A többség – egy kisebbség ellen?

MIKLÓSI PÉTER

A családi élet – függetlenül a formájától – egyrészt magánügy, másrészt az alapvető emberi és szabadságjogok tárgykörébe tartozik. A holnapi népszavazás kérdései, az egyszerű halandó okoskodásával, viszont a magánéletnek pont ezeket a területeit érintik. Vagy tévednék?

Nem. Teljesen egyetértek, jogászként számos komoly érvet is felsorolhatnék álláspontom igazolására. Őszintén szólva, az indokaim nagyon kritikusak az alkotmánybíróság testületének a referendum három kérdését szavazattöbbséggel jóváhagyó határozatával szemben. Nézetemet nyíltan vállalom, hiszen harminc éve foglalkozom alkotmányjoggal.

Rögtön az első kérdés – jelesül, hogy a házasság egy férfi és egy nő egyedi köteléke – 2014 márciusa óta félreérthetetlenül ott szerepel az ország alaptörvényének 41. cikkelyében! Nem dőreség erről néphatározatot szorgalmazni?

Dehogynem. És egyben irracionális! Ha a népszavazás túllépve az ötvenszázalékos küszöböt érvényes lenne, és a szavazók zöme vélhetően igennel válaszolna, az égvilágon semmi sem változna. Ezért az alkotmánybíróságnak erre a kérdésre vonatkozó és egy hatályos törvény megerősítését kiemelő döntésének ilyen magyarázata eleve szerencsétlen, hiszen egyszer már az alkotmányba iktatott jogszabályról beszélünk.

Gondolom, gyalogpolgárként sem tévedek, ha úgy látom: magánéleti kérdésekben kíván a többség szentenciákat alkotni egy kisebbség jogairól. E referendum esetleges sikere nem gyöngítheti így az ország lakosságának általános jogbiztonságát?

Valószínűleg sokan osztják ezt a véleményt. Mert az ilyen vagy hasonló kérdések nemcsak a homoszexuálisok közösségét érintően merülhetnek föl, hanem például a roma népesség, a nyugdíjasok korosztálya, a rokkantak, a fogyatékkal élők, a nemzeti kisebbségek jogaival kapcsolatosan is. Elvégre bizonyos tekintetben valamennyien ilyen-olyan formában kisebbség vagyunk. És ha a mindenkori többség bármely kisebbséggel szemben a közvetlen demokrácia intézményének kirekesztő eszközeivel kíván/kívánna élni, akkor az a pokolba vezető út. Ilyen szemszögből nézve a kassai taláros testület a népszavazás kérdéseit illető határozatának meghozatalakor bizony melléfogott, merthogy a Szlovák Köztársaság Alkotmánya világosan rögzíti, hogy egy referendum nem vonatkozhat az alapvető emberi és szabadságjogokra. Ezzel szemben az SZK Alkotmánybírósága a holnap megválaszolandó kérdések szentesítésekor úgy érvelt, hogy az emberi és szabadságjogok korlátozása nem csorbíthatja az ország nemzetközi szerződéseiből adódó jogbiztonsági jellegét. Ez a lavírozás ugyanis a gyakorlatban értelemszerűen azt jelentené, hogy bizonyos fokú, nem nagy jogszűkítés lehetséges; ami szerintem teljességgel helytelen és jogászként számomra érthetetlen is.

A kacskaringós paragrafusok útvesztőiben van egyéb kockázata nálunk is a népszavazás intézményének?

Sajnálatosan igen, mert alkotmányunk szövege mind a mai napig pontatlanul fogalmaz a referendum intézményéről. Idevágó szakasza hallgat arról, hogy egy érvényes plebiszcitum esetén az kötelező jellegű-e, illetve mely törvényhozó szervekre és mi módon. Egyetlen záros következményeként leszögezi, hogy a népszavazás eredményét törvényként kell kijelenteni, azaz megjelentetni a Törvénytárban. Arra viszont már nincs utalás, hogy a sikeres népszavazásoknak általános érvényű kötelező jellegük, egyszerű törvényerejű hatályuk vagy alkotmánytörvényi súlyuk van-e. Ebben a meghatározó fontosságú dilemmában, sajnos, a 2000-ben meglépett alkotmánymódosításban sem sikerült dűlőre jutni. Egyelőre hát az a helyzet, hogy bármely sikeres referendum után nem tudnánk tiszta és egyértelmű legiszlatív kiindulópontra támaszkodni. Ezért neheztelek azokra a hazai politikusokra, akik most is teli szájjal a népszavazás mindenhatóságát hirdetik, meg részvételre buzdítanak, ugyanakkor a jogalkotásban a kisujjukat sem mozdítják aért, hogy egy referendum valóban a népakarat világos és méltó értelmet adó eszköze legyen. Az még kevés az üdvösséghez, hogy egyelőre legalább a Híd párt az, amelynek programjában, mintegy fél éve, ilyen szándékú törekvést találni.

Ami a 2003-as „uniós” referendum kivételével a szlovákiai népszavazások hagyományos sikertelenségét illeti, ön alkotmányjogászként nem tartja túl magasnak az 50 százalékos részvételi küszöböt? Noha igaz, hogy ezt a számot még a kilencvenes évek elején szabták meg, amikor a rendszerváltást követő eufóriában az emberek 85-90 százaléka eljárt szavazni...

De hát éppen a 350 ezer petíciós aláírás kötelezettsége, illetve az összes választásra jogosult személy számszerű felénél valamicskével több szavazó voksának igénye az egyetlen biztosítéka annak, ami a közvetlen demokrácia rizikóit ellensúlyozza. Mert az emberi lélekkel könnyű ravaszkodni, az emberi ostobaság pedig olykor végtelen! Manapság a nagy nemzetállamokban a közvetlen demokrácia bonyolult eszköz, és ajánlatos óvatosan bánni vele. Számunkra a népszavazások társadalmi-jogi hatásainak megközelítésében jó példa lehet Ausztria. A demokrácia ottani gyakorlatában aligha kételkedhet bárki.

Nálunk a mostani népszavazás kérdései – felülnézetből szemlélve – nem kelthetik azt a benyomást, hogy minden, ami a többségi normáktól különbözik, az szinte zsigerből rossz, és okvetlenül a többség ellen irányul?

Ez a benyomás sokakban fölmerülhet. Különösen annak tudatában, hogy az alkotmánybíróság zokszó nélkül jóváhagyta a referendum második kérdését. Nevezetesen, hogy az azonos nemű párok számára ne legyen lehetséges gyerekek örökbefogadása és nevelése. A kassai bírói testület 2014 novemberében hozott határozata kifejti, hogy a hatályos szlovákiai jogrend családtörvénye már ebben az értelemben szabályozza ezt, így a szóban forgó kérdés sem jelent semmi jogszűkítést. A dolog fonákja, hogy 2014. december 11-én az osztrák legfelsőbb ítélőszék is szinte azonos kérdést tárgyalt, és homlokegyenest fordítva döntött. Az egyenlőség alapvető emberi jogával érvelt, szemben a szlovákiai alkotmánybírák többségével, akik nem voltak tekintettel az Emberi és szabadságjogok európai egyezményének 8. és 12. fejezetére, amelyek fölérendeltek az ország jogszabályainak. Egy további argumentum a gyerekek legjobb érdekeit mindenek fölé helyező nemzetközi gyermekjogi egyezmény. Az osztrák ítélőszék tekintettel volt ezekre az egyezményekre, a mi alkotmánybíróságunk nem, és áldását adta a referendum második kérdésére is, s ezzel az alapvető emberi és szabadságjogokkal ellentétesen – ha a népszavazás érvényes lesz – a jövő számára is elvágta az ilyen típusú örökbefogadások lehetőségét.

Ez a népszavazás a családról szóló romantikus álmokat hivatott menteni?

A romantikus álmokhoz, szerintem, semmi köze. Ez a referendum a lakosság bizonyos részének bizonyos dogmáit akarja igazolni. Azokét, akik nem hajlandók tudomásul venni, hogy az ő dogmáikról a lakosság más csoportjainak más véleménye van. Ezért nagyon rokonszenvesnek tartom például az evangélikus egyház pozsonyi presbitériumának nyilatkozatát. Nemcsak kritikusan vélekedik az aktuális népszavazás kérdéseiről, hanem egyben rámutat, hogy a családok gondjait ez semmiben sem fogja enyhíteni, maga a kezdeményezés pedig sokadlagos jelentőségű.

Tárgyilagosan szólva: ez az intoleránsok indítványozta népszavazás?

Jelzőt nyilván sokfélét lehetne találni. Szerintem ez egy hibásan értelmezett és fundamentalista nézetekre épülő iniciatíva. Ennél is komolyabban bosszant viszont, hogy nálunk a népszavazások jogi következményei nem egyértelműek. Így akkor sem tudnánk annak jogilag vitathatatlan utóhatásaiban félreérthetetlenül megegyezni, ha megfelelő kérdéseket felvetve egy szlovákiai népszavazás, sokadik nekifutásra, egyszer már sikeres lenne.

Önnek mi a véleménye a harmadik, tehát a szexuális nevelést és az eutanáziát érintő iskolai oktatást firtató kérdésről?

Arról legalább érdemes, sőt két síkon is lehet párbeszédet folytatni. Az egyik szempont, hogy az állam köteles mindenki, így a gyerekek számára is az azonos szintű műveltség lehetőségét szavatolni. Másrészt a szülők jogát is elismerem, ha a művelődés bizonyos formái vagy tartalma ellen kifogásaik vannak. Személyesen amondó vagyok, hogy a szexuális nevelés legyen kötelező része minden gyerek, a fiatal nemzedék oktatásának. Hiszen a szexualitás az egész nemzet életét, jövőjét befolyásolja. És úgy gondolom, hogy az eutanázia szintén nagyon fontos kérdés, bár ebben inkább egy széles körű társadalmi dialógus megnyitását szorgalmaznám. Jogászként ugyanis az a tapasztalatom és meggyőződésem, hogy a kegyes halálhoz való jog ma még hiányzik mind a jogszabályainkból, mind az alkotmányos rendünkből.

Az ominózus családjogi referendum előszele alapján feltételezhető, hogy a voksolás napját követő hetekben-hónapokban terítékre kerülő vélemények még jobban megosztják a közvéleményt, és a közbeszédet is ellenséges viták fogják fűteni!

Attól tartok, valóban így lesz. Ezért úgy gondolom, hogy a különféle nézeteltérések, kisebb-nagyobb perpatvarok akkor simulnának el a leghamarabb, ha ez a népszavazás eredménytelennek bizonyulna. Mert akkor, egyebek mellett, például azon sem kellene váltig vitatkozni, hogy a gyerekeit egyedül nevelő anya és három gyermeke család-e, vagy mégsem... Ahogy az szintén hangsúlyosabban szóba kerülhetne, hogy a családoknak – a munkanélküliség révén, a bölcsődék és óvodák hiányában, a szerény jövedelmek miatt – elsősorban szociális gondjaik vannak. És nem az azonos nemű párok kirekesztésének művileg felfújt mikéntje befolyásolja hétköznapjaikat.

Ráadásul ez utóbbi törekvések akaratos erőltetése, nemzetközi értelemben, aligha hoz dicsőséget Szlovákiának, mert az Európai Unió országainak többsége már talált megoldást az azonos nemű párok családjogi kérdéseire.

Sajnos, Szlovákia ebben a tekintetben az ellenkező irányba tart. Csehországban, Ausztriában és a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban már bevezették az azonos neműek bejegyzett partnerségének vagy akár házasságának jogi szabályait. És engedélyezik az örökbefogadást is.

Remélhetőleg nem eretnekség azt mondani, hogy az azonos nemű párok is vágyódnak, vágyakozhatnak gyerek után...

Egy család boldogsága nem a nemiség kérdésén, hanem mindig a szeretet, az őszinte érzelmek, az odaadó nevelés mikéntjén múlik. A referendum kirekesztő kérdései éppen ennek tükrében leplezik le a népszavazás szervezőinek valós arcát. Mert egyszerűen nem tudják és talán nem is akarják beismerni, hogy az azonos nemű párok is teljes értékű emberekként képesek önzetlenül szeretni; és nem igaz, hogy a homoszexuálisok közösségét holmi erkölcstelen deviánsok kisebbségi csoportja alkotja. Mind jogilag, mind szemléletileg ezért is komoly probléma, hogy a készülő referendum második, véleményem szerint diszkriminatív kérdése éppen ezt a megbélyegző felfogást sugallja a nyilvánosságnak. Az pedig már csupán velejárója mindennek, hogy a népszavazást megelőző kampányban a tárgyilagos tények és a hiteles érvek helyett az emóciók farsangolnak.

Nem titok, hogy e népszavazás kezdeményezői és vehemens támogatói különböző konzervatív, főként a katolikus egyházhoz közel álló körök. Ami az újságíró számára feltűnő, hogy a keresztények rendre a kisebbségek és azok jogainak védelmezői voltak. Mi lehet most az indítéka az evvel ellentétes törekvéseiknek?

Nem tisztem ítélkezni. Csak annyit mondok, hogy gyakran jár az eszemben Bezák érsek esete. Az az ügy is sok-sok emóciót gerjesztett, rengeteg kérdést vetett föl. És nem tudom, vajon az ő sorsa egy keresztény ember keresztény társadalomba illő sorsa-e? Ezzel csupán arra szeretnék utalni, hogy úgy tűnik: Szlovákiában bizonyos értékek újabban mintha más mérce és megítélés alá esnének. Nem örülök ennek, pusztán csak megállapítom.