A siker is csak az élet egyik szeszélye a sok közül

„Ötvenhét éves vagyok, ebből húsz évet külföldön éltem és negyvenéves elmúltam, amikor újrakezdtem a pályámat”Somogyi Tibor felvételeAzt mondja, ritka szerencse, mennyire megtalálták egymást a szövegíró Horváth Attilával, mert ő valóban ilyen – idegen a nagyvilágban, ahol évtizedekig zenélt és idegen egy kicsit otthon is, ahová a kilencvenes években tért vissza. Negyvenéves elmúlt, amikor szólóénekesként a csúcsra ért, és ma már nincs olyan magyar zenehallgató, aki ne ismerné fel azonnal érces, markáns hangját. Charlie március 22-én Dunaszerdahelyen és 23-án Érsekújvárban lép fel az ElóKoncert szervezésében.

Kamarakoncertre vagy nagy zenekari kíséretre számítsanak a nézők?

Öttagú zenekarral megyek, ez a szám épp megfelel a helyszínek adottságainak. Nagyon várom már, mert utoljára 1996-ban volt koncertem Pozsonyban, a magyarországi koncertjeimre viszont rendszeresen átjártak Szlovákiából is. Most belekóstolunk működik-e ez a hangulat odaát is, és ha igen, bármikor jöhet a folytatás. Remélem, ezekbe a fellépésekbe senki semmit nem fog belemagyarázni, mert ősszel jártam Romániában és amiatt kaptam néhány politikai élű támadást. Nem is értem miért, mert nem az a fajta vagyok, aki politikai megfontolásból énekel itt vagy ott. A dalaim sem olyanok, de úgy látszik egyesek nem bírják ki, hogy ne keressenek mindenben hátsó szándékokat. Ezek után már tényleg meggondolom, mit vállalok, mert ha van valaki, aki sokat szenvedett ebben az országban, akkor én ezt elmondhatom magamról. Ötvenhét éves vagyok, ebből húsz évet külföldön éltem és negyvenéves elmúltam, amikor újrakezdtem a pályámat. Mindenért nagyon megküzdöttem és kimondottan sértőnek találom, ha egyesek ezt a munkát akarják kétségbe vonni.

Nyilván nem azért ment külföldre, mert otthon nem tudott volna labdába rúgni, hiszen az Olympia majd a Generál zenekarnak is komoly rajongótábora volt a hatvanas-hetvenes években.

Soha nem voltam sikertelen ember, mi hatalmas koncerteket adtunk azokban az időkben is, amikor még ezer élő zenekar játszott szerte az országban, a művelődési házakban és ifjúsági parkokban. Nem csak én, hanem az összes többi kollégám is azért tudott zenésszé érni, mert minden nap játszottunk – nem voltak Megasztár műsorok, amelyekben pár hét alatt megcsináltak volna bennünket, mi csak magunkra számíthattunk. Volt olyan öt-hat évem a Generállal, amikor világturnét lehetett volna szervezni velünk, olyan színvonalon zenéltünk, de az egyik kollégának bevonták az útlevelét és nem mehettünk sehová. Nagyon nehéz volt kitörni, de itt érvényesülni is, mert az állami lemezkiadó csak bizonyos zenekarokat preferált és azok ezer órát tölthettek a stúdióban egy lemez készítésével, míg a Generál csak ötven órát kapott. Közben én még a Generál előtt két és fél évre kimentem az Olympiával Afrikába – Egyiptomban, a Perzsa-öböl országaiban, Bejrútban és Irakban zenéltünk az általában európai és amerikai üzletemberek által lakott szállodákban. Nagyon nagy külföldi repertoárunk volt, nem kimondottan slágerlistás dalokból, hanem olyan értékes szerzeményekből, amelyeket még ma is játszanak a vendéglátós zenekarok.

Az arab olajsejkek fényűző gazdaságáról rengeteget lehet hallani, de csak kevés európai ember látta a saját szemével. Zenészként betekintést nyertek ebbe a világba is?

Egyszer szilveszteri bankettre voltunk hivatalosak a jordán király palotájába. Különgép jött értünk, amellyel csak mi utaztunk, és majdnem elájultunk a mérhetetlen, számunkra már visszatetsző pompa láttán. Az aranyozott WC-ülőke, a valódi bársonnyal borított kagylófotelek kényelme a személyzet szinte bántó figyelmességével társítva előrevetítette, milyen fogadtatásban lesz részünk a királyi udvarban. Légkondicionált limuzin várt bennünket a repülőtéren és azon, hogy a felnik csillogtak az aranytól már nem lepődtünk meg, de a palota méreteitől és gépjárműarzenáljától enyhén megszédültünk. Egyszer csak valósággá vált a gyerekkoromban olvasott mesék elképzelt helyszíne. A Mercedesek ébenfa berakásos intarziái meg a hihetetlen fényekkel megvilágított szökőkutak ma is mesés álomként jelennek meg bennem. Négy kört játszottunk a királyi család és vendégeik nagy megelégedésére, és ahogy visszatértünk Dubaiba, már várt is az újabb felkérés – egy bagdadi kaszinó ezerfős nagytermében és a Tigris folyó partján elterülő kertjében szórakoztattuk a jómódú közönséget. Nagyon sokszor meghívtak bennünket a palotáikba és a jachtjaikra nemzetközi multicégek képviselői és a tankhajók dúsgazdag tulajdonosai is. Nem sokat hallottak Magyarországról, de talán épp amiatt kedveltek meg, mert úgy látták, a keleti blokkban is élnek művészi hajlamú világlátott emberek. Meglepő volt számunkra, hogy ezek az emberek soha nem fitogtatták a gazdagságukat – talán azért, mert ilyen magaslatokban ez már felesleges energiákat emésztett volna fel. Engem egyszerre vonzott és taszított ez az idegen világ – kíváncsi voltam rá, de ugyanakkor éreztem, hogy sem a mérhetetlen gazdagsághoz, sem a városszéli negyedek elképesztő szegénységéhez nincs semmi közöm. Otthontalannak érzetem magam és vágytam haza, oda ahol felnőttem. Számomra ez jelentette a hazaszeretetet, mert egyébként túlzott hazafiúi érzelmeket nem tápláltam azon ország iránt, amelyben orosz tankok tartották fenn a közállapotokat.

Otthon eközben eléggé lenézően beszéltek a vendéglátós zenekarokról, és sokan máig azt mondják, csak háttérzenét szolgáltatnak a vacsorázó milliomosoknak.

Ezt olyanok mondják, akiknek fogalmuk sincs arról, milyen pontosságot és minőséget követelnek meg ott az embertől. Nyugaton nincs is ilyen kifejezés, hogy vendéglátós, show-nak hívják a fellépéseket és ebből csak jó vagy rossz van – mindegy hogy színházteremben vagy kocsmában adják elő. Nekem nem gond egy pubban zongorakíséret mellett énekelni, ami sokkal nehezebb, mint a behangosított termekben, de én tudom vállalni. Ezért vagyok profi és ezért nem érdekel, mit mond rólam az, aki erre soha nem lenne képes. Ez a sznob lenéző magatartás csak nálunk jellemző, főleg azokra, akik otthon vezették a lemezeladási listákat, de külföldön az első kocsmában megbuknának a produkciójukkal. Nem szégyellem, amit csináltam, mert mindenféle exkluzív helyeken léptem fel már akkor, amikor az itthoniak föld-műves szövetkezetekbe jártak haknizni és kétszáz nyugdíjasnak danolásztak, amikor a Liversing meg a Generál tízezer ember előtt lépett el az ifjúsági parkban. Erre lehetett építeni, nem véletlen, hogy én már akkor dolgoztam Arnold Schwarzeneggerrel meg Naomi Campbell-lel, amikor itt még azt sem tudták, kik ők. Kívülről talán még jobban, tisztábban láttam, mi a helyzet a hazai zenei berkekben, de Afrika után mégis hazajöttem. Akkor jött a Generál, aztán 1980 áprilisában kaptam egy ajánlatot Norvégiába. Nagyon rosszak voltak a feltételek, de kiderült, hogy egy hónap alatt többet kereshetek, mint itthon egy év alatt, és elvállaltam – főleg azért, mert akkor született a kisfiam. Kimentünk a Pannónia Expres nevű formációval és rövid időn belül kiderült, hogy Európa legjobb zenekara vagyunk. Ezt rövid időn belül be is fogom bizonyítani, mert kint rengeteg anyag készült, amit most próbálunk CD-n kiadni. Kint nagyon gyorsan terjedt a hírünk, egyik ajánlat követte a másikat és végül 13 évig maradtunk.

Mi volt ebben a vándorzenész életmódban a legnehezebb?

A honvágy, az hogy hónapokig nem láttam a feleségemet meg a kisfiamat, és hogy a fellépéseken kívül semmi állandó nem volt az életünkben. Mindegyikünk tudta, hogy a szerződés szent, ha esett, ha fújt, ha derékig érő hó volt, a kezdésig oda kellett érnünk. Néha öt határon kellett átmennünk magyar útlevéllel és mindenhol kipakoltatták velünk az autót. Az is előfordult, hogy az éjszakai fellépés után rögtön autóba ültünk és ahogy megérkeztünk, épp csak átöltözni volt időnk, de a színpadon mosolyogni kellett és száz százalékra teljesíteni. Embert próbáló évek voltak, feszes, kemény tempóban melóztunk, de én boldog vagyok, hogy ezt az utat végigjártam. Mostanra épp a legrosszabb dolgok szépültek meg az egészben, már-már nosztalgiával gondolok azokra az évekre. De ha most ajánlana valaki ilyen szerződést, ugyanolyan feltételek mellett, ötször annyi pénzért sem vállalnám.

Mennyire követte figyelemmel az otthoni zenei életet? Tudta, mire vitték az önnel egyidős zenészek, és kik az új tehetségek?

Ha zenét nem is nagyon hallgattam, de a hazai sajtót követtem. Tudtam, hogy otthon rengeteg a gagyi produkció és az én generációmra, csak akkor figyeltek fel újra, amikor beindult a slágerrádió. Tulajdonképpen nem ítélek én el senkit, mert mindenki küszködött, hajtott azért, amit elért, csak valakinek minden lehetőség megadatott, valaki meg bolondokházába került vagy disszidált. Magyarország legjobb zenészei a mai napig külföldön dolgoznak, vagy rég feladták. Amikor valaki folyton azt látja, hogy hiába gitározik százszor olyan jól, mint XY, mégsem adják ki a lemezét, akkor egy idő után összetöri a gitárját és elmegy mérnöknek. Nekem ki kellett tartanom, mert fiatal koromban elvesztegettem az időmet és semmi máshoz nem értek. Szerencsére, bárhová mentem, mindenhol szerettek, és amikor úgy döntöttem, hogy hazajövök, húsz év után is össze tudtam hozni egy olyan csapatot, amellyel mindent újrakezdhettem.

Nem igaz, hogy Tátrai Tibor hívta haza?

Volt egy Tátrai Band, de az nem működött. Két évig rendszeresen hosszabb időkre járogattam haza miközben kint még dolgoztam, felvettünk sok jó zenét, jártunk koncertezni is, de a koncertekre valahogy nem tódult a közönség. Hiába írtuk ki a plakátokra, hogy Charlie – ex-Generál és hiába volt Tátrai Tibusz az ország legjobb gitárosa, addigra már lefutott két generáció és a fiataloknak ez semmit nem mondott. De nekem volt időm, mert nem pénzért csináltam, hanem épp ellenkezőleg: azért engedhettem meg magamnak ezt a dolgot, mert volt pénzem. Ez a nyugodt háttér kell ahhoz, hogy legyen idő megvárni, amíg kiforrnak az ötletek. Úgy, hogy az embert sürgetik a producerek, mert már szeretnék viszontlátni a befektetett pénzüket, nem lehet jó dolgokat csinálni. Ezért nagyon rossz a véleményem a mai sztárcsináló műsorokról is, mert amint ezekkel az emberekkel megszűnik naponta foglalkozni a sajtó, el fognak tűnni a süllyesztőben. Ahhoz, hogy az ember fennmaradhasson, végig kell járni egy életutat, anélkül nem megy.

Emlékszik rá, mi volt az áttörés, amitől kezdve újra sikk lett Tátraira járni?

Nem köthető ez konkrét eseményhez. Csak egyszerűen nem adtuk fel, koncerteztünk tíz ember előtt is, kiadtunk két nagyon jó lemezt és az emberek kezdték látni, hogy ez tulajdonképpen klassz dolog. Akkor csináltuk meg a Sorstalanság operatőrével, Gulyás Budával a videoklippünket New Yorkban és talán épp az a szám volt az, amelynek köszönhetően a közönség kíváncsi lett ránk. Sorban álltak a jegyekért a koncertjeinkre és volt olyan év is, hogy december 29-én Charlie-bulin, 30-án pedig Tátrai Band koncerten volt teltház a sportcsarnokban. Ma már nem játszom a Tátrai Banddal, de Tibusz továbbra is a legjobb barátom, ő volt az első ember, akit a Syrius zenekarból átcsábítottam az Olympiába és a Generálba is együtt mentünk át.

A szólókarrierjét saját maga forszírozta, vagy mások láttak benne fantáziát?

Én is szerettem volna, a lemezkiadó is látott benne fantáziát és a két szándék valahogy megtalálta egymást. Egy éven át csak zenét hallgattunk a kollégáimmal és csak akkor vágtunk bele igazán, amikor már biztos voltam benne, hogy összehangolódtunk. Hatalmas szerencse, hogy Horváth Attila írja a dalaim szövegeit – ő régi barátom, rengeteget beszélgetünk és jobban ismer engem, jobban ki tudja fejezni az érzéseimet, mint én magam. Ezek a dalok olyanok, mintha én írtam volna őket, és ezt a közönség is érzi, ennek köszönhető, hogy ilyen sikeresek.

Érzett valamiféle elégtételt, amikor ennyi év után végre „csőstől jött” a siker?

Nem, mert én el tudtam volna boldogulni úgy is, ha Magyarországon nem ismer senki. Ugyanúgy el tudtam volna tartani a családomat, mert jártam volna külföldre és így, vagy úgy, de dolgoztam volna. Akkor is tudtam volna, ki vagyok, és ez a legfontosabb. Minden más már csak ráadás. Inkább zenészkollégák szokták nekem mondani, hogy ha valaki, akkor én megérdemlem ezt a sikert, de én úgy élem meg, mint az élet egyik szeszélyét, amit szintén kell tudni kezelni.

Ákos fia is zenél, ugye?

Igen, nagyon tehetséges gitáros-énekes és nagyon jól hangszerel. Most dolgozik az első lemezén a zenekarával, pár héten belül fog megjelenni. Van egy közös dalunk is, az Összeköt és összetart, azt ő írta, hangszerelte, az összes hangszeren ő játszik és ő is vokálozik. Néha a Charlie zenekarban is gitározik, amikor László Attila nem ér rá, és egészen más, üde hangszínt visz a zenénkbe.

Könyvet is írt az életéről Ami soul az szól címmel. Érzett valamiféle késztetést, hogy elmondja a magyar olvasóknak, a közönségének, mi mindenen ment keresztül, amíg eljutott idáig?

Azért merek sok dologról nyíltan beszélni, mert úgy éreztem, hogy eljött az ideje. A fiatal zenészek számára korkép lehet ez a könyv, ha figyelmesen olvassák, nem csak azt tudhatják meg, mi történt, hanem azt is, hogy miért.

A honlapján azzal ajánlja a könyvet a fiataloknak, hogy szeretné, ha az olvasottakból levonnának néhány tanulságot. Legfőképp azt, hogy „...békében, szeretetben próbáljuk átélni a számunkra kiszabott időt. És tudjunk megbocsátani azoknak, akik talán akaratlanul is megbántottak minket.” Ezek egy olyan ember szavai, aki a saját bőrén tapasztalta, milyen keserűségben, haragban, bánatban élni.

Ezt mind átéltem és rengeteget szenvedtem tőle. A napokban is megesett velem olyan dolog, amely miatt bíróságra mehetnék, de már tudom, hogy felesleges. Ma már úgy nézem a dolgokat, hogy ha valaki kihasznált, megbántott, méltatlanul bánt velem, akkor erre én is alkalmas voltam. Én is benne vagyok a buliban, ha mással nem, azzal, hogy jobbnak hittem, mint amilyen, és inkább magamban kell rendeznem az egészet, mint vele.