Ahol az Isten arabul beszél

„Az araboknál Allah után a család a legfontosabb a világon. Szerintük Nyugaton minden a konzumról és a pénzről szól, a pénzhajhászásról, ahogy rosszallóan mondják.Somogyi Tibor felvételeNemrég az olasz tévében egyetemet végzett szép, fiatal lányokat láttam, amint lelkesen védelmezték a Koránt. Kiderült, hogy csaknem valamennyinek arab fiatalember udvarol. Nyáron egy szlovák napilap hívta fel a figyelmet arra, hogy az utóbbi években több szlovák lány tért át a moszlim hitre. Vajon miért gyakorol ekkora vonzerőt az iszlám a hölgyekre?

Minden arab született hittérítő. Meggyőződésük, hogy Isten arabul beszél, hisz Mohamed arabul hallotta a kinyilatkoztatást. Azt tartják, hogy a zsidó vallás az elemi iskola, a kereszténység a középiskola és az Iszlám a legfelsőbb szint, az egyetem. Az iszlám hitre nagyon könnyű áttérni, elég elmondani: „Nincs más Isten, mint Allah, és Mohamed az ő prófétája”. A dolog másik oldala, hogy az arab férfiak másképpen bánnak a nőkkel, mint az európaiak. Jobban figyelnek rájuk, és nagyon családközpontúak. Nyugaton az emberek nem akarnak házasodni, nem akarnak gyereket. Az araboknál viszont Allah után a család a legfontosabb a világon. Szerintük Nyugaton minden a konzumról és a pénzről szól, a „pénzhajhászásról”, ahogy rosszallóan mondják.

Könnyű a dúsgazdag olajsejkségek lakóinak megvetni a mi pénzhajhászásunkat.

Az az érdekes, hogy a gazdag arab országok lakói szerint nem ők, hanem mi vagyunk gazdagok. Amikor csodálkozva rákérdeztem, miért gondolják így, ezt a választ kaptam: „Mert önök műveltek, műszakilag, gazdaságilag fejlettek, modernek, vannak készségeik.” Egyik beszélgetőpartnerem az órájára mutatott: „Tudja, mennyibe került? Huszonötezer dollárt adtam érte, de azt hiszi, hogy valahová is időben érkezem? Soha.” Két-három órát is képesek késni, de persze tőled elvárják, hogy pontosan érkezz. Megbeszélsz egy találkozót, és arab ismerősöd hozzáteszi: „Insállah”, ha Isten is úgy akarja. A másik gyakran hallható szó a „másallah”, mit ad isten. Többször ez volt az emberek első reakciója, amikor megszólaltam arabul. „Mit ad Allah!” Egy európai képes volt megtanulni az Isten nyelvét!

Nem rontotta el az olajsejkségek lakóit a hirtelen jött, hatalmas gazdagság?

Az arab nagyon gyakorlatias, kedves és vendégszerető. Miért? A beduinok nomádok voltak, kecskéikkel, tevéikkel, juhaikkal legelő után vándoroltak, nekik tehát mosolyogniuk kellett, ha idegenekkel találkoztak, hogy megnyerjék a jóindulatukat. ĺratlan törvénynek számított, hogy mindenkin segíteni kell, aki bajba jutott, mert a sivatag mostoha körülményei között soha nem tudja az ember, mikor lesz maga is ráutalva másokra. Ebből származik a vendég étellel, itallal kínálása, az, hogy a beduin az utolsó falatját is odaadja a rászoruló idegennek. Ilyenek voltak akkor is, amikor az olaj révén meggazdagodtak, az első nyugatiakat ezzel a kedvességgel fogadták. De az idegenek sokszor becsapták őket, így nem csoda, hogy óvatosabbak, gyanakvóbbak lettek. Ma már nem nagyon hívják meg a külföldit az otthonukba.

Pedig úgy tudom, rengeteg külföldi dolgozik az emírségekben.

A kőolajjal jött a pénz, a pénzzel pedig az igények. Kórházak, iskolák, irodaházak épültek, de nem voltak szakemberek, a külföldiek tudására volt szükség. Az Egyesült Arab Emírségekben csupán 15-20 százalék a helybeli, a többi idegen. Ezekben az országokban a lakosság száma mindig nagyon alacsony volt, és a rengeteg külföldi beáramlása azt eredményezte, hogy a helybeliek kisebbségbe kerültek a saját hazájukban. Most úgy érzik, az idegenek veszélyeztetik a hagyományaikat, a kultúrájukat, a nyelvüket. Az a paradox helyzet állt elő, hogy sok arab kisgyerek alig beszéli az anyanyelvét, mert a Srí Lanka-i, Fülöp-szigeteki, pakisztáni, bangladesi pesztonkák nem tudnak arabul. A gyereket beadják iskolába, és akkor derül ki, hogy valami furcsa angol-arab-szingaléz makaróninyelven beszél. Ráadásul egyre több a vegyes házasság: az arab férfiak szőke nőkre vágynak. „Már így is kisebbségben vagyunk, a férfiaink pedig idegen nőket hoznak feleségül. Fellazul a társadalom szövete, nemsokára szét fog esni” – kesereg a kormány, és a vegyes házasságokat ellensúlyozandó létrehozott egy pénzalapot, amely vagy 700 ezer koronának megfelelő összeggel támogatja a helybeli nők és férfiak házasságkötését. S ha a nő már betöltötte harmincadik életévét, férjhez menése esetén még nagyobb öszszeg jár.

2001. szeptember 11-e önt az Egyesült Arab Emírségekben érte. Milyen hatással volt a New York-i tragédia az ottani emberekre?

Különös dolog történt: szeptember 11-e előtt volt bizonyos zárkózottság az idegenek irányában, ha a helyi kultúráról, szokásokról, hagyományokról esett szó. Gazdasági kérdésekről, kereskedelemről bármikor lehetett beszélni az emírségek és a környező országok lakóival, de arról, amiből a saját identitásuk építkezik, nem nagyon, ilyenkor falba ütközött az ember. Ti törődjetek a saját kultúrátokkal, a miénket pedig hagyjátok meg nekünk, ahhoz semmi közötök – körülbelül ezt mondta a magatartásuk. De szeptember 11-e után ez megváltozott. Rájöttek, hogy nem zárkózhatnak el, mert ezt a világ úgy fogná fel, mintha rejtegetni valójuk lenne, és úgy tekintene rájuk, mint terroristákra. Nyitottaknak kell lenniük, hogy megismerjék őket, hogy lássák, kultúrájukban, szokásaikban, hagyományaikban nincs semmi olyan, amely a véres erőszak melegágya lehetne. Mert sajnos szeptember 11-e után a médiák, amelyek mindig hajlamosak nagyon egyszerű választ adni komplex, nagyon bonyolult kérdésekre, hozzájárultak ahhoz, hogy Nyugaton az iszlámot a terrorizmussal, az arabokat bin Ladennel azonosítsák. Rengeteg az előítélet, a sztereotípia – mindkét oldalon.

A dzsihád is sztereotípia?

Inkább úgy mondanám, hogy nagyon alkalmas az ellenségkép kialakítására. A dzsihád szó eredeti jelentése igyekezet, törekvés. Ez a törekvés kétféleképpen értelmezhető: az egyik, hogy az ember jobb legyen, adakozóbb, istenfélőbb, jobb másokhoz. Ezt a jelentését azonban szinte soha nem említik, csupán a másikat, ami annyi, mint önvédelem. A Korán szerint minden férfi köteles megvédeni az iszlám földjét karddal, nyelvvel, gondolattal. Most egy pillanatra éljük bele magunkat az afgánok, szaúdiak vagy palesztinok helyzetébe: a tudomány és technika oly mértékben csökkentette a távolságokat, hogy az iszlám világ veszélyeztetve érzi magát a makacsul nyomuló Nyugat részéről. Veszélyben látja az életmódját, a hagyományait, a nyelvét, a kultúráját, az erkölcsi rendjét, minden értékét. Ez a fenyegetettségérzet nem egészen alaptalan, több évszázados gyökerei vannak, amelyek a keresztes és a gyarmatosító háborúkig vezethetők vissza. A Közel-Keleten az embereknek – beleértve a politikusokat is – az a meggyőződésük, hogy a nyugati imperialista rendszer az „oszd meg és uralkodj” elv alapján feldarabolta és legyengítette az egységes oszmán, illetve muzulmán világot. A fenyegetettségből fakadó félelem kétségbeesett, szélsőséges reakciókat szül. Vannak politológusok, akik szerint a terrorizmus az iszlám világnak a globalizációra adott válasza. Rettenetes, véres válasz, de végül is tudnunk kell, hogy egy elszigetelt, mindenre elszánt kis csoport válasza, nem pedig a tömegeké.

Mégis úgy tűnik, hogy ez a mindenre elszánt kis csoport kiapadhatatlan emberanyaggal rendelkezik, ha egy kidől, öt áll a helyére.

Ott, ahol nincs demokrácia, nincsenek szabadságjogok, nincsenek hiteles politikai vezetők, de nagy az elégedetlenség a fennálló politikai-gazdasági rendszerrel szemben, teret nyernek a legszélsőségesebb irányzatok. Ezt használta ki bin Laden. A tömegek jobb, emberibb életre vágynak, de nem tudják elfogadni a Nyugat értékrendjét: a vallásosság hiánya, a család felbomlása, a nők emancipációja, a válás, a prostitúció, a pornográfia, a pénzközpontúság riasztja őket. A nyugati értékrendet elvetik, mert úgy érzik, nem oldja meg a problémáikat. Az új megoldásokat célzó útkeresést viszont gátolja vagy legalábbis megnehezíti az a meggyőződés, hogy az iszlám egy olyan tökéletes rendszer, amely minden kérdésre választ ad. Az egész arab, moszlim világ problémája – a változás. Mennyire lehet változni, és mennyire nem? Ezt Nyugaton sokan nem értik, és ezért jó, ha a vallások között – és nemcsak a keresztény vallások között – létezik párbeszéd. A vallási vezetők erre már rájöttek, és gyakorolják.

Erre bizony nagy szükség van, mert sokszor úgy tűnik, a nyugati államok nem tudnak mit kezdeni saját moszlim polgáraik másságával.

Amikor a moszlimok az ötvenes-hatvanas években Nyugat-Európába jöttek, jobb életkörülményeket akartak, a gyerekeiknek iskolát, emberibb jövőt, modernek akartak lenni, persze, a maguk módján. Aztán felnőtt a második generáció, amely már ott született, beszélte a nyelvet, iskolát végzett, de valahogy mégis úgy érezte, hogy nincs ő ott igazán otthon, másképp néznek rá, mint a többiekre, és hiába teljesít, nem kapja meg a jobb helyet. Pedig ő is akar valaki lenni. Akit méltánytalanság ér, vagy kiszorul a társadalom perifériájára, abban felgyülemlik a sértettség, és sokkal hajlamosabbá válik a radikalizmusra. Gondoljunk csak arra a második generációs fiatal hollandiai arabra, aki megölte Theo van Goghot. Vagy gondoljunk a franciaországi kendővitára, milyen feszültséget okozott. Miért akarjuk minden áron valakitől, aki teljesen más gazdasági, földrajzi, vallási, kulturális körülmények között nevelkedett, hogy ugyanazt az értékrendet vallja, mint mi? Nem is olyan rég még nálunk is voltak hasonló szokások, vagy gondoljunk csak bele, hogy a fejlett Svájcban a nőknek a 20. században a hatvanas évekig nem volt választójoguk. Szabadság, egyenlőség, emberi jogok – szép, szép, de ezeket nem lehet két év alatt ráerőszakolni valakire, aki teljesen más körülményekhez szokott. Időre, türelemre van szükség, párbeszédre, ismernünk kell egymás hátterét, vallását, kultúráját. Ha nem tudunk megbirkózni a másság problémájával, annak beláthatatlan következményei lesznek. Mert az elöregedő Európának szüksége van azokra a szíriaiakra, marokkóiakra, egyiptomiakra, tunéziaikra és a világ más pontjairól származókra, akik munka és jobb élet reményében jönnek hozzánk.

Úgy tudom, nagykövetként ön egy nem mindennapi verseskötettel járult hozzá – fordítói minőségben is – az arab kultúra jobb megismeréséhez.

A klasszikus arab költők világszerte ismertek, ezzel szemben a modern arab költészetről szinte semmit sem tudunk, pedig épp a költészet árul el a legtöbbet egy nép gondolkodásmódjáról, mentalitásáról. Ezért arra gondoltam, milyen jó lenne egy válogatás az Egyesült Arab Emírségek kortárs költőinek verseiből három nyelven – arabul, szlovákul és angolul. A sardzsai uralkodó nagy lelkesedéssel fogadta az ötletet, és rövidesen négyezer példányban meg is jelent a vékony, de nagyon szép kiállítású kötet, gyönyörű arab kalligráfiákkal, valamint Karol Felix és Robert Brun stílusos illusztrációival. Az ottani sajtóban hatalmas visszhangja volt, és 2003-ban elnyerte az Egyesült Arab Emírségek legjobb könyve címet. Elvitték a frankfurti, majd a londoni és a kairói nemzetközi könyvkiállításra is, és mindenhol felfigyeltek rá. Azóta már több utánnyomás készült belőle, mert nagyon népszerű lett.

Nagy mentalitásbeli különbségek vannak az egyes arab országok lakói között?

Vegyük az európai államokat, de elég, ha csak a visegrádi négyekre gondolunk: mennyi közös vonás van köztük, de mennyi eltérő is. Ugyanígy van az arab országokkal is. A legpuritánabb Szaúd-Arábia. Ott nincsenek mozik, nehogy a férfiak és nők sötétben találkozhassanak. Vannak viszont hivatalos erénycsőszök, akik azt a nőt, akit az ima idején kint találnak az utcán, megbotozzák, ahogy ez megesett Rijádban a szíriai nagykövet feleségével. Nincs alkohol – hivatalosan. Persze, azért csinálják, csempészik. A nőnek nem lehet személyazonossági igazolványa, hajtásija, útlevele, csak ha a férje beleegyezik. De miért egyezne bele? Az Egyesült Arab Emírségek hat emírségében nincs szesztilalom, a hetedikben, Sardzsában, a kultúra fellegvárában van. Ott a nőket nem verik meg, de figyelmeztetik, ha kihívóan öltözködnek, mondjuk, fedetlen a válluk. Tehát vannak különbségek. A legliberálisabbnak az emírségeken belül talán Dubai mondható. Dubai a Közel-Kelet Hongkongja, Szingapúrja, a világ egyik legmodernebb, legpazarabb városa, fantasztikus üvegpalotákkal, felhőkarcolókkal, a 21. század építészeti csodáival. Bár ami a káprázatos modern épületeket illeti, a többi város sem nagyon marad el mögötte.

Az emírségek és a környező országok lakóinak mond valamit az a név, hogy Szlovákia?

Szlovákiából a legtöbben Pöstyént ismerik. A hetvenes években az emírségek államelnöke is ott kezeltette magát angol orvosa tanácsára. Dubaiból Bécsig hat óra a repülőút, onnan másfél óra Pöstyén, tehát nincs túl messze, és nekik nagyon olcsó. A kezelés világszínvonalú, és van még egy fontos dolog: az emberi tényező. Többször is hallottam: „Önöknél soha nem néztek le bennünket, az emberek kedvesek, közvetlenek, rokonszenvesek, jól éreztük magunkat közöttük. A nyugatiaknál mindig úgy érezzük, hogy elfogadják a pénzünket, de lenéznek minket.” Amikor átadtam a megbízólevelemet, a bahreini külügyminiszter megkérdezte: „Nagykövet úr, nem adnának a testvéremnek és a feleségének tiszteletbeli szlovák állampolgárságot? Azért kérem, mert többet vannak Pöstyénben, mint itthon.”