A szakképzéstől az önrendelkezésig

A szakmai felkészítésnek piacorientáltnak kell lennie, hogy megkönnyítse az egyén munkavállalását, keresett szakmához juttassa a diákokat. Mindez csupán a társadalmi igények állandó vizsgálata és elemzése segítségével valósítható meg. Mivel a munkaerőpiacon gyors reagálásra van szükség, a képzési programok és profilok rugalmas átalakítása érdekében elengedhetetlen a munkáltatók és az oktatási intézmények közvetlen kapcsolatának kiépítése. A kétoldalú pozitív viszonyulás összhangba hozhatja a képzést a szükségletekkel, s ugyanakkor megbízható előrejelzést kaphatnak az iskolák a piaci igényekről.

A gazdasági és oktatási szakemberek együttműködése több területen is fejlődést eredményezhet, csírája lehet egy nagyobb léptékű regionális összefogásnak, s a humánerőforrás-fejlesztő program hozadékai újabb ösztönzést jelenthetnek a képzést nyújtó intézménynek, jelentős mértékben javíthatják annak tárgyi feltételeit, bővíthetik infrastruktúráját. Ugyanakkor hozzájárulhat a tanárok továbbképzéséhez, nemzetközi tapasztalatokkal való megismertetéséhez, tanulmányutak szervezéséhez, kapcsolatok kiépítéséhez, a kölcsönhatások további gerjesztéséhez.

Mindez érvényes a magyarlakta régiókra, azok iskoláira és munkáltatóira is. Ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szlovákiai oktatási intézmények hálózatának talán leggyengébb láncszemét a magyar nyelven tanító szakközépiskolák és szaktanintézetek jelentik. Az országban ugyanis csupán öt olyan szakiskola működik, amelynek kizárólagos tanítási nyelve a magyar, és nem éri el a húszat azoknak a száma sem, amelyek szlovák osztályaik mellett magyarokat is nyitnak, ahol gyakran csak a magyar nyelv és irodalom oktatása folyik anyanyelven. Ezen az áldatlan állapoton sürgősen változtatni kéne, s ideje lenne keresni a megoldások különböző módozatait. A kérdés természetesen többszörösen összetett, mivel a korábbi évek és évtizedek erélytelen problémakezelése végzetes nyomokat hagyott a rendszernek ezen az elemén, mára pedig már a tanulók számának csökkenése is a szakiskolák háttérbe szorulását eredményezi, hiszen a gyengébb eredményeket produkáló diák is vígan átevez a fejpénzre vadászó gimnáziumok felvételi vizsgáján.

Ez a tény felveti az alapképzés és a szakoktatás fázisainak hatásosabb megtervezését, a rugalmasabb tanulást biztosító tantervfejlesztést, az érettségi utáni, ún. posztszekundáris képzés szorgalmazását is. Most azonban inkább arra szeretném ráirányítani a figyelmet, mit jelentene a szakképzés számára (is), ha az oktatási rendszer reformtervezetével párhuzamosan – vagy a realitások ismeretében akár azt megelőzve – napirendre kerül(het)ne az országban élő nemzeti közösségek oktatási önrendelkezési jogának kérdése. (…)

Az autonómia persze nagyon nehezen behatárolható fogalom, mivel különböző típusai és formái léteznek (…). Általánosságban anynyit azért elmondhatunk: az önrendelkezés lényege, hogy emberek független csoportja a tagjait érintő kérdésekről önmaga dönt, majd a döntésekből születő feladatokat maga hajtja végre. Az autonómia annak eszköze, hogy tiszteletben tartsák a csoport jogait és érdekeit. Az önigazgatás a demokrácia következménye, s mindaddig nem azonos a szeparatizmussal, amíg a polgárok minden tekintetben egyenlők. Csakis jogállamban létezhet, hiszen alapja a másként gondolkodás szabadsága. Kisebbségi önrendelkezés esetében pedig elengedhetetlen feltétel a kétoldalú bizalom, hiszen az állami szuverenitás gyengülése, a centralizmus elhalványulása és a jogformálás átruházása – főképp egy olyan országban, amely csak nemrég vívta ki függetlenségét – nehezen megélhető változás. A másság és az egyenlőség integrációjának azonban előbb-utóbb el kell vezetnie az érdekkülönbségek békés kezeléséhez. Jelen tanulmány kizárólag az autonómiának az oktatási válfajával szándékozik foglalkozni, s nem tér ki az önrendelkezés egyéb változataira. (…)

Szlovákiában a hatályos jogszabályok értelmében egységes iskolarendszer működik, amelynek minden eleme azonos előírások alapján, azonos tartalommal és hasonló gondok terhe alatt tevékenykedik. A nemzetiségi iskolák sajátosságai csupán abban nyilvánulnak meg, hogy az anyanyelv oktatásából adódóan magasabb a tanítási órák száma, így a költségtérítésre is nagyobb pénzösszegekre van szükség. Ezt részben orvosolja a Tt. 597/2003. számú, az iskolák finanszírozásáról szóló törvény, valamint a hozzá kapcsolódó kormányrendelet, de a hatékony intézményfenntartáshoz egyéb bevételekre, önkormányzati, szponzori támogatásokra, pályázatokból befolyó pénzekre is szükség van. Léteznek ugyan további állami források a vészhelyzetek kezelésére, fejlesztési programokra, tankönyvek és pedagógiai lapok megjelentetésére, tanulmányi versenyek szervezésére és egyéb specifikus támogatásokra, ám ezek nem normalizált tételekként jelennek meg, így jogos igényt sem formálhatnak rájuk az iskolák. A normatív finanszírozás pozitívumaként szoktuk emlegetni, hogy a fejpénz biztos bevétel, ugyanakkor – amint az előzőekből látható – tulajdonképpen csak a központilag meghatározott norma garantált. Jelenleg az MKP kormánytagsága és az oktatási minisztérium államtitkári posztja személyes biztosíték lehet óvodáink és iskoláink számára, de sem jogi, sem intézményi garanciákkal nem rendelkezünk. A gyermeklétszám szerinti finanszírozás ugyanis éppen a demográfiai hullámvölgy esetén a leginkább kedvezőtlen, mert tőkekivonás formájában terheli a hálózatot, s egyidejűleg csökkenti a pedagógusok munkavállalási esélyeit.

Ezért külön pénzkeretből – és lehetőleg önálló csatornákon keresztül – kéne fedezni a nemzetiségi közoktatás igényeit. Szembe kellene nézni a negatívumokkal, és a hatékonyság érdekében elő kéne segíteni a helyi és kistérségi tervezést, amely egy nemzetközösségi koncepció része lehetne. Ki kellene dolgozni egy – a belső önrendelkezés elvét szem előtt tartó – javaslatot, amely ezt elfogadhatóvá és megvalósíthatóvá tenné. (…) Csáky Pál (…) elképzelése szerint a feltételezett oktatásügyi önkormányzati rendszer nem kimondottan területi elven működne, hanem ún. funkcionális autonómiaként, tehát az egyes intézményeket csoportosítaná: „Ez a rendszer biztosítaná a tankönyvkiadást csakúgy, mint a módszertani tevékenység összefogását. A rendszer rugalmas szerkezeti megoldással kapcsolódna az oktatási minisztériumhoz; a jogkörök megosztását törvény szabályozná.” Ez a megoldásmód természetesen még finomítható, de alapjában véve a legracionálisabb modell alapja. Költségvetési garanciát a hálózat számára továbbra is az általánosan érvényes normák biztosítanának, valamint az önkormányzati és egyéb források. Ezt a rendszert egészíthetnék ki a sajátosságra irányuló autonóm rendelkezések.

Az oktatásügyben egyébiránt az autonómia kifejezés további jelentésekkel is bír. Alapvető kérdésként merül fel: kinek és kivel szembeni autonómiájáról van szó? Hiszen lehet ez a pedagógus szakmai autonómiája a feletteseivel szemben, az intézmény autonómiája a fenntartóval szemben és a fenntartó autonómiája az oktatási kormányzattal szemben. És ugyancsak felbukkan a dilemma, kié a gyermek nevelésének joga és kötelessége. Ebből kifolyólag az ellenőrzésnek is különböző formái (közösségi, igazgatási és szakmai) lehetnek.

Egy oktatási önrendelkezési modell kiépítése az országban a döntési hatalom újraelosztását, a szabályozás eszközeinek megváltozását is jelentené. Halász Gábor négy jellegzetes eszközről beszél (diszkrét döntések, jog, szakmai önkontroll és finanszírozási érdekeltség), és ezek lehetséges tárgyait is megkülönbözteti (hatalmi-szervezeti viszonyok, a tanítás és a szocializáció tartalma, az erőforrások elosztása és a rendszeren belüli tanulói továbbhaladás). Ezek kapcsán mind az államnak, mind a kisebbségi önkormányzatnak újra kell gondolnia a helyét és szerepét, hogy a jövőben ne a központi hatalom döntsön a nemzetiségi érdekeket felülbírálva. A kérdés megoldása a rendszer korrekciójában leledzik. Mivel a nemzeti közösség saját hatáskörébe vonna bizonyos kérdésköröket, el kell sajátítania a döntésgyakorlás metódusait, módosítani kell az irányítási eszközökön, a szabályozáson és a kompetenciák kiépítésén, valamint a felelősség meghatározásán. Ugyanakkor át kell alakítani az állami felügyelet formáit is (…). A decentralizált autonóm rendszerben egyébként sokkal hatékonyabb lehet a kontrollmechanizmus, s még inkább a szaktanácsadás felé billenhetne a mérleg nyelve.

Az önrendelkezés kérdését oktatáselméleti szempontból is meg kell vizsgálnunk. Először is azt, hogy megvannak-e a közösség tagjaiban a felelősség gyakorlásához szükséges eszközök (információk, készségek stb.), rendelkeznek-e ehhez kellő motivációval, s hogy milyen irányba kell fejleszteni a kompetenciáikat. Egy több pilléren nyugvó oktatási önigazgatásnak kiszámíthatónak, átláthatónak, igazságosnak és eredményesnek kell lennie. Elsősorban azzal kell foglalkoznia, miként testesíthető meg az oktatásügyben megszerzett kollektív jog, illetve hogyan valósíthatók meg a nemzetiségi oktatás alapvető szándékai és elhatározásai mind az egyének lehetőségei, mind a közösség szempontjából.

Górcső alá kell venni azt is, hogy az autonómia milyen módon befolyásolja az alapvető tanügyi célkitűzések megvalósulását. Az önigazgatás minden bizonnyal egyszerre rejt magában előnyöket, hátrányokat és kockázatokat. A haszon elsősorban a saját elképzelések alapján történő célirányosabb munka lehetősége és az ebből adódó technikai és társadalmi hatékonyság növekedése lehetne. Kockázatot jelenthet viszont a változást kísérő diszkrimináció. Természetesen nem az oktatáspolitika feladata, hogy kedvező társadalmi légkört alakítson ki, de segíthet az állandó bizalmatlanság legyőzésében azzal, hogy mindenki számára világossá teszi a nemzetiségi oktatás céljait és küldetését, a tradíciók őrzésének, a nyelv és a kultúra továbbhagyományozásának fontosságát.

A perszonális (személyi elvű) oktatási autonómia nem jelenthet veszélyt az államiságra, ugyanakkor létérdek a nemzeti identitás megtartása szempontjából. Alapelve kell, hogy legyen az egyéni és közösségi egyenjogúság tiszteletben tartása. A honi magyarság részéről elvárásként jelenik meg a nemzeti szellemiséggel átszőtt köz- és felsőoktatás, amely minden téren biztosítja a szakemberi gárda utánpótlását, elsősorban a pedagógusképzést és -továbbképzést, s amely rugalmasan kezeli az egész kontinensen előtérbe került élethosszig tartó tanulás kérdését is. Minden kritériumnak megfelelő, magyar eszmeiséget sugárzó tanterveket és tankönyveket kell biztosítani a kisebbségi rendszer elemeinek, egyszersmind jelentős hangsúlyt kell fektetni az államnyelv hatékony oktatására. Létkérdés, hogy a magyar diákok anyanyelvükön is minél szélesebb körben folytathassanak tanulmányokat, ám mivel ma sem él minden magyar nemzetiségű polgár a törvények adta jogával, biztosítani kellene a többségi oktatási rendszer és az anyaországi hálózat közötti kölcsönös átjárhatóságot is. Ehhez továbbra is kétnyelvű okmányok kiadására lenne szükség, bár a mindennapos pedagógiai dokumentáció kitöltése már csak a tanítás nyelvén valósulhatna meg.

A középiskolai oktatást és szakképzést (elsősorban a nyelvhatáron vagy szórványban élő tanulók számára) bentlakásos iskolaközpontokban lehetne megoldani. Megfelelő képzési tervezetek támogatásával elő lehetne segíteni a foglalkoztatáspolitika felvirágoztatását is. Az önálló rendszer irányítására létre kéne hozni egy olyan legitim hivatalt, amely a személyi elvű autonómia legfelsőbb szintű megtestesítője lenne, s igazgatná és felügyelné az iskolák és háttérintézmények működését, egyidejűleg pedig, a korrekció eszközeként, nemzetiségi vétójoggal is rendelkezne az országos döntéshozókkal szemben. (…)

Andreas Gross svájci raportőr az ET Parlamenti Közgyűlése előtt 2003 júniusában a regionális autonómiák pozitív hatásáról számolt be a jelenlévőknek, s végül javaslatot tett a tagországok képviselőinek, hogy támogassák az önrendelkezésre irányuló törekvéseket. Az egyezmények megkötéséhez néhány gyakorlati tanáccsal is szolgált. Például, hogy az autonómiaegyezmény békés tárgyalás eredményeként jöjjön létre, legyen pontos, de újratárgyalható, bírjon alkotmányos garanciákkal, tartalmazzon biztosítékokat a jogalkotás, végrehajtás és finanszírozás terén, és szabályozza a vitás kérdések kezelését is. Előadása áttörés volt a nemzetközi jogi párbeszédben, s megosztotta ugyan az érintetteket, de utat nyitott a megoldást keresők számára. Talán számunkra is.

(A Középiskolák és szaktanintézetek címmel tavaly megrendezett Értelmiségi Találkozón elhangzott előadás rövidített változata.)