A többszörösen érintett jogán

ĺrásom elején előrebocsátom, hogy naiv voltam. Naiv voltam, mert azt hittem, Kassa a tolerancia városa, mind a konzervatív, mind a liberális értékek nagyszerű kohója, Hamvas Béla öt géniusza egyikének fővárosa, a szellemi bűnözés könyörtelen bírája. Naiv voltam, mert azt hittem, hogy a művészi alázat és fegyelem, a legmagasabb szintű szakmai felkészültség megkérdőjelezhetetlenségének ténye, a mindennemű és mindenkori aljas szándék és szélsőség elutasítása elég ahhoz, hogy színház és közönség maradéktalanul együtt ünnepeljen.

Naivul azt gondoltam, hogyha egy magyarországi párt a neve után biggyeszti a „polgári” jelzőt, akkor tisztában van a polgári értékrenddel is, melynek egyik legfőbb ismérve a visszafogottság, az önmérséklet. Naiv voltam, mert azt hittem, a kassai magyarság egységesen különbséget tud és akar tenni valódi polgári és csupán polgárinak kikiáltott – a valóságban cinikus, aljas és radikális – magatartás között, amely egyebek közt a kettős állampolgárság propagandaötletével próbál politikai tőkét kovácsolni magának, kisebbségeit csupán eszközként használva a legmagasabb hatalomba való visszajutás egyre nyomasztóbb, vulgárisabb, évről évre szánalmasabb harcában. Tévedtem.

És most kezdjük az elején. Az első, amiről beszélni szeretnék, a próbafolyamat és maga a rendező személye. A rég tapasztalt igazi alkotói légkört egy kivételes képességű, több síkon gondolkodni tudó, szakmai tisztesség dolgában elvitathatatlan, Örkény humorát értő, a végletekig fokozó művész biztosította. A neve Vas Zoltán Iván. Színésznek annyit adott, amennyit rendező csak adhat: bizalmat és sikert. Biztatott és dicsért, elvárt és szidott. Dolgozott. És üzent. (Laikusok kedvéért: a színháznak nem csupán szórakoztatni, hanem – bizonyos társadalmi-politikai események kapcsán – üzenni is szuverén joga, sok esetben kötelessége.)

Igazság szerint volna miért bírálnom a színház vezetését, mégsem teszem. Volna miért, mert az ügy enyhén szólva is etikátlan körülmények között zajlott le. Volna miért bírálnom Kolár Pétert, de nem teszem. Mert majd egy hónap távlatából – olvasva a sajtót és a különböző internetes fórumokat – arra a megállapításra kellett jutnom, hogy van némi igaza. Hogy az előadás provokált volna? Igen! Hála az égnek! S a szándék elérte célját. Felhívta a figyelmet arra, amit szerintem Kolár Péter megsejtett, miszerint színházának ma még (már?) nem szerencsés állást foglalnia még fasiszta és szélsőséges eszmék elutasításának ügyében sem. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy az ominózus premiert látó felháborodók min ütköznek meg és mit utasítanak viszsza. Magát az árpádsávos zászló megjelentetését egy színpadi produkcióban? Vagy talán az árpádsávos zászló megjelenítését Örkény remekében? Vagy az volt olyannyira felháborító, hogy a zászlót tartó és kísérő elemek nyilvánvaló módon a mai szélsőségeseket vizualizáló kosztümökben jelentek meg? Ha az első kettő valamelyike az ok, akkor ez esztétikai kategória, amellyel szemben lehet állást foglalni. De hiszterizálni és nyomást gyakorolni egy független intézmény igazgatójára?! Tisztelt hölgyeim és uraim! Ez lenne a polgári magyar virtus?

Ha viszont a harmadik variáns az igaz, akkor végképp tanácstalan vagyok. Ezek szerint a felháborodók egyetértenek az árpádsávos zászlók lobogtatásával? Rendben van. Jóhiszemű leszek, és elfogadom az érvet, mely szerint az árpádsáv ősi magyar szimbólum, és helye van a mai magyar közélet porondján. Elfogadom az érvet, mely szerint csak nyilaskereszttel a közepén hordoz fasiszta és antiszemita jelentéstartalmat. De kérem tisztelettel! Megfigyelték, hogy az inkriminált előadásban kik lobogtatják a zászlót? Nincs kedvem tovább keresni a hisztéria okát, véleményem a következő: Kolár Péter megérezte, hogy lesznek, akik tudatosan félremagyaráznak, összemosnak, lázítanak majd az árpádsáv megjelenésekor – függetlenül attól, hogy e konkrét esetben milyen jelentéstartalommal bír. Mert lettek. Hogy lesznek, akik elfelejtik, hogy színházban vannak, nem pedig politikai nagygyűlésen. (Csak az analógia kedvéért: ahogy március 15-e megünneplésekor is akadtak olyanok, akik skizoid módon összekeverték a kassai Művészetek Házát a budapesti Kossuth térrel.)

Apropó! Az előadás kapcsán elhangzott az a vád is, hogy a magyarországi aktuálpolitikának semmi keresnivalója honi színpadon. „Ilyet otthon rendezzen, és ne nálunk!” – mondják farizeusaink.

Ordít az ellentmondás! Ezek szerint nincs és ne is legyen egységes nemzettudat? Vas Zoltán Iván ugyanis kijelentette, hogy ő magyar színházhoz jött magyar darabot rendezni magyar közönségnek, magyar színészekkel, magyar szimbólumok felhasználásával. Mert őt nem érdeklik a határok. Mert e határok csupán földrajziak.

2002-t írunk, választási év Magyarországon. Egy magyarországi párt nagygyűlésén az MKP egyik prominense a következőket mondta: „Felvidék veletek van!” Ezek szerint ez a gesztus már összmagyar ügy? Ugyanebben az évben ugyanezen párt kassai szimpatizánsai (aktivistái!) petícióval futkostak a városban valamiféle elvi támogatást kérve a mozgalom számára. Mikor az aláírást elutasítottam, mondván, hogy ez az anyaország belügye, lekommunistáztak, és árulónak neveztek. Mindezt a munkahelyemen, a Kassai Thália Színház portáján kellett elszenvednem.

Álságos, cinikus és ostoba az a magatartás, amelyik egyik oldalon eltűr, támogat, a másik oldalon felháborodik. Rá kell mutatnom, hogy pontosan a dühöngők és a mereven elzárkózók képtelenek felülemelkedni pártpolitikai érdekeken az előadás értelmezése kapcsán.

Mert az árpádsávos zászlók lengetése nekünk, Szlovákiában élő magyaroknak is üzen, méghozzá meglehetősen markánsan. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyarországi szélsőjobb erősödése és térhódítása óhatatlanul gerjeszti a szlovák szélsőjobbot (nem nehéz kitalálni, hogy ez csak az itt élő magyaroknak árthat).

Csak remélni tudom, hogy honi politikusaink, közéleti személyiségeink felismerik a tényt: azt, hogy a legnagyobb magyarországi ellenzéki párt jelenlegi politikájának támogatása nemhogy nem kívánatos, hanem több szempontból is veszélyes. A radikalizmust elutasító, jobboldali elkötelezettségű honfitársaim számára – de azt sem zárom ki, hogy a felvidéki magyarság sorsának alakulása szempontjából – pedig van alternatíva.