A szlovákiai magyar lakosság nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlása

Külön tanulmányokban ismertettük a szlovákiai magyarság fogyásának okait, vizsgáltuk a magyarlakta területek településszerkezeti megoszlását, koröszszetételét és az iskolai végzettség szerinti alakulását. Ebben a dolgozatban a nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlás változásait ismertetjük.

A (cseh)szlovák népszámlálások a lakosság etnikai összetételének vizsgálatához a nemzetiség és az anyanyelv szerinti hovatartozás adatai alapján nyújtanak adalékot. Azt, hogy mit is értünk nemzetiség, illetve anyanyelv alatt, először a szlovákiai népszámlálások során használt definíciók segítségével közelítjük meg.

„Nemzetiség alatt valamely személynek egy adott nemzethez, nemzeti(ségi) vagy etnikai kisebbséghez tartozását értjük. A nemzetiség megállapítása szempontjából nem mérvadó sem az anyanyelv, sem pedig az a nyelv, melyet az adott állampolgár leginkább használ vagy jobban bír, hanem saját meggyőződése, elhatározása a döntő. A 15 évesnél fiatalabb gyermekek nemzetiségét a szülők nemzetisége szerint kell feltüntetni. Ha a szülők különböző nemzetiségűnek vallják magukat, egyikük (kölcsönös megegyezés alapján választott) nemzetiségét kell beírni. Az egyéb rovatba az itt fel nem tüntetett, valós nemzetiséget írja be.

„Anyanyelv alatt azt a nyelvet értjük, amelyen a szülők a megkérdezettel gyermekkorában leginkább beszéltek. Ha a szülők nyelve eltérő, a gyermek anyanyelveként azt a nyelvet kell feltüntetni, amelyen az anya beszélt vele. Az anyanyelvre vonatkozó adatnak nem kell azonosnak lennie a nemzetiségre vonatkozóval. Az egyéb rovatba az itt fel nem tüntetett, valós anyanyelvét írja be.”

Mint a definíciókból kiviláglik, a nemzetiség meghatározásánál az egyénnek egy nemzeti közösséghez való tartozását meghatározza a nyilatkozó meggyőződése, elhatározása, s nem mérvadó, hogy mely nyelvet tartja anyanyelvének, illetve mely nyelven beszél jobban. Az anyanyelvre vonatkozó kérdés a nemzetiségnél egyértelműbb, tulajdonképpen azt tudakolja, hogy milyen nyelven beszéltek a megkérdezett szülei gyermekükkel annak gyermekkorában.

A Szlovák Statisztikai Hivatal definíciója elvileg lehetőséget ad a két nyelvi kultúrában felnövekvő, jelentős mértékben kettős kötődésűek anyanyelvének a valós viszonyoknak megfelelő bevallására is.

Az etnikai kötődés nemzetiségi és anyanyelvi adatok szintjén történő feltárása a (cseh)szlovák népszámlálási gyakorlatban több szempontból is eltér egymástól. Szlovákiában, de tágabb térségünkben is a nemzeti hovatartozás kategóriája sokkal erősebb politikai konnotáció hordozója, mint az anyanyelv. A (Cseh)szlovák Köztársaság évtizedei alatt a lakosság nemzeti hovatartozásának alakulása folyamatosan a belpolitikai élet meghatározó kérdése volt. Különös figyelem kísérte ezt az egyes népszámlálások alkalmával. A népszámlálási adatokat a második világháborút követő években az etnikai tisztogatások eszközéül is bevetették. A nemzetiségi hovatartozás kategóriája különböző adatlapokon, nyomtatványokon szerepel(t), továbbá a szocialista csehszlovák érában a személyazonossági igazolványokban is fel volt tüntetve.

Ezzel szemben az anyanyelvre Szlovákiában (a nemzetiségi hovatartozásra történő állandó rákérdezés mellett) csak 3 alkalommal, 1970-ben, 1991-ben és 2001-ben kérdeztek rá. Az anyanyelv kategóriája nem szerepel hivatalos adatlapokon, űrlapokon. Ebből adódóan a szlovákiai magyarsághoz mint kulturális közösséghez tartozók számáról, település- és társadalomszerkezeti megoszlásáról nagy valószínűséggel hűségesebb képet nyújtanak az anyanyelv, mint a nemzetiség bevallása szerinti adatok. (Ugyanez tételezhető fel a többi nemzeti kisebbség esetében is.) Az etnikai kötődések két változó alapján történő vizsgálata két népszámlálás közti időszakban lehetőséget nyújt a nemzetiségváltási (asszimilációs) folyamatok komplexebb vizsgálatára is, annak felderítésére, hogy a vizsgált időszakban erősödtek vagy csökkentek az ilyen vagy olyan irányba mutató nemzetiségváltási folyamatok.

Az anyanyelv versus nemzetiség dilemmáját árnyaltabban is megközelíthetjük, amennyiben a két változó egymással alkotott kombinációit megvizsgáljuk. Első megközelítésben mindkét változót kétértékűként kezeljük (magyar, illetve nem magyar), ily módon az anyanyelv és a nemzetiség változók négy kombinációját (típusát) vizsgáljuk meg (1. táblázat).

A négy típus közül legkevésbé jelent problémát, hogy a magyar nemzeti közösséghez tartozóknak tekintsük azokat, akik a nemzetiségük és az anyanyelvük szerint is magyarnak vallották magukat (507 220 fő). Hasonló módon nem tekintjük magyarnak azokat, akik e két mutató egyike szerint sem vallottak be magyar nemzetiséget vagy magyar anyanyelvet (4 793 218 fő). Nem elhanyagolható azonban azoknak a száma, akik csak az egyik identifikációs mutatójuk szempontjából magyarok (79 017 fő). A szlovákiai magyarság esetében a magyar anyanyelvűek (és nem magyar nemzetiségűek) számánál (65 709 fő) mintegy ötször kisebb azoknak a száma (13 308 fő), akik magyar nemzetiségűnek (és nem magyar anyanyelvűnek) vallották magukat.

Amennyiben ezek után a szlovákiai magyarok számáról árnyaltabb képet próbálnánk vázolni, akkor azt kellene mondanunk, hogy a szlovákiai magyarság egyfajta magcsoportját azok alkotják, akik mindkét mutató szempontjából magyarnak vallották magukat (507 220 fő), de a szlovákiai magyarsághoz tartoznak kisebb-nagyobb mértékben azok a – jelentős létszámú csoportot alkotó – személyek is (79 017 fő), akik csak az egyik mutató szerint magyarok. Ily módon a kisebb-nagyobb mértékben magyar közösséghez tartozók – statisztikai adatok alapján kimutatható – száma 586 237 fő.

Hosszabb fejtegetést igényelne a két további kisebb csoport elkülönítése, behatárolása. Egyszerűbb feladatnak tűnik az első csoport, a szlovák nemzetiségű magyar anyanyelvűek behatárolása. Más etnikai vonatkozású vizsgálatok alapján ismert, hogy a magyar–szlovák vegyes házasságokból származóknak nemzetiség szerint mintegy 1/5-e magyar és 4/5-e szlovák, anyanyelv szerint ez az arány 1:2 körül mozog. Hasonló módon a magyar származású, de nem magyar nyelvű oktatásban részesülők 73 %-a vallja magát magyar nemzetiségűnek, de – tíz százalékponttal többen – 83 %-a vallja magát magyar anyanyelvűnek. Más, kettős kötődésre utaló mutatók (nyelvtudás, kulturális fogyasztás stb.) szerint is többen tartoznak a magyar közösséghez anyanyelv, mint nemzetiség szerint.

Az anyanyelv/nemzetiség dichotómia vizsgálatának 3. típusa, a magyar nemzetiségű és szlovák anyanyelvűek az előzőnél talán nehezebben behatárolható csoportot képeznek. Valószínűsíthető, hogy a magyar nemzeti közösséghez tartozás szempontjából a belső „mag” (magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvűek) és a külső szféra (szlovák nemzetiségű és magyar anyanyelvűek) között helyezkednek el. Egy részüket azok a vegyes származásúak alkotják, akik magyar nemzetiségűek, de nem magyar anyanyelvűek, továbbá azok a homogén magyar származásúak, akik inkább szlovák nyelvi közegben szocializálódtak, de származás szerinti nemzeti hovatartozásukat megtartották. Továbbá e csoporthoz tartozók számát növelték azok a roma származásúak is, akik (magyar nemzetiségük mellett) anyanyelvükként a romát tüntették fel.

Az anyanyelv – a népszámlálások során alkalmazott definíció szerint – egy konkrét tényre, a szülőkkel gyermekkorban beszélt nyelvre kérdez rá, feltételezhetjük, hogy az egyénnek az egymást követő népszámlálások alkalmával e kérdésre adott válasza kevésbé változik, mint a nemzeti hovatartozásra adott válasz. Ebből adódik, hogy a nemzetiségi adatokkal összevetve egyfajta információként is szolgálnak a nemzetváltási folyamatok jellegéről.

Ezt két vonatkozásban is vizsgálhatjuk. Megvizsgálhatjuk, hogy az anyanyelv szerinti hovatartozás, amelyet egyfajta etnikai potenciálnak minősítünk, hogyan mutatkozik a nemzeti hovatartozás megvallásánál, másrészt azt is megnézzük, hogy két népszámlálás között milyen változásokra kerül sor.

Az első megközelítésben az egyes nemzetiségek anyanyelv és nemzetiség szerinti megoszlását vizsgáljuk meg.

A 2. táblázatban a három legszámosabb nemzetiség, valamint az egyéb és ismeretlen etnikai csoportokhoz tartozók adatait közöljük. A nemzetiségi és anyanyelvi adatok kereszttáblája mutatja, hogy a nemzetiségi és az anyanyelvi adatok hogyan oszlanak meg. Látható, hogy a „csere” az anyanyelv és nemzetiségi hovatartozás relációjában kisebbségi és a többségi nemzetek között aszimmetrikus – a többségi nemzet javára. A magyar–szlovák reláció aszimmetrikus jellegét húzza alá, hogy közel hatszor annyi magyar anyanyelvű (55 236) vallotta magát szlovák nemzetiségűnek, mint fordítva (9416). De aszimmetrikus kapcsolat mutatható ki roma és magyar vonatkozásban is. Több mint négyszer annyi magyar anyanyelvű vallotta magát roma nemzetiségűnek, mint fordítva.

A szlovák oldalon valamennyi „csere” pozitív eredménnyel zárult, annak ellenére, hogy pl. a szlovák–roma irányba mutató változások is jelentősek voltak.

Pontosabb képet kapunk az itt lezajló folyamatokról, ha a cserék különbségeit tüntetjük fel (3. táblázat).

Az anyanyelvből nemzetiségre történő váltások magyar vonatkozásban jelentős veszteséggel zárultak (52 401 fő). A magyar–szlovák cserék 45 820 fő, a magyar–roma cserék 6851 fő veszteséggel zárultak, csupán az egyéb és ismeretlenek irányában mutatható ki némi nyereség (270 fő). A szlovák anyanyelv/nemzetiségváltások a szlovákok számára jelentős többlettel (102 637 fő) zárultak. Ennek közel fele a magyar–szlovák relációból származik, közel ekkora rész az egyéb és ismeretlenek irányából (39 497 fő). A roma irányból szerzett nyereség szintén nem elhanyagolható. A romák esetében a cserék érzékeny veszteséggel zárultak (9528 fő), úgy tűnik azonban, hogy a roma identitás erősödése sajátos helyzetet teremtett, melynek lényege, hogy a roma népesség egy része disszimilálódik, azaz a korábban magukat magyarnak vagy egyéb kisebbséginek vallók egy része ma magát romának vallja, egy része viszont a többségi nemzet felé hasonul. Úgy tűnik, hogy jelenleg a többség irányába mutató hasonulás erősebb, mint a többi kisebbségtől szerzett nyereség.

Második megközelítésben az etnikai kötődéseknek két változó alapján két népszámlálás közti időszakban bekövetkezett változásait vizsgáljuk. Ez lehetőséget nyújt a nemzetváltási folyamatok változásainak – erősödésének vagy csökkenésének – az áttekintésére is. Az alábbiakban csak a magyar népességnek a szlovák, roma és egyéb etnikumok relációjában bekövetkezett változásait vizsgáljuk (4. táblázat).

1991 és 2001 között a magyar anyanyelvűek száma 35 292 fővel (608 221-ről 572 929 főre) csökkent. A magyar nemzetiségűek csökkenése 46 769 fő (567 297-ről 520 528 főre) volt. A magyar nemzetiségűek száma 11 477 fővel nagyobb mértékben csökkent, mint a magyar anyanyelvűeké.

Látható, hogy a magyar nemzetiségűek számának csökkenése legnagyobb mértékben a magát magyarnak valló magyar anyanyelvűek számának ettől is nagyobb csökkenésére vezethető vissza (49 227 fő). Kis mértékben nőtt 1991-hez viszonyítva a magukat magyar anyanyelvűnek valló szlovák, roma, illetve egyéb nemzetiségűek száma. Amennyiben azt nézzük meg, hogy a magyar anyanyelvűek milyen nemzetiséget vallottak be, akkor láthatjuk, hogy 1991-hez viszonyítva 9237-tel nőtt a magukat szlovák, 4441 fővel a magukat roma nemzetiségűnek valló magyar anyanyelvűek száma.

A magyar nemzetiségűek és anyanyelvűek csökkenésének különbsége (11,5 ezer fő) a két utolsó népszámlálás közti időszakban a nemzetiségváltási folyamatokat befolyásoló külső tényezők hatásának tulajdonítható. Ezek közül a legmeghatározóbb a többségi társadalom kisebbségpolitikája, illetve annak változásai a magyar nemzetiség irányába a két utolsó cenzus közti időszakban. A „hosszú” és nemzetiségpolitikai szempontból is dinamikus 90-es években (az 1989-es fordulattól 2001-ig) a magyarság számának fogyatkozása nagyobb mértékűnek mutatkozott, mint amilyen a valóságban volt.

(A szerző szociológus, a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport tagja. A tanulmány a HTMH által támogatott 2003-as demográfiai kutatás keretében készült, amely a 2001/2002-es népszámlálások adatai alapján, az egész Kárpát-medencére kiterjedően vizsgálta a magyarság etnodemográfiai helyzetét.)