A test dicsérete, avagy Saudek mester magyaráz…

De ne rontsunk ajtóstul az életműbe. Saudek története a két világháború között kezdődik, amikor is 1936-ban meglátta a napvilágot – pontosabban Prágát, annak is egy kevésbé előkelő részét. 2000-ben kiadott Szabad, nős, elvált, özvegy című életrajzi művében (Svobodný, ženatý, rozvedený, vdovec – Nakladatelství Slovart, Praha, 2000) leírja, hogy figyelme már zsenge ifjúkorában a háború felé fordult: „Gyermek voltam, és apám, kerékbe törve a cseh nyelvet, blőd történetekkel etetett. De én háborús történetekre szomjaztam, a harcot kívántam gyerekfejjel is. Erről a véresen komoly háborúról azonban apám nem beszélt – mégis sok mindent elárult róla. Amit megtudtam, régóta sejtettem: azt mondta, hogy a szerb fronton vagy a világ más háborúinak más frontjain eleső kiskatonák egyike sem az »Óh, hazám!«, »Szülőföldem!«, esetleg »Madelon!« vagy »Miklós cár!!!« felkiáltással ment a halálba. Halálos görcsében mindegyik élete első szavát nyögte: »Anyám…«, »Mutti…«, »Mamá…«” Milyen szerepe van ennek az élménynek Saudek életében? „Részletesen le tudom írni a háborút; de nem azt az utolsót, a szörnyűt, hanem a kevésbé kegyetlen, örök harcot, mely a férfiak országa és a nők eddigelé fel nem fedezett országa között zajlik. A harctéren, mely fehér, akár a frissen mosott ágynemű, a világtörténelem leghosszabb háborúja zajlik – és a harc sosem ér véget…” Lám, talán innen jött a Kés című felvétel megalkotásának ötlete… Kenneth Clark angol művészettörténész írja The Nude című könyvében, hogy a művészet különbséget tesz az akt és a meztelenség között. Míg az akt az emberi test fennkölt, művészi ábrázolása, a meztelenség meghökkentő, kihívó, provokáló. Hogy olvasta-e Saudek ezt a meghatározást vagy sem, nem is fontos. Ettől még tény marad, hogy – tudatosan vagy spontán – mesterien ötvözi a kettőt. Felvételein tökéletesen sikerül egybemosnia a határokat az ártatlanság és a vulgáris meztelenség, a romantikus és az obszcén ábrázolásmód között. Olyannyira, hogy a sok száz vagy ezer Saudek-ihlette alkotás (vagy egyszerű „koppintás”) közül még egy laikusnak sem okoz gondot kiválasztani az eredetit. Többet tud a Mester az egyszerű földi halandónál? Kétségkívül – néhány kritikusa szerint varázsereje abban rejlik, hogy képes felfedezni az emberi test eddig ismeretlen dimenzióit, ábrázolásmódjában pedig nem riad vissza a tabuk döntögetésétől sem. A meghökkentő beállítások alkalmazása éppúgy jellemző rá, mint az ellentétpárok egybeolvasztása. Modelljei egyszerre személyesítik meg a Madonnát és a kurtizánt, Vénuszt és Lolitát. A fényképeken megjelenő férfi a nő, illetve a nőiesség természetes kiegészítője, esztétikai elem, mely teljessé teszi a látványt. Hogy a Saudek által képviselt, a test irányában tanúsított határtalan nyitottság még a modern művészetben sem feltétlenül elfogadott, jól illusztrálja Pornográf című, négy képből álló sorozatának fogadtatása. A kritikusok egy része egyszerűen nem tudta hová tenni az alkotást, mely a művészet és a durva pornográfia közötti keskeny mezsgyén mozog. Határeset – döntötték el végül, mert a címke lényege, hogy ragadjon, az alkotásoké pedig hogy beleférjenek egy-egy kategóriába. Pedig Saudek egész élete határeset… „Veszett idők voltak a hatvanas évek!” – vezeti fel önéletrajza egyik fejezetét Saudek. „Azon csodálatos és ellentmondásokkal teli évszázad hatvanharmadik évében hirtelen megláttam fiatal feleségemet, amint a hátán fekve gyermekét szoptatja. Látván az emberi szépség eme megnyilvánulását, nem tudtam ellenállni, gépet ragadtam, és lefényképeztem őket; három évvel később megörökítettem második gyermekünket, egy férfi karján ülve. Az őszinteségtől és naivitástól, valamint egy adag érvényesülési vágytól hajtva bevittem a fotókat egy színes magazin szerkesztőségébe. Hibát követtem el – először és utoljára életemben. Hallgassák csak, mit tudtam meg! »Ilyen drasztikus dolgokat mi nyomtatásban nem közlünk!« – mondta a tiszteletreméltó felelős munkatárs, mire én fülem-farkam behúzva visszabújtam panellakásomba, mely nem is volt az enyém, és a hideg zuhany után forró fürdőt készültem venni. Úgy tűnik, sok szerencsétlen sorstársamnak jutott ez eszébe, mert a víz épp csak csordogált, és langyos volt… Ültem hát egy fél kád langyos vízben, mint egy hülye. Eltelt húsz év. A két fekete-fehér felvétel közben önálló életre kelt, bejárta a világot. A »Férfi-Madonna« főképp a hippik jóvoltából vált ismertté… A felelős munkatárs jóslata végül is nem teljesedett be. Persze utánzók is akadtak: nagyobb kamerákkal, szebb modellekkel és lényegesen jobb minőségű felvételekkel támadtak a galádok, lekörözve a Flexarettel ötkoronás filmre készített fotóimat. Valami mégis hiányzott fényképeikről, s mert hiszem, hogy egyikük sem olvassa ezt a könyvet, Önöknek most megsúgom titkomat: én a szeretet prizmájával fényképeztem családomat, míg a profikat, akik nem is ismertek bennünket, a haszonszerzés vágya hajtotta. A tejfölt végül úgyis én szedtem le.” Mintegy mellékesen jegyzem meg, hogy Saudek mester idén hetvenéves. Gondolom, pályájában ez neki sem jelent különösebb törést, hiszen a fényképésznek lehetősége van arra, hogy megállítsa az időt. Vagy ahogy ő fogalmaz: „Kamera a kézben, szemközt az élettel kiadni a katonás jelszót – Szakasz, állj! Erről szól a fotográfia, ez az értelme és küldetése…” A kerek jubileum alkalmából a hálás szakmai közönség élete eddigi legnagyobb otthoni kiállításával tiszteleg a Mester előtt. A százötven unalomig ismert és még sosem látott fotográfia Prágában, az óváros-téri U bílého jednorožce nevű galériában tekinthető meg június végéig. Bár a válogatást hozzáértő művészettörténészek végezték, a helyszín megválasztása hagy némi kívánnivalót maga után. A nevezett galéria termei szűkösek, tíz-tizenöt ember már komoly tömeget képvisel falai között, így a szemlélőnek esélye sincs arra, hogy részese legyen annak az intimitásnak, mely Saudek fényképeiről sugárzik. Nem baj – legyinthetne a művész –, majd a következő hetvenesre… Mindenesetre már az is komoly eredményként könyvelhető el, hogy Prága központjában állít ki. „A legnagyobb és egyetlen elismerés, melyben itthon részem volt – nyilatkozta –, hiszen eddig jó magasról köptek rám az urak.” Prágai kiállítása megnyitóján hangzott el az a mondata is, mely életszemléletét, művészi indíttatásait leginkább kifejezi: „Nem akarom tanítani, sem mindenféle művészeti izmusokkal zaklatni az embereket. Csak annyit akarok mondani, hogy én szépnek látom őket.”