„A szlovákiai magyar identitás hatalmas előny”

Kijevben élek, ahol egy amerikai civil szervezetnek dolgozom, amely innen koordinálja a Belaruszba irányuló amerikai segélyprogramok nagy részét. Bár nem kormányzati szervezetről van szó, az amerikai nagykövetség akkreditált, ami nagyobb szabadságot nyújt a munkámban, tekintve, hogy Belarusz egy nagyon sajátságos ország. Emellett több európai think-tank-nek (agytröszt, a szerk. megj.) dolgozom politikai elemzőként.

Hogy kerül egy csallóközi magyar egy ilyen posztra?

Kezdjük ott, hogy 16 éves voltam a bársonyos forradalom idején, ami nagyon nagy hatással volt rám. A másként gondolkodással volt némi tapasztalatom korábbról is a szüleim révén – mindketten a kulturális szférában dolgoznak, amely a kommunista Csehszlovákia alatt az egyetlen olyan közeg volt a magyar közösségen belül, ahol valamilyen formában a politikai alternatívát is ki lehetett fejezni. Ez a kisebbségi tapasztalat nagyon hasznosnak bizonyult. A kettős – szlovákiai magyar – identitás megtanított több szempont alapján vizsgálni egy-egy problémát. Ez hatalmas előny mind a fejlesztési, mind az elemző munka során.

Hova járt egyetemre?

A pozsonyi Komenský Egyetem történelem szakára, majd a budapesti ELTE-re politológiára, illetve ösztöndíjasként a New York-i Columbia Egyetemen hallgattam emberi jogokat. Az egyetem után a Magyar Polgári Párt akkori elnöke, A. Nagy László titkára lettem két évig. Ez meghatározó időszak volt számomra és a hazai politikai életben is – ekkor alakult a kék koalíció és a magyar koalíció is, ekkor fogtak össze a politikai pártok és a civil szféra, hogy megbuktassák a Mečiar-rendszert. A. Nagy Laci mindenhol ott volt, és mindenhova magával vitt – azt, hogy most ott vagyok, ahol vagyok, jórészben neki köszönhetem.

Nem akart belépni a politikába?

Nem. Igyekeztem megőrizni egyfajta külső szemlélői pozíciót, ezenkívül nem igazán tetszett a nagy hármas „összeborulás” (az MKP keletkezése, a szerk. megj.) s főleg az azt körülvevő intrikák. Ezért döntöttem úgy, elmegyek. Ekkor a Hunčík Péter vezette Márai Alapítványnál kezdtem el dolgozni. Szerencsém volt, pár hónap alatt benne voltunk szinte minden civil kampányban az 1998-as választások előtt, melynek nem kis része lett abban, hogy a Mečiar-rendszer megdőlt. Ezzel egy teljesen új világ nyílt meg számomra.

Hogy került ki külföldre?

1998-ban a Pontis Alapítvány munkatársa lettem, amely akkor kezdett nemzetközi demokráciafejlesztő-programokon dolgozni. ĺgy kerültem el 1999-ben Ukrajnába és Horvátországba, ahol hozzánk hasonló civil szervezetekkel működtünk együtt, amelyeknek Szlovákiában szerzett tapasztalatainkat adtuk át. A horvátországi kampány rendkívül sikeres lett, a mi tapasztalataink alapján sikerült megbuktatni Frano Tudjman pártját, a HZD-t, amelyet leginkább az itteni HZDS-hez lehetne hasonlítani. Ami azonban Európa- és Amerika-szerte megalapozta a Pontis hírnevét, az az 1999–2000-es szerbiai együttműködés az Otpor nevű diákszervezettel, amelynek tényleges szerepe lett a Milosevics-rendszer megbuktatásában. 2001 óta foglalkozom Fehéroroszországgal, először a Pontisban, majd nemzetközi szervezetek felkérésére is.

Most konkrétan mivel foglalkozik?

Lényegében az a feladatom, hogy a Belaruszba irányuló amerikai támogatások a megfelelő címzettekhez – civil szervezetekhez, független médiákhoz – jussanak el, illetve az amerikai segély a lehető leghatékonyabban legyen elköltve.

Tudja ebben hasznosítani az itthon szerzett kisebbségi tapasztalatot?

A kommunizmus alatt a szlovákiai magyarság kialakította a maga kis szubkultúráját, s most is olyan csoportokkal dolgozom, akik ugyanezt teszik, tehát a helyzet nagyon ismerős.

Konkrétan miben?

Például abban, ahogy a kisebbség – jelen esetben a fehérorosz ellenzék – elutasítja a többség gondolkodását. Belaruszban ugyanis Lukasenko támogatói vannak többségben. Az ellenzék ezt azonban teljesen ignorálja, és nem hajlandó kommunikálni a többséggel. A legnagyobb feladat, hogy ezen változtassunk, mert ebből a helyzetből nincs kiút.

Van esély arra, hogy Belaruszban belátható időn belül demokrácia épüljön ki?

Bízom abban, hogy igen, különben nem dolgoznék rajta. Most már valószínűleg maga Lukasenko is látja, hogy a jelenlegi állapot nem tartható sokáig.

Egyébként találkozott már vele?

Személyesen még nem, csak néhány közeli munkatársával. Három évvel ezelőtt elég komoly problémáim voltak a fehérorosz titkosszolgálattal, különböző filmek készültek rólam, melyeket levetített a minszki televízió, s azóta nem is voltam az országban.

Az amerikai nemzetközi demokráciafejlesztési projekteket gyakran éri az a kritika, hogy valójában csak az amerikai érdekeket akarják benyomni a régióba.

Természetesen a nemzetközi segítségnyújtás célja egyezik a finanszírozó ország érdekeivel, ez egyébként az EU esetében is így van. Fehéroroszországban azonban a demokrácia kiépítése az egyetlen érdek, mert az amerikaiak hisznek abban, hogy a liberális demokráciánál nincs jobb politikai rendszer, s ha egy országban stabil demokrácia működik, az megbízható és stabil térséggé válik, ami megfelel az amerikai nemzetközi érdekeknek. Erre a legjobb példa éppen Közép-Európa, ahol a 90-es évek elejétől dolgoztak különböző fejlesztési ügynökségek nagyjából addig, amíg 2004-ben ezek az országok beléptek az EU-ba.

Nem okoz bizalmatlanságot Belaruszban a projektjeikkel szemben az, hogy amerikai forrásokról van szó?

Az Egyesült Államoknak meglepően jó a hírneve mind Belaruszban, mind Ukrajnában. Ennek minden bizonnyal az az oka, hogy az ebben a térségben élők, történelmi tapasztalatukból kifolyólag, elismerik a hatalmat.

Az nem játszik szerepet, hogy az Egyesült Államok esetleg ellensúlyozni akarja a befolyását egyre inkább kiterjesztő Oroszországot?

Amerika már tizenkét éve ugyanazt csinálja ebben a térségben, tehát akkor is támogatta a demokrácia kiépítését, amikor Oroszország pozíciója messze elmaradt a maitól, és sokkal pozitívabb volt a kapcsolata az USA-val is. Ráadásul, ha csak az orosz egyensúly lenne a célja, keblére ölelte volna már Lukasenkót, aki éppen látványosan távolodik Moszkvától. Az orosz terjeszkedés valóban megfigyelhető, s két csatornán keresztül történik: Moszkva megpróbálja magasan tartani a gázárakat, és igyekszik felvásárolni a volt szovjet tagköztársaságok területén levő energetikai üzemeket, sőt Közép- és Nyugat-Európába is megpróbál betörni. Főként a finomítókra és gázvezetékekre koncentrál – lásd Transpetrol, s ilyen módon is befolyásolni akarja az európai energiapolitikát.

Tartanunk kell ettől?

Ha egyszerű orosz bizniszről lenne szó, azt mondanám, nem.

Oroszország esetében viszont nem lehet elválasztani az üzletet a politikától.

Pontosan. Figyelemre méltó, hogy egyre több orosz oligarcha próbálja meg külföldre helyezni vagyonának egy részét. Érdekes példa a moszkvai főpolgármester, Jurij Luzskov, aki felesége cégén keresztül uralja a moszkvai ingatlanpiacot. Most éppen Minszkbe helyezik át a vagyon egy részét úgy, hogy óriási projektekbe fektetnek be. A mai Oroszországban a túlságosan nagy befolyás könnyen szemet szúr.

Mit kellene Európának tennie az orosz terjeszkedéssel szemben?

Négy dolgot tehet. Az egyik, hogy „lebontja” az energiamonopóliumait. Az orosz Gazprom természetes szövetségesei ugyanis az olyan cégek, mint a német E.ON, az olasz Eni, a magyar Mol, az osztrák OMV és így tovább. Ezek szállítják az orosz gázt Európába. A másik módja az orosz befolyás eliminálásának a cseppfolyósított gáz technológiájának alkalmazása. Ezzel megszűnne a függésünk az orosz gázszállítmányoktól, ugyanis nem a vezetékeken keresztül kapnánk a gázt. A britek már elsősorban ebbe fektetnek be. A harmadik az alternatív energiaforrások alkalmazása. Végül, de nem utolsósorban, Brüsszelnek meg kell tanulnia egy hangon és nyelven beszélni Moszkvával.

A sokat emlegetett Nabucco-vezeték, amely Oroszországot megkerülve hozná el Európába a kaukázusi gázt, nem jelenthet megoldást?

De igen, csakhogy Moszkva mindent megtesz azért, hogy a projekt ne valósuljon meg, és ez, úgy tűnik, sikerül is neki. Ezért az EU-nak talán nem a Nabuccóra kell koncentrálnia, hanem inkább a cseppfolyósított gázra és arra, hogy saját monopóliumait lebontsa, mert onnantól kezdve a Gazpromnak egyszerűen nem lenne olyan európai partnere, akin keresztül uralni tudná az európai piacot. A gáz ugyanúgy megvásárolható lenne az amszterdami vagy a londoni energiatőzsdén, mint ma a kőolaj.

Ezzel nem éppen a saját piaci helyzetét rontaná?

Éppen ellenkezőleg. Bevezetné a piaci feltételeket, ami lehetővé tenné a szabad versenyt.

A demokráciafejlesztést Szlovákiában kezdte, most külföldön csinálja. Ez azt jelenti, hogy nálunk már nem kell fejleszteni a demokráciát?

A demokráciában az a szép, hogy sohasem lehet tökéletes. Szlovákiában azonban már megvan az a demokratikus intézményrendszer, amely képes megtartani az országot a demokrácia útján. Ha a szlovákok Ficót vagy Slotát akarják, tessék. Azonban ezt a döntést lehet befolyásolni, megvannak hozzá a médiumok, a szabad véleménynyilvánítás lehetősége, tehát szabad verseny érvényesül. Úgy látom, Közép-Európában működik az önkorrekció is, amit legújabban Lengyelország példája bizonyít, amely két év után képes volt elmozdulni a Kaczynski testvérek egyeduralmából. Tehát, ha egy rendszer nagyon kezd kilógni a demokratikus keretekből, akkor jön az önkorrekció. Ugyanez történt nálunk 1998-ban, és nem tartok attól, hogy ne lennénk újra képesek egy ugyanilyen változásra. Az egyetlen ország a térségben, ahol ez a korrekció nemigen működik, Magyarország. A társadalom olyan szintű kettészakadása mellett egyelőre nem látok arra utaló jeleket, hogy a korrekcióra sor kerülhetne.

Mi a helyzet a szlovákiai magyarsággal?

Demokratikus intézményrendszer szempontjából van mit behoznunk. Az MKP-nak sokkal nagyobb a társadalmi befolyása, mint az egy párt esetében egészséges.

Kérdés azonban, milyen az ok-okozati összefüggés. Vajon azért van demokráciadeficitünk, mert az MKP a kelleténél sokkal több témára „rátelepszik”, vagy az MKP azért vállal fel bizonyos társadalmi szerepeket is, mert nem épült ki a civil társadalom? Hiszen az MKP is tulajdonképpen egy termék.

Abszolút egyetértek. A párt a szlovákiai magyarság terméke, ennyire vagyunk, pontosabban voltunk képesek. Itt lenne az ideje tudatosítani, hogy több pluralizmusra, több önszerveződésre lenne szükség. Nem kiépíteni kell a civil társadalmat, hanem hagyni kell kifejlődni, és ezt a fejlődést felkarolni. Már az EU-ban vagyunk, elég forrás áll rendelkezésre, csak el kell döntenünk, mit is akarunk kezdeni magunkkal. Két problémát látok: az egyik, hogy a szlovákiai magyar paradigma fősodra még mindig a kudarcélmény. Annak ellenére, hogy ott voltunk a bársonyos forradalomnál, Mečiar megbuktatásánál kétszer is, nyolcévnyi kormányzásunk alatt sikerült gazdaságilag rendbe hozni az országot; mind a mai napig a kudarcokról beszélünk, s nincsenek sikerélményeink. A második, hogy még mindig szinte kizárólag a 89-es generáció uralja a szlovákiai magyar társadalmat és annak intézményrendszerét. A sokat emlegetett 50 ezer „elveszett” magyar választónak a többsége szerintem olyan fiatal, akik elmentek külföldre, vagy egyszerűen úgy tekintenek a szlovákiai magyar társadalomra és benne az MKP-ra, mint egy őskövületre, amelyet lehetetlen megreformálni, s amely nem képviseli az érdekeiket.

Ha akadna egy szponzor, aki hajlandó lenne elegendő pénzt adni a demokrácia fejlesztésére a szlovákiai magyarság körében, milyen módon használná fel a forrásokat?

Nagyjából azt csinálnám, mint Belaruszban. Tehetséges fiatalokat kutatnék fel, akiknek van mondanivalójuk az ország számára, akiknek vannak olyan ötleteik, amelyekkel bármilyen módon szolgálhatják a közösséget. Ezeket próbálnám meg felkarolni.

A létező intézményrendszert tehát teljesen mellőzné?

Egy ilyen kezdeményezésben igen. Ám ez nem azt jelenti, hogy ne lenne rájuk szükség. Vannak erős szervezeteink – a Fórum Intézet vagy a Csemadok –, de nem látom, hogy ezek betöltenék azt a szerepet, amire szükség van. Nem nyújtanak alternatívát, nem teremtenek versenyhelyzetet. Asszisztálnak – jobb esetben.

Kérdés azonban, hogyan kellene betölteni ezt a bizonyos űrt.

Ez bizony nem könnyű. Idő, pénz, energia és stratégia kell hozzá. És megfelelő ember. Az elmúlt években egy csomó jó gondolat született a szlovákiai magyar berkekben, de nem volt hozzá megfelelő végrehajtó. Tulajdonképpen megértem, hogy a mostani MKP-vezetés visszatért a sérelmi politizáláshoz. Egyszerű, sok munkát nem igényel, a magyar voksok elvesztésének veszélyét pedig csökkenti.

Mi tehát a megoldás?

Több pluralizmus.

Újra ugyanoda térünk vissza: több pluralizmus kell, de nem tud megvalósulni, mert nincs elég ember. Miért nincs elég ember? Mert a pluralizmus hiánya miatt a fiatalok nem tudnak érvényesülni a szlovákiai magyar intézményrendszerben, ezért elmennek. Hogy lehetne kitörni ebből az ördögi körből?

A megoldás nem egyszerű. Itt is könnyebb kritizálni, mint valós megoldást kínálni, márpedig tenni kell valamit.

Hogyan?

Szabaddá kell tenni a szlovákiai magyar társadalmat. És nyitni kell a fiatalok felé, de nem úgy, hogy adva van a rendszer és „csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja...”.

Kinek kellene lépnie, az MKP-nak?

Nemcsak az MKP-nak, mindenkinek. Én például létrehoznék egy ösztöndíjrendszert tehetséges szlovákiai magyar fiataloknak. Minél több ilyen kezdeményezés kell, hogy kineveljük az utánpótlást. A másik fontos dolog, hogy politikai szinten is meg kell teremteni a versenyhelyzetet. Az MKP húsz képviselőjét például nem aszerint kellene kiválasztani, hogy ki párttag, és mennyit tett a pártért, hanem aszerint, hogy ki mennyit tehet (jövő időben!) a szlovákiai magyar társadalomért. A párt nem egyenlő a közösséggel, sem a társadalommal. Meg kellene tanulni végre...

Felmerült, hogy talán itt az ideje egy alternatív magyar párt megalakulásának.

Nem hiszem, hogy egy új magyar párt reális versenyhelyzetet teremtene, sokkal inkább az történne, ami Erdélyben: felaprózódnának az erők, ami végeredményben veszélyeztetné a parlamenti képviseletet. A politikai versenyt a párton belül kell bevezetni.

Nem tervezi, hogy belép a politikába?

Ha arra gondol, hogy a választásokon induljak, akkor a válaszom nem. A politikának viszont részese vagyok, hiszen nemcsak úgy lehet pozitívan befolyásolni a politikát, hogy belépünk egy pártba. Egy párt akkor működhet hatékonyan, ha adva vannak a társadalmi feltételek, ha az emberek nyíltan elmondják a véleményüket, kiállnak bizonyos ügyek mellett, egyszóval hallatják a hangjukat. Egy plurális társadalomban mindenkinek megvan a maga felelőssége: az értelmiségnek, a pártoknak, a civil szférának. Mi még nem tartunk ott, de én azon fáradozom, hogy a szlovákiai magyar társadalom plurális társadalommá fejlődjön.