Ach: in principio erat das wort

A zeneszerzői feladat Berio számára mindig is a kapcsolatteremtés volt a szimultán sokféleségben létező zenei vagy annak ható megnyilvánulások és a legkülönfélébb valóságmozzanatok között. Hálózatok egész rendszerét volt képes így kiépíteni, melyet a meglepetés vagy a feltáruló lehetőség kiszámíthatatlansága tett hasonlatossá egy a kultúrtörténet egészét jelképező labirintushoz.

Az emberi hang, a hangzás ősisége és a hang kontextusa meghatározó jelentőségű alkotásaiban, s ezt ez a cd is bizonyítja. Az A-ronne című kompozíció szövegét Edoardo Sanguneti írta, akivel a zeneköltő már az Átjáró (1962) című opera, valamint a Laborintus II (1965) című Dante-hommage keletkezésének idején is együtt dolgozott. Sanguineti versének és Berio zenéjének láthatólag ugyanaz a problémája: a szó zenévé alakulása, alakíthatósága. A költő először a szó teremtésének és a teremtő akaratként megnyilvánuló szónak a bibliai genezisét adja („Kezdetben volt az Ige”) különféle nyelvek bevonásával: „ach: in principio erat, / das wort: en ache an: / verbum”, majd az „in my end is my music” (kb. elmúlásom a zeném) fordulatig ívelteti szövegét. A szó és a zene közt pedig a test, a hús, a bűn, a szexualitás, a száj és az anus territóriuma van, valóságos strukturált dantei pokol. Berio ragyogóan érzékelteti az időbeli láncolat (múlt – jelen – jövő) markáns jelenlétét és küzdelmét a megfogalmazás lehetőségeivel, a nyelvek börtönébe zárt érzelmekkel. E ponton talán célszerű idézni Berio szavait, melyeket noha Cummings költészetéről mondott Varga Bálint András interjúkötetében, érvényesek Sanguineti költeményére is: „csatatérre emlékeztet, szerteszét heverő megcsonkított szóhullákkal, szóágyúkkal és szótankokkal. De úgy is mondhatnám, hogy a különböző szóelemek egymással közösülnek...” A soknyelvűség lényegében az adekvát létkifejezés kísérlete kíván lenni, s a zeneszerző és a költő egyaránt az egyes nyelvek szavainak hangzásában próbálja megtalálni a közös „jelentést”. Ez a szenvedélyes küzdelem féktelen, izgő-mozgó, a tragikum és a komikum tartományaiban ficánkoló zenét hoz létre, mely Monteverdi úgynevezett stile rappresentativójáig vezethető vissza.

Berio intellektuális zeneszerző, nagy hatással volt rá Umberto Eco jelelméleti munkássága, vele együttműködve dolgozta ki sajátos „nyitott műveit”, melyek a Sequenze ciklus darabjaiként váltak ismertté. Egyébként Ecónak köszönheti Sanguineti barátságát is. A szimultán jelenlét káoszában vágható zenei rendet jól reprezentálta már az 1967 és 69 között írt Sinfonia című műve is: az emberi hangokra és zenekarra komponált remekmű montázsszerű szintézise kora eszmeiségének, többek közt Claude Lévi-Strauss strukturalista kulturális-antropológiai gondolatai, Martin Luther King mondatai, Beckett és Joyce motívumai, brazíliai mítoszok, sőt egy erőteljes, Berio által kommentált Mahler-citátum kavarognak egy szimultán megnyilatkozó történelmi tudatban. Berio nemcsak zeneszerző, hanem úgyszólván a zene filozófusa is. Művészetének egyik lényegi vonása a zenei kommunikáció vizsgálata, ezért került a zeneszerző érdeklődésének központjába kezdettől a nyelv akusztikája. A zeneszerző vonzódása a kortárs irodalomhoz kezdettől igen erőteljes volt, megzenésítette többek közt E. E. Cummings néhány versét (Cirles – 1960), Italo Calvino pedig két operájához is írt szövegkönyvet, de az életművében találunk impozáns Joyce- vagy Beckett-értelmezéseket is. A szavalás, suttogás, kiáltás, sikoly, éneklés vagy a hangszalagokra rögzített elektroakusztikus hangjelenségek egyaránt fontos stiláris szerepet kapnak ebben a muzsikában. Berio számára a zene összegző esszenciák létrehozásának lehetősége, mely során a zeneszerző a szimultán, sosem elszigeteltségben létező gondolatok, beszédmódok, létszituációk összefüggésrendszereinek feltárásával és bemutatásával foglalkozik. Műveinek egy csoportja tudatosan megreked a work in progress szintjén (pl. Sequenza VI, Sequenza VII), többek közt ezért is szokták John Cage-dzsel is összehasonlítgatni. Ezt az (egyébként valóban nem meggyőző) összehasonlítást egy interjújában úgy hárította el: „Egy dolog közös bennünk: a fogorvosunk, New Yorkban.”

A Canticum Novissimi Testamenti című opus szintén Sanguineti szövegére komponálódott, ám mind a szöveg, mind pedig a zene sokkal klasszicizálóbb jellegű. Sanguineti Legújabb Testamentuma egyaránt csatlakozik a bibliai motívumrendszerhez és dikcióhoz, illetőleg a művészi és a közemberi végrendelkezés gesztusait is kiaknázza. Az eredetileg rendkívül terjedelmes, szabályosnak nevezhető stanzákban írt költeményből Berio csak 15 egységnyit választott ki megzenésítésre. A zene ironikus hangvétellel idézi meg a végrendelkező hangulatát, majd széles érzelmi skálán ábrázolja egy életpálya sajátos állomásait és az utolsó szemszög viszszatekintő átértelmezéseit. Különösen lenyűgözőek a szerelem megszövegesüléséről szóló intim részek, amikor a legnemesebb érzelmek nyelvvé válva ellehetetlenednek és közhelyekbe csúsznak át, megörökíthetetlenek maradnak. „A szerelem belehal a költészetbe” – mondja, a szonettbe, az elégiába.

A cédé főszereplői a Neue Vocalsolisten Stuttgart nevű formáció tagjai, akik 1984-ben azzal a céllal hozták létre ezt a kamaraegyüttest, hogy a kortárs zeneirodalom vokális kompozícióira fókuszáljanak. Az együttes rendkívül széles skálán mozgó hanganyaggal rendelkezik, a kontratenortól (Daniel Gloger) egészen a basszusig (Andreas Fischer), s képes a zene interdiszciplináris felfogását közvetíteni: a szavalat, a suttogás, a színészi munka képes összhangba kerülni az énekteljesítménnyel. Hozzájuk csatlakozik a Newears 4 Clarinets együttes, mely arról nevezetes, hogy Mozarttól a kortárs klarinétművekig (Holliger, Lehmann) rendkívül széles repertoárral rendelkezik. A XASAX szaxofonkvartett 1992-től létezik, és elsősorban a kortárs klasszikusok alkotásainak tolmácsolásával foglalkozik, és színvonalas tevékenységének köszönhető, hogy számos kortárs zeneszerző fordult ehhez a viszonylag fiatal hangszerhez. A karmester Peter Rundel, aki többek közt a kortárs zene egyik legnagyobb interpretátorától és korunk egyik legjobb zeneszerzőjétől, Eötvös Pétertől leste el szakmája rejtelmeit, mindvégig képes elevenen bemutatni, sőt továbbgondolni a 2003-ban elhunyt Luciano Berio különös, groteszk szépségekkel teli világát.

(Luciano Berio: Canticum novissimi testamenti, A-ronne, WERGO / SCHOTT MUSIC & MEDIA , CD, 2005.)