A Teremtő mint atomfizikus

SZALAY ZOLTÁN

Tudomány és vallás a címe a Kalligram Kiadó új filozófiai sorozatának, melynek egyes köteteiben a természettudományokban és a teológiában egyaránt jártas szerzők kutatják tudomány és vallás több évezredes, tulajdonképpen a milétoszi és az eleai filozófiai iskolák versengése óta fennálló ellentétét, bár – ahogy látni fogjuk – nem is biztos, hogy igazi ellentétről van szó. A sorozat első kötetében (Dawkins istene. Gének, mémek és az élet értelme) a molekuláris biofizikából doktorált, jelenleg azonban az Oxford Egyetemen történelmi teológiát oktató Alister McGrath szállt szembe a híres(-hírhedt) ateista szerző, Richard Dawkins nézeteivel, a második, az Egyetlen világunk. A tudomány és a teológia kölcsönhatásai című kötet pedig a huszonöt éven keresztül elméleti fizikával foglalkozó, ma azonban anglikán lelkészként tevékenykedő John Polkinghorne munkája. A kiadó ezen sorozatának kötetei amellett, hogy filozófiai problémákat boncolgatnak, korántsem csak a szakmabelieknek szólnak: könynyed, a szélesebb olvasóközönség számára is érthető és élvezhető szövegekről van szó, az ún. infotainment, azaz a szórakoztató ismeretterjesztés műfajából. A kötetek színvonala mindemellett kifogástalannak mondható, lévén szó elismert szerzők kiváló munkáiról.

Fides quaerens intellectum – a hit keresi az értelmet, idézi Szent Anselmust John Polkinghorne az Egyetlen világunk harmadik fejezetében, s ez a mondat akár a szerző mottójaként is értelmezhető volna. Polkinghorne ennek megfelelően tulajdonképpen elveti a tudomány kontra vallás jelszavát, és a két világnézet, a természettudományos és a vallásos közötti kölcsönhatásról, nem pedig ellentétről beszél. A két világnézet összeegyeztethetetlensége szerinte olyan tévedés, amely általában a leegyszerűsített megközelítésből származik. Az olvasó hamar kiérezheti a szövegből, hogy a szerző nagyobb hangsúlyt fektet a természettudományok boncolgatására, bemutatva a három alapvető felfogás, a pozitivista, a redukcionista és a realista közötti különbségeket, s határozottan a realista felfogás mellett téve le a garast; mindazonáltal szembeszáll a teológia szerepét lekicsinylő véleményekkel is, védelmébe veszi a vallásos alapú megismerés deduktív módszerét, és megpróbálja a tudományos racionalizmus induktív kutatáson alapuló módszerével egyazon rendszerbe helyezni. Legfőbb érve, hogy mind a tudomány, mind a teológia a valós világ, éspedig egyugyanazon világ megértését célozza. „Vannak fontos érintkezési pontok a két diszciplína között, nem »ég és föld«, irracionális kijelentés kontra ésszerű vizsgálódás, ahogy a karikatúraszerűen leegyszerűsítő felfogás tartja.” (56.)

A karcsú kis kötet szerzője meglehetősen nagy távlatokat kíván befogni, amit a nagyszabású fejezetcímek is mutatnak: A tudomány természete, A teológia természete, A fizikai világ természete stb. Az utóbbi fejezetben tíz alapvető fogalom segítségével írja körül a fizikai világ természetét: meghatározhatatlan, megérthető, problematikus, meglepő, véletlen és szükségszerű, nagy, szorosan kötött, hiábavaló, hiánytalan (önmagához képest), hiányos. Már ebből a felsorolásból is kitűnik, a szerző célja valóban gondolatainak közérthető tolmácsolása, amihez felhasználja ugyan mind a természettudományok, mind a teológia nyelvét, alapvetően azonban egy elegáns, humoros, kifinomult stílusú értekezést ír, aminek a lényege tulajdonképpen a természettudományok és a vallás közti áthidalhatatlan szakadékról szóló mítosz lehető leghatározottabb cáfolása. Éles gúnnyal veti el a párhuzamos világokról szóló elméletet, a tudás gazdaságosságának elvére és William of Occamre hivatkozva, a véletlen és szükségszerűség kutatásakor pedig a véletlen teljhatalmának irracionalitása kapcsán Julian of Norwichtól, a tizennegyedik századi látnoktól egészen Nietzschéig jut az érvek ütköztetésében. Polkinghorne kozmogóniája azonban egyértelműen természettudományos bázisú: „Kezdetben volt a Nagy Bumm” (79.), írja, s a bibliai teremtéstörténetet a – természetesen a maga nemében nélkülözhetetlen fontosságú – mitológia tárgykörébe utalja. Némi sarkítással azt mondhatnánk, az Egyetlen világunk szerzője elveti a nagy szakállú, felhők peremén üldögélő öregember megjelenítette istenképet, hogy egy fehér köpenyes, közlekedőedények rendszere előtt kísérletező természettudós képével helyettesítse. Szerinte Isten mindenekelőtt „nem részese, hanem alapja a fizikai folyamatoknak” (93.), tehát még az Isten is tökéletesen racionális, ahogy az általa teremtett világ az: „A tudomány által észlelt racionális rend olyan gyönyörű és lélegzetelállító, hogy magától értetődően felveti a kérdést, miért is kell pont ilyennek lennie. Erre csakis egy lényegében önmagában racionális okban lelhetünk magyarázatot. Nevezetesen a Teremtő Értelmében, amely közös alapot jelent a világ megfigyelt racionalitásához és elménk megtapasztalt racionalitásához, ezzel biztosítva a koherenciájukat.” (106.) Világunk ezek szerint nem érthető meg a vallás nélkül, de a természettudományok nélkül sem: ezek csak együtt, egymásra támaszkodva adhatnak hiteles képet a valóságról. Vannak kérdések azonban, amelyeken mindkét diszciplína örökösen fennakad: a szerző a kötet utolsó fejezetét az agy és az elme kapcsolata vizsgálatának szenteli, azaz annak a kérdésnek, hol van a magyarázat az emberi kreativitás, a művészet és a benne rejlő esztétikum befogadásának titkára? Kétségessé teszi az ún. az-történet az én-történetet? A természettudomány (s annak vezető ága, a fizika) egyelőre nem ismeri a választ ezekre a kérdésekre, a teológiai oldalt pedig a szerző ez esetben meg sem kísérli feltárni. Ezeken a pontokon csakúgy, ahogy például az Isten-élmény kérdésében, a racionalizmus megtorpan, hogy átadja a helyét valaminek, amit a tudomány sem megközelíteni, sem megnevezni nem tud, a megértést tehát valószínűleg csak a szakrális szférán keresztül várhatjuk.

(John Polkinghorne: Egyetlen világunk. A tudomány és a teológia kölcsönhatásai. Kertész Balázs fordítása. Kalligram, Pozsony, 2008. 136 oldal)