nyugat-európai vagy a tengerentúli gyakorlatnak megfelelően.

Ördög tudja, miért, Szlovákiában mostanában rájár a rúd az írókra. Meg egyáltalán a kultúrára. Nem mintha korábban elkényeztetett kaszt lett volna az alkotóké, de kétségtelen, hogy a kultúra az a terület, mely a rendszerváltozás hozta megváltozott körülmények közt sem képes hasznot hajtani, hiszen nem is az a jellemzője, hogy a belefektetett pénzt megsokszorozza. Ellenkezőleg, ahhoz, hogy legyen, hatékony támogatásra van szüksége. Hogy ez mégsem ennyire egyértelmű, arról beszédesen vall, hogy a kultúra résztvevőinek időről időre bizonygatniuk kell: bizonyos szellemi termékek (film, rádiójáték, regény, színielőadás stb.) nem jöhetnének létre anélkül, hogy az ezek élvezői által befizetett adóból valamit juttasson a kormányzat e termékek előállítására is. Tán külön említeni se kéne, hogy a bizonyítási eljárás terhe a fent említett résztvevőkre hárul, és azokra az intézményekre, melyek tevékenységüket szervezik vagy irányítják. Merthogy vannak a kultúraszervezésnek intézményes keretek közt működő szervezetei is, például az Irodalmi Alap (Literárny fond).

Az Irodalmi Alap a művészetek támogatásának kis számú letéteményesei közé tartozik; alkotószabadságot és alkotói ösztöndíjat biztosít a művészeknek, díjazott versenyeket hirdet meg számukra és szociálisan is segíti az arra rászorulókat. Hasonló intézmény, mint A Mester és Margarita című Bulgakov-regényben a Gribojedov-ház, melynek egyes ajtajain ilyesféle eligazító táblák olvashatók: „Egynapos alkotószabadság ügyében tessék M. V. Podlozsnajához fordulni; Szkeccsírók egyéni elszámolása; Pénztár; Lakásügyek; Beutalók alkotószabadságra, két héttől (novella, elbeszélés) egy évig (regény, trilógia) terjedő időtartamra” stb. Azzal a nagy különbséggel, hogy a pozsonyi Irodalmi Alap Štúr utcai székházában, ellentétben a regénybeli Gribojedovval, nincs biliárdszoba és étterem, és természetesen egyhavi jaltai beutalóra sem lehetett soha pályázni. Tavaly decembertől pedig már Štúr utcai székház sincsen, mert a kulturális minisztériummal kötött tízéves szerződés lejárt, és a tárca által piaci árra emelt bérleti díjat az Irodalmi Alap nem tudta fizetni. Erre ugyanis a tárca által biztosított támogatásból nem futja.

A baj nem jár egyedül: ugyanekkor lejárt a minisztériummal kötött bérleti szerződés a budmericei alkotóházra is. Ezt a fővárostól félórányi autóútra eső, Gidra-patak menti pompás kastélyt (innen Budmerice magyar neve: Gidrafa) a leggazdagabb magyar mágnások egyike, Pálffy János gróf, egykori Pozsony vármegyei főispán építette 1889-ben, angolparkkal, szökőkutakkal, s 1954 óta írók házaként szolgál, azaz a szlovákiai magyar írók alkotóháza is. A kulturális minisztérium 2005 decemberében nem hosszabbította meg a bérleti szerződést, és felszólította az Irodalmi Alapot, hogy egy hónap alatt vonuljon ki belőle. Megkezdődött az épület felértékelése, és minden jel arra utalt, hogy a nem csekély értékű kastélyt eladják annak, aki a legtöbbet fizet érte. Tiltakoztak az írószervezetek, az újságíró-szövetségek, a tévések, rádiósok, a színház- és a filmművészet alkotói, és a minisztérium erre az évre még meghagyta nekik az alkotóházat. Persze, nem ezért hagyta meg nekik. S nem is azért, mert belátta, hogy az övék, vagy akár csak azt, hogy egy kis ország alkotóház nélkül még kisebbé válik.

Az Irodalmi Alap, mintha csak testamentumként, a napokban jelentette meg ötvenéves tevékenységének rövid mérlegét egy háromszázötven oldalas könyvben. A kiadványból megtudható, mi mindent tett-tesz az intézmény az alkotókért – név és kéziratcím szerint tartalmazza például, ki és milyen szöveg megírására kapott alkotói támogatást. Bizonyos értelemben végigkövethető általa az irodalom állami támogatottsága is, ezen belül a szlovákiai magyar irodalomé, a fordításirodalomé, és megismerhető belőle a Madách-díj története.

Az Irodalmi Alap jövője meglehetősen bizonytalan. Nem kell a fekete mágia professzorának lenni annak előrelátásához, hogy az ellehetetlenítésére tett kísérletek a választások után folytatódnak. Évek óta ez a minisztérium koncepciója, mely abból indul ki, hogy a művészeti alap fennálló rendszere drága és igazságtalan, ezért tarthatatlan. A koncepció természetesen nem terjed ki arra, hogy bármit is kínáljon vagy legalább felvázoljon a megszüntetendő ösztönző támogatások, a számos irodalmi díj és szépírói verseny, az alkotóház stb. helyett. Ennek a posztján jóformán meg sem melegedő, de nemsokára leköszönő miniszternek leginkább azt vetik a szemére, hogy üzleti alapokra kívánta helyezni a kultúrát, valamint hogy semmi köze nem volt hozzá. Azt hiszem, elvben egyik szempont sem kizáró oka a kultúra hatékony működtetésének, ráadásul a jelenkori zavart szemlélőben könnyen felidéződhet a nyolc évvel ezelőtti politikai garnitúra, amelynek egy hús-vér íróember volt a kulturális minisztere, s abban aztán tényleg nem volt köszönet. Persze, nem jó az ördögöt a falra festeni, és elkövetkezhet még a kultúrát értőn támogató miniszterek ideje is. Az alkotó ember bizakodó, noha természetesen erre semmi oka sincs.