„Ahogy öregszem, egyre optimistább vagyok”

Kiss Gábor felvételeIlyen egy igazi úriember, aki mindig belső meggyőződésből és a saját belső mércéje szerint cselekszik, és önmagát is tisztán, pontosan, kívülről látja. Tehetsége mellett elsősorban ennek a tartásnak köszönhető évtizedek óta töretlen népszerűsége, és ami a sikeres emberek közül is csak keveseknek jut osztályrészül: hogy idősek és fiatalok egyaránt tisztelik és szeretik.

Amikor Jaro Filip után Július Satinský is meghalt, azt nyilatkozta, önből is meghalt velük valami. Azóta egyszer sem jutott eszébe hogy egyedül próbálkozzon?

Nem, mert az már nem lett volna ugyanaz. Ők pótolhatatlanok voltak az én életemben, mert az igazán rendkívüli emberek mindig pótolhatatlanok. Csak a szürke átlag mondja azt, hogy mindenki pótolható. Ők most is velem vannak, szinte nincs olyan nap, amikor ne jutna eszembe egy találó megjegyzésük. Próbálom úgy nézni a dolgot, hogy ez még nem végleges elválás, hogy valahol valamikor még biztosan találkozunk. Julóval máig is naponta kommunikálok, és attól az apróságtól eltekintve, hogy már nem lépünk fel együtt, a mi kapcsolatunkban semmi nem változott. Nem tartanám illendőnek, ha lépten-nyomon arról beszélnék, mi mindent csinálhattunk volna még együtt, az ilyen panaszkodás nagyon ellenemre van. Akkor már inkább megpróbálok valamit kezdeni magammal. De egyedül, mert nem hiszem, hogy tudnék még valakivel annyira egy húron pendülni, mint Julóval.

A szlovák Heti hetes (Sedem s.r.o.) ugyancsak nagyon jó csapattagnak bizonyult, minden feladott labdát le tud ütni egy poénnal. Kivel értik egymást leginkább a csapatból?

Elena Vacvalovával. Tűzrőlpattant, van humora, ráadásul a műsorban ő a főnök.

Olyan gazdag pályát, annyi fontos alkotótársat tudhat maga mögött, hogy néha óhatatlanul azt kell éreznie: a legjobb legszebb dolgok már rég megtörténtek önnel. Hogyan tud mégis lelkesen tervezni, örömmel várni az új lehetőségekre?

Nem várok semmit, és örömmel fogadok minden érdekes felkérést. A Julóval töltött éveket leszámítva pedig azt hiszem, hogy szakmai szempontból most élem a leggazdagabb időszakomat – ez is azt jelenti, hogy az embert bármikor érhetik még kellemes meglepetések. Azt veszem észre magamon, hogy ahogy öregszem, egyre optimistább vagyok, egyre nagyobb megértéssel és reménnyel szemlélem a világot. Valahogy azt érzem, hogy mi is túléltünk mindenfélét, az utánunk következők is túlélik azt, amit kell.

Figyeli a fiatal színészek, humoristák munkáját? Mi a véleménye róla?

Nem hinném, hogy valamiféle tekintély lennék, akinek a véleménye számít. Ahhoz, hogy valami okosat mondhassak, rendszeresen figyelnem kellene az új előadásokat, ám ez már fáraszt. Az egész életemet színházban töltöm, őszintén bevallom, hogy esténként semmi kedvem nézőként visszamenni. Fiatal koromban mindent láttam, amit lehetett, jót is, rosszat is, kevés dolog tud kíváncsivá tenni. Olyan furcsa figura vagyok, aki a színházat játszani szereti és nézni nem, a filmet pedig nézni és játszani nem. Mindig nagy filmrajongó voltam, tizenévesen naponta háromszor jártam moziba, most pedig régi amerikai filmeket vásárolok DVD-n. Filmezést csak ritkán, barátok felkérésére vállalok, mert borzasztó hosszadalmas dolog, rengeteg üresjárattal, és az ember sosem tudja, mi lesz belőle a végén. De kell ez is, mert másfajta munka, és az én generációm máig a rengeteg tévéfilmnek köszönheti az ismertségét. Egy kicsit sajnálom is a mai kezdő színészeket, mert ha a színháznál maradnak, sosem fogja őket megismerni a széles nyilvánosság. Ma már csak a televízión keresztül észleljük a valóságot, és aki nem szerepel a tévében, az mintha nem is létezne, ami nagy kár, mert régi vágású színészként ma is azt vallom, hogy a közvetlen kontaktus a nézővel pótolhatatlan.

A cseh televízióban volt egy műsora Hová tűnt a régi dal? címmel, amelyben dalszövegírókkal beszélgetett. Nyilván azért juthatott a producerek eszébe, mert nagyon ismert Csehországban. Ez a bravúr is csak kevés szlovák színésznek sikerült, sok pályatársát elfelejtették a szétválás után.

Csehországban csak a nagyon fiatalok között érzékelem, hogy némely szlovák kifejezést már nem értenek. Az a filmes és színházi világ ugyanis, amelyben én mozgok, megmaradt csehszlováknak. Több filmet is forgattam Csehországban, legutóbb Jiří Menzellel az Őfelsége pincére voltam címűt, amelyben rajtam kívül még sok szlovák színész szerepel. A kölcsönösség jegyében a színházamba, a Štúdio L+S-be rendszeresen hívok cseh vendégművészeket. Szeptember 29-én mutatjuk be a Másfél óra késés című francia komédiát – ebben Dana Kolářovával alakítunk egy házaspárt, akik harminc év együttélés után szeretnének valami újat vinni az életükbe. Novemberben pedig már tizennegyedik alkalommal szervezzük a Cseh Színházi Személyiségek Fesztiválját, hogy az itteni közönség se felejtse el a kiváló cseh színészeket.

Dalszövegei között számos örökzöld van már, de ezeket többnyire mások éneklik. Ön általában nem a saját, hanem régi szerzők dalait adja elő úgy, hogy azok a fiatalok is megkedvelik, akik eddig nem is ismerték. Mi vonzza ezekben az édesbús slágerekben?

Az utóbbi két évben tizenöt új dalszöveget írtam, ezeket szeptember 10-én Peter Lipával közös koncerten mutatjuk be a pozsonyi várudvaron. Egyébként valóban csak régi dalokat szoktam énekelni, mert ezek egy számomra nagyon kedves világot képviselnek az eleganciájával, a humorával, a kicsit mesterkélt, mégis őszinte érzéseivel. Még a gyerekkoromból emlékszem František Krištof Veselý dalaira, mert nálunk otthon állandóan ezek szóltak. Juraj Bartoš zenekara eredeti hangszerelésben játssza ezeket a dalokat, ők szólítottak meg, hogy lenne-e kedvem velük énekelni. Azóta már két lemezünk jelent meg, és az énekesi karrierem kicsúcsosodása az volt, hogy tavaly május végén a Bratislava Hot Serenaders zenekarral a Prágai Tavaszi Fesztiválon is felléptünk.

Akkor nem véletlen, ha az embernek az a benyomása önről, hogy jobban érezte volna magát abban a régi világban, mint a maiban. Ilyenek lehettek azok a sármos férfiak, akiket minden nő csodált, minden férfi hasonlítani akart hozzájuk, és mindenki a társaságukat kereste.

Ó, köszönöm a bókot, de igazán semmit nem tettem azért, hogy kiérdemeljem. Egyszer megnyertem egy lap ankétját, amelyben a legsármosabb szlovákiai férfira szavaztak az olvasók, de úgy döntöttem, hogy ez engem semmire nem kötelez. Annak jobban örülök, hogy úgy érzem, sokan szeretik, amit csinálok.

Mert olyan sok mindennel foglalkozik – rendez, játszik, énekel, televíziós műsorokban szerepel –, hogy mindenki kiválaszthatja a kedvére valót.

Azt szoktam mondani, hogy merő lustaságból foglalkozom ennyi mindennel, mert a sokszínűség pihentet és regenerál. Ha sokáig csak egy dolgot kellene csinálnom, vagy én unnék rá, vagy – ami még rosszabb – engem unnának meg. Közös nevezőnek minden munkámban ott van a humor, csak ehhez mindig más kifejezőeszközöket keresek.

Nem tanult színészetet, mégis többre vitte a szakmában, mint sok tanult kollégája. Volt olyan időszaka az életének, amikor ez gőgössé, felfuvalkodottá tette?

Nem, mert én nem egyik napról a másikra váltam ismertté, és nem a semmiből emeltek ki. Az még nem az a világ volt, amikor elég egy televíziós műsorban pucéran mutatkozni, és máris sztárt csinálnak valakiből. Valamit le kellett tennem az asztalra, hogy elismerjenek, és sok év múlva már én mondhassam meg, kivel akarok dolgozni és milyen produkcióban. Voltak olyan időszakok is az életemben, amikor a kutya sem vakkantott utánam, mert tiltólistán voltam. A hetvenes évek elején olyannyira nemkívánatos személyeknek számítottunk Julóval, hogy semmiféle színházi vagy televíziós munkát nem kaptam. Apám akkor, egykori magas beosztású banktisztviselőként, a lamacsi földműves-szövetkezet bérelszámolója volt, és komolyan felajánlotta nekem, hogy elintézi: vegyenek fel etetőnek a tehenekhez. Ez nagyon jó és felettébb keresett állásnak számított akkoriban, mert az állatgondozók nagyon jól kerestek, de valahogy elrettentett tőle az, hogy mindennap nagyon korán kellett volna felkelnem.

Színházi rendezéseiben elsősorban az árnyalt jellemábrázolást szokták dicsérni a kritikusok. Ez azt jelenti, hogy sokat beszélget, foglalkozik a színészekkel?

Az első előadásomat huszonhárom évesen rendeztem – Mrožek Sztriptíz című egyfelvonásosa volt Stano Dančiakkal és Pavol Mikulíkkal a főszerepekben. Nagyon élveztem, de aztán sokáig nem volt alkalmam ilyen munkára, és csak az utóbbi húsz évben tértem vissza a rendezéshez. Az igaz, hogy a színészekre építek, mert úgy tartom, hogy gesztusokkal, mimikával, hanghordozással, vagyis egy szál színésszel mindent ki lehet fejezni, még díszlet sem kell hozzá. Olyan emberekkel szeretek dolgozni, akiket ismerek, akiknek semmit nem kell sokáig magyaráznom, akikkel már eleve adott, hogy felesleges szavak nélkül is meg fogjuk érteni egymást.

A szlovák színházi szakma évek óta pénzhiányra panaszkodik, és ön ilyen helyzetben vágott bele, hogy magánszínházzá alakítsa az egykori Štúdio S-t. Nem bánta meg?

De, minden bemutató előtt megbánom, aztán a sikerek után örülök annak, hogy volt merszem hozzá. Pénzhiányra könnyű panaszkodni, és általában azok szoktak a leghangosabban, akik nem tesznek ellene semmit. Én mindig liberális világszemléletű ember voltam, nem szeretem, ha az állam túlságosan beleszól a színházak dolgába – ellenben azt sem várhatom el, hogy eltartsa. ĺgy a magam ura vagyok, és csak az korlátozza a fantáziámat meg a vágyaimat, mennyire sikerül meggyőznöm a szponzorokat.

Ez a liberális világszemlélet vitte rá arra is, hogy részt vegyen a több egészségbiztosító megőrzéséért folytatott aláírásgyűjtés népszerűsítésében?

Persze, mi más. Azt vallom, hogy meg kell őrizni a választás lehetőségét, ha már egyszer nagy nehezen kivívtuk magunknak. Lehet azzal érvelni, hogy vannak országok, ahol csak egy egészségbiztosító működik, de én erre azt mondom, hogy olyan országok is vannak, ahol csak egy párt működik, és ez sem vált be.

Temérdek elfoglaltsága mellé néhány éve elvállalta a trencsénteplici Artfilm fesztivál igazgatói posztját. Mit gondol, lehet ez a rendezvény valaha annyira népszerű, mint a Karlovy Vary-i filmfesztivál?

Azon dolgozunk, de be kell látnunk, hogy Szlovákiában nincs olyan hagyománya a filmnek, mint Csehországban. Ott több tucat film készül egy évben, és a nézők özönlenek a mozikba, míg nálunk inkább a rossz amerikai filmet nézik meg, mint a jó hazait. Némi előrelépést látok már Trencsénteplicben, a meghívott külföldi hírességek évről évre egyre szívesebben jönnek, de ez még csak a kezdet.

A felesége, Magda Vášáryová évekig távol élt a családtól, hiszen ő volt Szlovákia varsói nagykövete. Amióta itthon van, több idejük jut egymásra?

Nemigen, mert mindketten elég sokat utazunk, és őt eléggé leköti a politika. A lányaink is nagyok már, élik a saját életüket. De megszoktuk, hogy ez így van, és annál nagyobb öröm számunkra, amikor végre együtt a család.

Nem érték támadások amiatt, hogy Magda asszony az SDKÚ tagja?

Ha értek is, nem figyeltem rájuk, mert tudom, hogy meggyőződésből és nem érdekből lépett a politikába. Én is mindig nyíltan vállaltam, hogy jobboldali gondolkozású vagyok, ami számomra bizonyos elvek melletti kiállást jelent, nem pedig kritikátlan párthűséget.

Gondolom, a párttagság meg sem fordult a fejében, de valamilyen tiszteletbeli funkciót sem vállalna? Az internetes csevegőfórumokon és a liberális sajtóban gyakran felmerül a neve, mint ideális köztársasági elnöké. Ez sem csábítja?

Csak mint külső szemlélődőt érdekel a politika, még a humorban sem szeretem, mert szerintem lehúzza, megalázza. Nem gondolom, hogy politikusnak lenni alávaló dolog, szerintem nagyon is fontos tevékenység. Éppen ezért olyan embereknek kellene művelniük, akiknek a képességeik is megvannak hozzá. Az, hogy köztársasági elnök lehetnék, tréfának jó, de egy pillanatig sem veszem komolyan.

A Heti hetesben időnként mond valamit magyarul. Beszéli a nyelvünket?

Csak Julo Satinskýtól tanultam meg pár mondatot, de lassan azokat is elfelejtem. Leggyakrabban a mókuskát használom, ha valakit becézni akarok, mert nagyon kedvesen hangzik.