A szlovák–magyar határrevízió lehetősége 1940-ben

1940. januárjára a magyar–szlovák viszony mélypontra jutott. A Slovak című napilapban Alexander Mach szlovák propagandaügyi miniszter arról írt, hogy a határ menti kompakt szlovák lakosságú területeket vissza kellene adni Szlovákiának, és lakosságcserére is szükség lenne ahhoz, hogy a jó viszony ismét helyreálljon a két állam között. Ha ezek a feltételek megvalósulnak, Mach szerint baráti, illetve felhőtlen viszony alakulhatna ki a magyar kormánnyal. Szabó György pozsonyi magyar követ a következőképpen kommentálta Mach ténykedését: „Van egynéhány szlovák, akiknek a fejébe szállt a két hatalmas szomszéd és azt hiszi, hogy ő balanszirozik velük és nem azok labdáznak, ha akarnak vele. Ez az optikai csalódás indítja őket a 20 éves cseh nevelés utóhatásaként is, a magyarok bagatellizálására.” Szabó kifejtette levelében, hogy a szlovák kormány az elmérgesedett helyzet miatt az ottani magyarokon töltötte ki bosszúját különböző korlátozó adminisztrációs intézkedéseket hozva. Szerinte a szlovákok támadásai mögött a németek álltak, akik így akarták a fokozódó németellenes hangulatot más irányba terelni és emellett Magyarországon is nyugtalanságot kelteni az „oszd meg és uralkodj elve” alapján. Szabó jelentésében hangsúlyozta azt is, hogy a szlovák kormány saját maga indította a magyarellenes támadást, mert a szlovák lakosság németellenessé kezdett válni, ami zavargásokat idézhetett volna elő, így egyszerűbb volt nekik kijátszani a magyarellenesség kártyáját.

1940 elején olyan híresztelések kaptak szárnyra, hogy Szlovákia meg fogja támadni Magyarországot, Szlovákiában pedig, hogy Magyarország Szlovákia elfoglalására készül. A magyar követ nyíltan megkérdezte Tisót Szlovákia támadási szándékának valódiságával kapcsolatosan, aki egyértelműen cáfolta azt. Válaszában a következőképpen kommentálta a magyar követ értesülését: „Szlovákia békében akar maradni. Nekünk mindnyájunknak itt az az érdekünk, hogy etikai és fizikai épségünket lehetőleg megóvjuk a mai világfelfordulásban.” A magyar követ arra hívta fel beszélgetőpartnerei figyelmét, hogy mindkét kormány feladata, hogy a legnehezebb kérdésekben is a megértés útját keressék. 1940 januárjának második felében a szlovák kormány a két ország közötti viszony javítására, illetve stabilizálására tett lépéseket. A magyar követ a németek közbelépésével magyarázta a szlovák sajtó és rádió támadásainak enyhülését a magyarok ellen. Meglátását azért látta igazoltnak, mert Hans Elard Ludvin pozsonyi német követ elmondta neki, hogy Durčansky külügyminisztert felelősségre vonta egy nagyképű cikke miatt, amelyben Szlovákia határait kitolta Magyarország rovására. Durčansky a német követ előtt azzal mentegetőzött, hogy éppen egy magyar atrocitásokról szóló jelentést kapott és ennek hatása alatt állt. Durčansky megígérte a német követnek, hogy többé ilyen nem fog előfordulni. A magyar követ a pozsonyi német követnek a szlovákok közeledését a következő szavakkal kommentálta: „a szlovákok hirtelen nyakunkba borulását nem vesszük túlságosan komolyan.” A magyar követ kormányának azt ajánlotta, szemléljék tartózkodással a szlovák közeledési szándékot, és a szlovákok gyakorlati lépéseitől tegyék függővé magatartásukat.

1940. április 22-én Pozsonyban tüntetések voltak a magyarok ellen, ahol röpcédulákat osztogattak, melyeken a szlovákiai magyarok elpusztítását követelték. Április 24-én Nyitrán fejszékkel távolították el a magyar feliratú táblákat, és inzultálták az utcán sétáló magyarokat. Április 27-én Késmárkon tüntettek a magyarok ellen, és magyargyalázó rajzokat terjesztettek. Május 1-én Lőcsén és Nyitrán is megismétlődtek a magyarellenes támadások. Az elkövetők közül sokan a Hlinka-gárda tagjai voltak. A felvonuló tömeg plakátokat ragasztott ki a következő szöveggel: „Váctól Miskolcig, Poprádig minden a mienk! Ázsia a tietek, ez a föld a mienk! Azonnal mindent vissza akarunk.” Esterházy János a következőképpen kommentálta az eseményeket: „semmi esetre sem lehet hivatása a gárdának az, hogy tagjai éjszaka köveket dobáljanak gyanútlanul alvó emberek ablakába, magyarul beszélőket inzultáljanak, cégtáblákat leverjenek, meg hasonlókat kövessenek el. Hinni szeretném, hogy ezek a tünetek csak átmenetiek, és hogy be fog következni itt is a józan belátás politikája, mely a »Leben és Leben lassen« elvén nyugszik.”

A magyarellenes hangulat szítása tovább folytatódott Szlovákiában. Sztójay Döme berlini magyar követ kénytelen volt tiltakozásának hangot adni Ernst Woermann német államtitkárnál a német és a szlovák sajtó magyarellenes támadásai miatt. Véleménye szerint a szlovák kormány egyes tagjai szították a magyarellenes hangulatot. Kifejtette, hogy a magyar kormány a jószomszédi viszony létesítésében érdekelt, és megemlítette, hogy a magyar sajtó a szlovák támadásokra nem reagált. Woermann megjegyezte, hogy korábban a berlini szlovák követ járt nála, és éppen az ellenkezőjét mondta neki a magyarokkal kapcsolatosan, és arra hívta fel a magyar követ figyelmét, hogy Szlovákia még serdülő ifjúkorát éli. „Ők ezt látják, s mint szülők igyekeznek nevelő hatást gyakorolni reá…” A magyar követ erre azt válaszolta: „hogyha ők a szülők, akkor annál is inkább tőlük kell elvárnunk, hogy rendre utasítsák, ha neveletlenségében ezeréves nagyszülőire öltögeti a nyelvét.” Woermann megígérte, hogy figyelmeztetésben részesíti a szlovák kormányt a magyarellenes kirohanások leállítása érdekében. Ugyanakkor elmondta, hogy ezt csak nagyon óvatosan teheti, mert Szlovákia nagyon érzékeny minden olyan kérdésben, amely a szuverenitásával kapcsolatos.

1940. április 30-án a magyar országgyűlés felsőházában Szüllő Géza Szlovákia magyarellenes magatartását ecsetelte. A pozsonyi magyar követ a magyar külügyminiszterhez küldött jelentésében megemlítette, hogy Szüllő Géza beszéde erős idegességet váltott ki a szlovák kormánykörökben.

Válaszul 1940. május 1-én Durčansky beszédet mondott Pozsonyban, amelyben éles kirohanást intézett Magyarország ellen: „de nem a szlovák kormány hibája, hogy ott délen oly magas lovon ülnek, hogy oly magasról beszélnek a szlovákokhoz és intézik hozzá üzeneteiket. De ha a lovas nem néz lova lába elé, nem juthat tudatára, hogy az megbotolhat, és ő leeshet róla. (…) beszélhetnek délen testvériségről, ha olyan tapasztalataink vannak, hogy a felénk forduló arc nagyon hasonlít Káin ábrázatához. Biztosítunk azonban mindenkit arról, hogy mi nem fogjuk Ábel szerepét játszani”. Durčansky továbbá kifejtette, hogy a szlovákok békét akarnak. Szlovákiából olyan államot akarnak létrehozni, amelyben valamennyi szlovák otthonra talál. A magyar kormány ezen megnyilvánulások ellen a németeknél tiltakozott. A pozsonyi magyar követnek az volt a benyomása, hogy a német vezetés kímélni akarta a szlovákok önérzetét, és nyíltan nem akarták felelősségre vonni őket. Lehetőséget akartak nekik adni belső feszültségeik levezetésére, nehogy a közvélemény a németek ellen forduljon. A magyar követ szerint a másik ok, amiért a magyarok elleni izgatást elnézték, az attól való félelem volt, hogy a szlovákok esetleg Benešnél vagy a Szovjetuniónál keresnek új patrónust.

1940. július 28-án a szlovák politikusok Tiso vezetésével látogatást tettek Hitlernél Salzburgban. Átadtak neki egy térképekkel illusztrált memorandumot, amely a magyarországi szlovák kisebbség helyzetét tárgyalta, különösen az elmagyarosodás tüneteire rámutatva, párhuzamosan a magyarországi német kisebbségekre vonatkozó adatokkal. A memorandum hat zárt területet emelt ki, melyek a következők voltak: 1. Verebély–Surány; 2. Losonc; 3. Jolsva; 4. Kassa; 5. a Sátoraljaújhelytől északra fekvő terület; 6. az egész szobránci kerület. A memorandum utószava kihangsúlyozta, hogy a békét Közép-Európában csak a népi elv alapján megállapított igazságos határok biztosíthatják. Szlovákia ezen elv megvalósítására törekszik, és célját úgy szándékozik elérni, hogy a szlovák anyaországhoz csatolná a külföldre szakadt területeken élő szlovákokat. Azokon az országrészeken, ahol a lakosság túlzottan vegyes etnikumú, lakosságcserét alkalmaznának Magyarország és Szlovákia között. A szlovák kormány szerint a Magyarországon élő szlovákok száma túl magas ahhoz, hogy a szlovák állam le tudjon róluk mondani, ezért kénytelen a revízió útjára lépni. Hitler a tárgyalások során a szlovák állam szabadságát és szuverenitását megerősítette, de területi revíziót nem ígért, azonban nem is vetette el azt, és a háború utáni rendezésre hagyta annak végső megoldását. A szlovák vezetés ezt eredményként és kisebb győzelemként fogta fel. Propagandájuk ezt igyekezett kihasználni. Tuka július 30-án idézte Ribbentrop kijelentését, amely szerint: „a szlovákok a Führer szívügye”. A pozsonyi magyar követ megbízható egyéntől való értesülésekre hivatkozva azt jelentette a magyar kormánynak, hogy a háború befejezése után a szlovákok előállhatnak bizonyos területi igényekkel. Eszerint a szlovákok Kassa, Surány és Komját környékén népszavazást kérnének a németektől.

Szabó pozsonyi magyar követ felkereste az ottani német követet, akinél a szlovák területi igényekkel kapcsolatosan a német álláspont felől érdeklődött. A követ azt a választ adta, hogy Salzburgban a Führer nem tárgyalt a szlovák vezetéssel területi kérdésekről. Ezzel szemben Tuka a magyar követnek azt sugallta, hogy a Hitlerrel folytatott tárgyalások alatt a népi elv alapján a szlovák területi igények kielégítésére német részről hajlandóság mutatkozott, amelyért cserébe Magyarország Erdélyben kapna kárpótlást. A revíziós igényekkel kapcsolatban a szlovák sajtó a következőket írta: „Nem kételkedünk abban, hogy a Románia, Bulgária és Magyarország közötti tárgyalások befejezése után végre sor fog kerülni a szlovák–magyar határok igazságos rendezésére is.” Mach a Grezbote 1940. augusztus 13-i számába Salzburg után címmel vezércikket írt, amelyben azt állította, hogy a szlovák–magyar kérdésben Salzburg reményt ad a szlovákoknak jogos követeléseik teljesítésére. A második bécsi döntés eredményeként Erdély Magyarországhoz való csatolása nagy csalódást okozott a szlovák közvéleménynek. Magyarország erejének és politikai súlyának növekedését látták benne, valamint a szlovák propaganda kudarcát, amely azt hangoztatta, hogy Szlovákia megkaphat egyes szlovákok lakta területeket.

1940. augusztus 16-án Tuka és Mach Esterházy Jánossal közölte a szlovák területi követeléseket Magyarországgal szemben. Igényük mintegy 2500 négyzetkilométernyi területre vonatkozott, körülbelül 140000 lakossal. Esterházyt arra kérték, ismertesse álláspontjukat a magyar miniszterelnökkel. Tuka területi követelését a szeptember 1-jén nála látogatást tevő Varga József magyar iparügyi miniszter előtt ismételten feltárta. Tuka arra kérte Vargát, hogy legyen szószólója Budapesten annak, hogy magyar részről a területi követeléseket vegyék komolyan. „Oka van állítani, hogy a kérdés megoldása előbb-utóbb be fog következni, ezért szerencsés gesztus volna magyar részről, ha önszántukból fognának mielőbb neki a rendezésnek.” Varga igyekezett kitérni a kérdés taglalása elől, és a területi kérdéssel kapcsolatosan kifejtette saját véleményét. Szerinte a Surány körüli részek jöhetnének szóba magyar részről, kihangsúlyozva azonban azt, hogy a magyar kormány már nem híve a területek csereberélésének. Tuka kijelentette, hogy a szlovák kormány területi igényeit hivatalosan is a magyar kormány elé tárja. Szabó pozsonyi magyar követ az eseményeket elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a szlovák vezetőknek a németek azt tanácsolták, hogy közvetlenül tárgyaljanak a magyarokkal. Szabó feltevését alátámasztani látszik, hogy miután a magyar kormány elzárkózott a hivatalos tárgyalásoktól, a szlovák diplomácia levette napirendről a kérdést.

1940. szeptember 27-én Mach magához kérette Esterházyt. A magyarországi szlovákság romló helyzetéről beszélt, s azt állította, naponta kap levelet olyan szlovákoktól, akik azt kérik, hogy Szlovákiához tartozhassanak, mert nem bírják Magyarországon a sok megaláztatást. Mach megfenyegette Esterházyt, hogy ha nem történik megállapodás a vitás kérdésekben, a legszigorúbb intézkedéseket fogja megtenni a szlovákiai magyarok ellen és a Magyar Párt működését sem fogja eltűrni. Konkrét kérése is volt a magyar kormányhoz, melyet Esterházynak kellett tolmácsolnia: engedjék meg Magyarországon a szlovákoknak egy kultúregyesület (Szent Adalbert Egyesület) létrehozását, tegyék lehetővé, hogy a szlovákok politikai pártba tömörülhessenek, és biztosítsák a szlovák iskolák fenntartását. Ha föntieket teljesítik, a Magyar Pártot regisztrálni fogják. Esterházy felhívta a magyar kormány figyelmét arra, hogy a szlovákiai magyarság helyzete jelenleg oly sanyarú, hogy ilyen szlovák nyomásnak kitenni végzetes volna.

1940-ben Szlovákia csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, mely tényt a szlovák kormány úgy állította be saját közvéleménye előtt, hogy a nagyhatalmak Szlovákiát egyenlő jogú társként kezelik, s hogy ezzel Szlovákia önállósága és fennmaradása is biztosítva van. A szlovák sajtóban ezután olyan cikkek jelentek meg, amelyek azt sugallták, hogy a szlovákoknak jövőjük biztosítása érdekében nemzeti szocialistává kell átépíteniük államukat. 1940 második felében Tuka szlovák miniszterelnök a magyar–szlovák határtárgyalások kapcsán a magyar követ előtt kijelentette, hogy a szlovák kormány nem tartja időszerűnek a két állam közötti határ végleges megállapítását, mert a bécsi döntés ellen idővel beadja revíziós igényét. Sztójay Döme berlini magyar követ az esetről beszámolt Ernst Freiherr von Weizsäcker német államtitkárnak, arra kérve őt, hogy a német kormány hívja fel a szlovák kormány figyelmét, hogy törekvéseik nem fognak eredménnyel járni, mivel ezzel a hozzáállással megzavarnák a Duna mente államainak békéjét. Sztójay egy korábbi beszélgetésük alkalmával Ribbentrop német külügyminiszternek azt javasolta a határrevízióval kapcsolatban, hogy ne hozza hivatalosan szóba a szlovák–magyar határ kérdését, mert ez a magyar–német viszonyt katasztrofálisan befolyásolhatja. Sztójay a magyar kormánynak azt javasolta, ne tekintsék komolytalannak a szlovák revíziós törekvéseket, mert a Németországban kifejtett szlovák propaganda idővel bizonyos eredményekkel járhat.

A két állam diplomáciai kapcsolataiban közeledés történt az 1940-es év folyamán, de a vitás kérdésekben csak az 1941-es esztendő hozott némi enyhülést, amikor egymás kisebbségei számára engedményeket tettek. A revíziót illetően továbbra is féltékenyen lesték egymás sikereit a németeknél, de a területi követelések terén 1945-ig nem történt sem megegyezés, sem változás a két állam politikájában.