A szavak ereje

Személyesen sokkal nehezebb megosztani gondolatainkat, tapasztalatainkat, problémáinkat, mint a világhálón, ott könnyebben ki tudjuk fejezi magunkat, nyitottabbak vagyunk, akár idegeneknek is kiöntjük a szívünket. Az internetnek van egy borzasztó oldala, sokszor találkozunk vele, pedig a legtöbbször említést sem teszünk róla, figyelmen kívül hagyjuk. Ez az online zaklatás. Azt gondolhatjuk, ha egy kiskorú nincs tisztában a szavak súlyával, és így bántalmaz valakit, az nem helyes, de az üzenetet megkapó nem veszi komolyan, hiszen tudja, ez gyakori. Ám sok olyan ember használja ezt a platformot, aki nincs felkészülve az ilyesfajta véleményekre, és ha valaki névtelenül vagy arctalanul kritizálja, elgondolkodik a véleményén. Innen már csak egy lépés a teljes önbizalomhiány, majd pedig az önutálat.

Az iskolai bántalmazások gyakoriak, főleg az alapiskolákban. Ez nagy hatással lehet a gyermek jövőjére. Én is voltam célkeresztben, verbálisan és fizikailag is bántalmaztak. Szerencsére többnyire jól kezeltem a helyzetet, nem hagytam magam. Viszont rengetegen nem merik ezt megtenni, mert egy nagyobb csoport zaklatja őket. A tanár a legtöbbször magasról tesz az ilyen helyzetekre. Persze van, amikor segíteni akar, de ebben az esetben alig tehet valami érdemit, hiszen egy kis dorgálás csak még jobban táplálja a szekálást.

Nem vagyok a szavak embere, ha valakivel történik valami, nem tudom megvigasztalni. Csak ülök némán, várva, mikor kap mástól segítséget, s közben azon gondolkodom, vajon meg fog-e utálni, amiért nem nyújtottam neki lelki támaszt. Ám ha a környezetemben valakit bántanának, biztosan kiállnék mellette. Volt már rá példa, hogy a gyengébbet megvédtem. Nem bírom nézni, amikor valakibe indokolatlanul belekötnek. Voltak ismerőseim, akik valamiben mások voltak, emiatt lenézték őket. Engem ez nem érdekelt. Amikor valami csípős megjegyzést tettek rájuk, visszaszóltam, hogy ennek semmi értelme, különbözőek vagyunk, senki sem érdemli meg, hogy elítéljék. Aki bánt, csak a saját intelligenciájának hiányát bizonyítja. Ezek az emberek nem gondolnak bele, hogy esik ez a másiknak. Vagy talán mégis, de pont azért élvezik, látni akarják, hogy másnak milyen rossz. Lehet, hogy a bántalmazó anyukája rákos, ami miatt esténként sír, és legalább az a kislány, akinek tegnap beszólt, ugyanúgy rosszul érzi magát, hogy egy morbid példával éljek.

Azért is szoktak zaklatni valakit, mert introvertált, nem szeret társaságban lenni. Helyette ül a padban és rajzol. Amikor csak azért hiszik azt valakiről, hogy introvertált, amiért egyedül van, az nagy hiba. Lehet, a könnyeivel küszködik, mert senki nem kívánja a társaságát, de túl félénk ahhoz, hogy bárkit is megszólítson, fél az elutasítástól. Ha valaki szeretne egy csoportba tartozni, de úgy érzi, hogy ő vagy a körülötte lévők alkalmatlanok rá, akkor vagy magába zárkózik és depressziós lesz, vagy hülyeségekkel fogja tölteni az idejét. Jobb esetben feleszmél, és elkezd emberek után nézni, vagy elkezdi fejleszteni magát, így a hátrányából előnyt kovácsolhat, egyre feljebb és magasabb szintre juthat választott hobbijában. Csak nincs, akinek eldicsekedjen vele, meg sem próbálja, hiszen a kommunikációs készség hiányában még egy leckét is alig tud elkérni. Egyensúlyt kellene találni, hogy mindkettőben jók legyünk.

Ezek történtek velem is. Az érzés, amikor nem szól hozzád senki, de még csak nem is köszönnek, azt a hatást kelti, mintha nem is lennél jelen, csak megfigyelőként. Nem egyszer küszködtem a könnyeimmel, de megtanultam a helyzetet a javamra fordítani: elkezdtem zongorázni, már középiskolába járok, ahol mindenki nagyon kedves és türelmes. Remekelek a zongoraórán, amire büszke is vagyok. Nem a kérkedés és saját magam fényezése érdekében írtam ezt, hanem hogy példát mutassak, mert bízom benne, az lehetek. A rossz emlékek megmaradtak, mindenki arról beszél, milyen jó volt a bankett, mindenki sírt és ölelkezett, táncolt, ivott. Boldogan gondolok vissza, mekkora megkönnyebbülés volt, amikor eljött az utolsó nap, és aki minden áldott napomat megkeserítette, végre eltűnt a képből, csak a naplómban marad nyoma. Volt egy-két osztály- és iskolatárs, akire szívesen emlékezek, segítőkész tanárok és a legkedvesebb takarítónők. Hiányozni fognak, de ez az elenyésző része érzelmeim sokaságának.

Négy iskolába jártam. Az elsőből nyolcévesen kerültem ki, ott az egész osztály siratott. És bár nem emlékszem tisztán azokra az időkre, azt tudom, hogy ha ott maradtam volna, biztosan egy összetartó osztályként ballagtunk volna el. A többi iskolát boldogan hagytam ott. Fél év Magyarországon, ahol csak a táj volt gyönyörű, a leszlovákozó sértő szavak kevésbé. Majd két kis falu következett, amelyekben sok szenvedésben volt részem.

Úgy gondolom, azok az angol kisfilmek, amik a bántalmazásra hívják fel a figyelmet, sokkal nagyobb hatást érhetnének el a tiltó szóknál. Magától egyik bántalmazó sem fog ilyet megnézni, miért tenné? Éppen ezért kellene megoldást találni a zaklatás ellen, hiszen lehet, hogy egy kitűnő elme azért nem fog tudni kibontakozni, mert önbizalomhiánya van. Olyan ez, mint a matematikaórán. Ha nem a tegnap tanult módszerrel számoljuk ki a feladatot, a tanár leszid. Ennek mi értelme? Inkább meg kéne dicsérnie a diákot, hogy kreatív volt. Vagy vegyünk egy zene- és rajzórát. Rajzon az lenne a cél, hogy legyünk kreatívak, nem pedig az, hogy megmondják, mit rajzoljunk. Énekórán inkább énekelni kellene, esetleg újraalkotni népdalokat, nem pedig kielemezni őket.

Ha már annyit beszéltem a negatív végletről, ideje lenne kicsit boncolgatni a pozitív oldalát is a szavak erejének. Bevallom, ez nehezemre esik, mivel legtöbbször az ember csak a negatívat találja meg a helyzetekben. Én is küszködöm, hogy a folytonos pesszimizmusomat megpróbáljam ellensúlyozni, és a jó dolgokat is meglássam. Szerencsére sokan támogatnak, és egyre többször jövök rá, milyen jó nekem. Ezért is tartom fontosnak, hogy ne csak a rosszal való szembesülésről írjak. Hiszen bátorítanak minket szülők, ismerősök, és mi mégis visszasétálunk. Meg kell tanulni azt, hogy ha lehetőségünk adódik, azt használjuk ki, vagy legalább próbálkozzunk. Ebben is segíthetnek a bátorító szavak, és lehet, a végén ezek fognak minket eljuttatni a sikerhez.

Legközelebb a komáromi Lénárth Barbara esszéjét közöljük.

100 éves volna

Jerome David Salinger amerikai prózaíró száz éve, 1919. január 1-jén született New Yorkban. A népszerűséget a Catcher in The Rye (magyarul Zabhegyező és Rozsban a fogó címmel is megjelent) című regénye hozta meg számára, amelyet 1951-ben adtak ki.

„Uncover the mystery, but don’t spoil the secrets!” (Leplezd le a rejtélyt, de ne áruld el a titkokat!) – áll az íróról készült 2013-as dokumentumfilm plakátján. Salingert megviselte a hírnév, nem szerette, hogy a magánéletében vájkálnak. 1965-től nem publikált semmit, elköltözött, nem adott interjút, nem jelent meg a nyilvánosság előtt, a házát hatalmas fallal vette körül. Emberként (el)zárkózott, íróként nyílt és őszinte volt. A saját élete, traumái és tapasztalatai is inspirálták, nem félt kitárulkozni az olvasók előtt. Nagyobb hangsúlyt kapnak az érzések, impressziók és gondolatok, mint a cselekmény. Egyszerűen, de aprólékosan ír, a jelenetek szinte filmszerűen megelevenednek. A gondolatfutamok néha nagyon bonyolultak, ezért művei agytornának is kiválóak. Tipikus újraolvasós könyvek: az ember mindig talál bennük valamit, amit addig nem vett észre.

Alig több mint egy éve találkoztam Salingerrel először, amikor kikölcsönöztem a Zabhegyezőt a városi könyvtárból. Régen nem olvastam semmi olyat, ami ekkora katarzist váltott volna ki belőlem. Egy kissé megcsömörlöttem már az újra meg újra csalódást okozó young adult bestsellerektől, és inkább a bevált kedvenceimnél maradtam. Ekkor jött a Holden Caulfield. Igazából nem akartam azonnal elolvasni a könyvet, de ahogy belelapoztam, rögtön magával ragadott. A Franny és Zooey közben lettem igazán Salinger-rajongó, faltam minden sorát, és felkutattam minden írást, amely csak elérhető tőle.

Mikor Salingert olvasom, úgy érzem, van, aki megért engem, még ha nem létezik is, csak egy könyv lapjain. „Ha tudni akarod, véleményem szerint az összes bajnak a felét a világon olyan emberek okozzák, akik nem használják az igazi énjüket” J. D. Salinger: Franny és Zooey

Benyovsky Adél

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!