Aki utánam akar jönni, vegye fel a keresztjét

„Én engedelmeskedtem akkor is, ha döntéseikkel nem értettem egyet” Somogyi Tibor felvételei

Dr. Lipp László, a templomépítő László atya a budapesti Gazdagréten ténykedik, s továbbra is ott ül hetente kétszer, hétfőnként és szerdánként éjszaka az mtv2 szűk stúdiójában, hogy lelki segélyt nyújtson telefonos műsorával. Akik figyelemmel kísérik, tudják, leplezetlenül beszél önmagáról is, a dolgokról is, melyek égen és földön gondot jelenthetnek bárkinek. Nem kertel, szereti az egyenes beszédet, akárcsak az egyenes munkát, az egyenes járást. Őszintesége olykor meglepő, de még véletlenül sem, soha nem sértő.

Sokféle telefonálója van. Akadnak köztük olyanok, akik különösen nagy türelmet igényelnek, s Önnek meg is van mindenkihez egyformán. Csodálatraméltó, hogy semmi nem tudja kihozni a sodrából.

Nézze, ha türelmetlen vagyok, akkor megfosztom a nézőket attól a csodától, ami két ember (akik Isten képmásai) dialógusából felcsillanhat. Az Isten üzenetétől. Ne feledje, hogy Isten az embereken keresztül üzen igen sokféle módon.

Atyát már korábbról is ismerhettük, még mielőtt a televízió képernyőjén megjelent volna, rendszeresen szerepelt a Kossuth rádió Vasárnapi újságjában. Aztán hirtelen eltűnt.

Igen, pedig nagyon szerettem azt a két percet, amire néha 4-5 órát is kellett készülnöm szombat éjszakánként. Tíz év után azt mondta Lakatos Pál, hogy nem kell többet bejönnöm a stúdióba. Ő, aki valaha állítólag párttitkár volt, de -tag biztos, és most mindenkit jobbról akar előzni, kitalálta, legyenek más felekezetek is. Elment Hegedűs Lóránd református püspök úrhoz, hogy ajánljon a László atya helyett egy reformátust, s ő azt mondta, tíz éve hallgatja az atyát, ő maga is teológus, és az ő református hitét sohasem zavarta az atya műsora. Ő nem ajánl senkit. Azóta azt kell látnunk, hogy sajnos, mást csináltak belőle. Ötperces vallási műsort, s ez már egy más műfaj. Nem lehet egy szószék anyagát egy az egyben áttenni a rádióba. Bocsánat, ez egy szakma vagy hivatás, ennek is megvannak a szabályai. Mint ahogy a katolikus pap litániához is más ruhát vesz fel, mint a miséhez...

Erről jut eszembe – hogy a református hitnek is megfelel az atya –, egy református ismerősöm a katolikus papokat méltatta, nem éppen hízelgő módon, mikor megjegyeztem, hogy szerintem, nem lehet általánosítani. Lehet mondani, hogy ez és ez a katolikus pap ilyen vagy olyan, no de hogy kollektíve, ugye... S felhoztam László atya példáját, ő is katolikus pap, mondom. Mire az ismerősöm, hogy igen, de László atya ferences, s azok már szinte reformátusok.

(Harsány kacagás) Aranyos. Hát, ami engem illet, csak annyi, hogy ferences gimnáziumba jártam, egyébként, mint mondtam, katolikus szervezőlelkész vagyok. Azt szoktam évődve mondani, hogy nektek protestánsoknak az a szerencsétek, hogy mi vagyunk, máskülönben nem lenne ki ellen protestálni.

„Ebben a templomban nincs kompromisszum. Minden úgy van, ahogyan akartam.” Talán ezt érezhette ő is, mégpedig, hogy László atya esetében nem igazán van mi ellen protestálni. Elméletileg ilyennek képzeli az ember az igazi papot.

Akkor jó.

De nem jó, mert közben meg nem ilyenekkel találkozik.

Hát, nem tudom. Talán, mint akármely hivatás területén, itt is lehet egy-két más is, hiszen a pap is csak ember.

Sajnos, nem egy-kettő.

Ehhez nem tudok hozzászólni. Nézze, én azt a csodálatos ajándékot kaptam az Úrtól, hogy hasonló dolgot élhetek meg, mint Ábrahám. A hit próbáját. Ábrahámnak azt mondta az Úr: Menj ki Úr városából, hagyd el a biztonságot, és nagy nép atyja leszel. Amikor 12 évvel ezelőtt megkaptam ezt a feladatot, hogy itt templomot kell építeni és katolikus közösséget szervezni, enyhén szólva megmosolyogtak. De mögöttem jóízűeket röhögtek. Ma viszont elmondhatom, hogy ebben a templomban nincs kompromisszum. Minden úgy van, ahogyan akartam.

Pedig hát Önnek is vannak felettesei...

Igen vannak, és engedelmeskedem is nekik. A bíboros úr bizalommal van irántam, és ez nekem elég. Nem azt várom, hogy ő vagy munkatársai tegyék helyettem meg azt, ami az én feladatom.

Nem ezt akartam kérdezni. Arra gondoltam, előfordul, hogy a katolikus papokat időnként áthelyezik...

Ez így igaz. Ehhez én már eléggé hozzászoktam. A rendszerváltás előtt az volt a menetrend, hogy amikor tele lett a templom, áthelyeztek.

Talán azért, hogy legyen másutt is tele.

Angyalka, naivabb lenne, mint én? Pont az Állami Egyházügyi Hivatal sugallta volna ezt a lelkipásztori gondoskodó szeretetet püspökeinknek? Kollégáimnak alapvetően más volt a tapasztalatuk. Nézze! Egyet tudok, amit akkor is és ma is vallok. Amikor felszenteltek, összefogták a két kezemet, megkérdezték, hogy engedelmeskedsz-e nekem és utódaimnak. Erre én igent mondtam, és ezt meg is tartom. Én engedelmeskedtem akkor is, ha döntéseikkel nem értettem egyet. Nem nehezítettem meg kényszerű helyzetüket. Persze, a hitnek megvan a kihívás jellege. Ami nem kihívó! Aki követni akarja Krisztus egyházát, annak ez a kereszt vállalását jelenti. Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét. Ha nem veszem fel, akkor ez nem azonos azzal. II. János Pál csodálatosan fogalmazza meg, hogy a harmadik évezredben meg kell találni az új stílust. De a meccs el van döntve, megnyerte már azelőtt Jézus! Nincs szükség új megváltásra, csak a saját korunkra, a saját nyelvünkre, saját zsigereinkre kell vonatkoztatni. És ez nagyon egyszerű tulajdonképpen.

Édesapja mivel foglalkozott?

Tisztviselő volt a Fővárosi Tanácsnál, és mint pártonkívüli csendes, szorgalmas munkát végzett. Tehát a munkája kellett, de az elismerés, az egy másik dolog. Ez ismerős, ugye? Idén lesz kilencvenéves, ragyogóan tartja magát, mos, főz, vasal, takarít. Kiegyensúlyozott, boldog, ember.

Azért kérdezem, mert amikor a tévés műsorában valaki a rendszerrel magyarázza, hogy nem nevelhette a gyermekét vallásosan, Ön mindig azzal érvel, hogy szintén abban a korban nőtt fel.

Igen, a kommunizmus gyermeke vagyok.

Pontosan. És az Ön édesapját vallásossága miatt nem érték a munkahelyén támadások?

Dehogynem. De nézze, a dolog lényege az volt, hogy édesapám nem tette ki az íróasztalára a Szent Antal-szobrot vagy a Szűzanya képét a hivatalban, de otthon a lakásban kitette. És hát nem tüntetett, nem kérkedett vele, hogy minden vasárnap reggel az egész család együtt részt vett a szentmisén. És azzal sem, hogy mind a négy fiú egyházi iskolába járt. Emlékszem, hogy amikor iskolai igazolás kellett, akkor azt mondta, fiam, szólj már az igazgatónak, hogy a pecsétet úgy csavarja meg, hogy ne lehessen könnyen elolvasni az iskola nevét. Lehet, hogy naiv önvédelmi reflex volt, és ma talán meg is mosolyognánk, de akkor ez kemény egzisztenciális kérdést jelentett... Gondolom, azért egy Fönti akarat is nagyban segített minket, de ehhez kellett az is, hogy édesapám a saját hitével élje meg ezt a döntést. Tehát arról van itt szó, hogy merje vállalni ennek a kockázatát.

Hír: 2002. április 13-án 16 órakor Budapest–Gazdagréten megáldják a Szent Angyalok templomát A kereszt fölvétele ez is, ha jól értettem, amit az előbb mondott.

Pontosan.

No, de ha valaki már eleve az ellenségének az agyával gondolkodik, s azért nem mer templomba se járni, mert majd szólnak, hogy baj lesz... Ez éppen olyan, mint hogyha a gyerekemet Szlovákiában nem járatom magyar iskolába, mert hátha...

Persze, hozzá kell tennem, hogy ez az én életem. Ezt éltem meg, nem mást. Ezért nekem nincs jogom arra, hogy a más életét, amit én nem éltem át, megkritizáljam. No meg az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy azért Budapest elég nagy város ahhoz, hogy elvegyüljön benne az ember. Lehet, hogy egy kisvárosban vagy falun az én édesapámat sem hagyták volna meg a hivatalában.

Önt pedig, ha felépíti ezt a csodálatos templomot, elképzelhető, hogy újra áthelyezik?

Igen, lehet. De ne feledje, bárhová kerülök is, ott is emberek lesznek. Isten képmásai, akikhez egy papnak mindig van szava és küldetése.

Engedjen meg még egy utolsó, talán nem éppen ide illő kérdést. Ön mikor alszik?

Én? Bármikor. És bárhol!