A politikusok sem tudnak a testükkel hazudni

Szerencsére, teljesen senkit nem lehet átformálni, és mindig akadnak előreláthatatlan helyzetek, amikor becsúszik egy óvatlan gesztus, sunyi tekintet vagy árulkodó fintor. A politikusok testbeszédéről Oľga Škvareninovával, a Bécsi Egyetem Szlavisztikai Intézetének tanárával beszélgettünk.

Az utóbbi hónapok botrányai alapján egyre több embernek válik meggyőződésévé, hogy tekintet nélkül arra, jobb- vagy baloldali, minden politikus hazudik. Ön évek óta foglalkozik nonverbális kommunikációval, tehát azt is észreveszi, amit legszívesebben eltitkolnának. Menynyire vannak összhangban önmagukkal a politikusaink?

Ahogy elnézem a megnyilvánulásaikat, az az érzésem, hogy minden szentnek maga felé húz a keze, de közben azért csak megremeg az a kéz. Megértem, hogy nem mondhatnak el mindent, sőt, nem is veszem jónéven, amikor a pártbeli szennyest mossák, vagy politikai riválisaikat szapulják a nyilvánosság előtt. Ezzel nem kellene terhelni a választókat, mert nem lényeges dolgok, csak a figyelem elterelését szolgálják. Ilyen esetekben kívánatos a diplomatikus visszafogottság, viszont amikor az adófizetők pénzéről, a törvények betartásáról van szó, nyíltan és őszintén kellene beszélni. Ez nálunk még nem működik, a kényelmetlen témákat vagy elkerülik és másra terelik a szót, vagy nem mondanak teljesen igazat.

De ez nyilván azért is lehetséges, mert minden csalás és törvénysértés következmények nélkül maradt, a választók is megszokták, hogy nálunk ez már csak így van.

Igen, ez tény, az emberek szkeptikusak, ahelyett, hogy kritikusak lennének, és úgy érzik, itt már csak a nagyobb és kisebb rossz közül lehet választani. Ebben talán van is némi igazság, de még így is sokat segíthet az eligazodásban, ha tudjuk, ki mikor akar megvezetni bennünket. Sajnos, Szlovákiában a testbeszéddel még kevesen foglalkoznak, ezért nem lehet egy-egy fontos televíziós vita vagy sajtótájékoztató után erre vonatkozó elemzéseket olvasni. Pedig sok esetben újraértelmezné az elhangzottakat.

Melyik politikusunkon látszik, hogy erre is nagyon figyel, felkészült, sőt, megtanult bizonyos pozitív gesztusokat?

Egyesekkel annyira betartatják a tanácsadóik a nonverbális kommunikáció szabályait, hogy az már visszafelé sül el, mert nem természetes. Ilyen például az, hogy a nyitott tenyér a becsületesség, őszinteség jelképe. Robert Fico ezt előszeretettel használja, már-már azt hihetnénk, a tipikus gesztusa, ha nem lenne túl gyakori, és rögtön utána nem szorulna gyakran ökölbe a keze. Vagyis az egyiket megtanulta, de a másikat, ami dühöt, agressziót jelképez, nem vetkőzte le, ráadásul az arcán sokszor nehezen féken tartott indulat tükröződik. Így, együtt érdemes csak elemezni a testbeszéd formáit, és összevetni azzal, amit az alany mond. De aki nem szakembere a témának, annak is megsúgja a hatodik érzéke, hogy valami nem stimmel, hiszen a beszéd mindössze hét százalékban befolyásolja az összbenyomást.

Vagyis azzal nem megyünk semmire, ha betanulunk tetszetős gesztusokat?

A testbeszédben is csak a természetes meggyőző. Jóból is megárt a sok, és az, aki túl sok pozitív, nyitott gesztust használ, pont olyan gyanússá válik, mint az az ember, aki folyton azt hangsúlyozza, hogy ő mennyire becsületes. Az álszerénység, a túlzottan finomkodó, kenetteljes modor is inkább visszatetsző, mint megnyerő, mert hamisságot sejtet. A jó kommunikációs szakemberek inkább arra ügyelnek, hogy a túlzó, kellemetlen vagy árulkodó gesztusairól leszoktassák a közszereplőt, mint hogy túl sok pozitívnak hitt gesztus használatára buzdítanák.

Például megtaníthatják a politikusokat szemrebbenés nélkül hazudni?

Van, aki ezt képes megtanulni, bár a szemet a legnehezebb szabályozni. Azt szoktuk mondani, hogy aki kerüli a másik ember tekintetét, lesüti a szemét, az hazudik, de önmagában mindegyik mozdulat jelenthet elmélyült gondolkodást, a megfelelő szó keresését is. Egyenesen a kamerába nézve is lehet hazudni, főleg úgy, hogy az ember előre begyakorolja a mondatait, ilyenkor a vitapartneren vagy a műsort vezető újságírón múlik, hogy ebből kibillentse, olyan kérdéseket tegyen fel neki, amelyekre nem tudott felkészülni. Jobbkezes ember jobbra felfelé néz, amikor hazudik, mert ott látja a képzeletbeli képet, balkezes fordítva, de ez is csalóka, mert nem tudhatjuk száz százalékban, ki jobb- vagy balkezes. A rebegő szemhéjak és a beszűkült pupilla is arról árulkodnak, hogy az ember feszült, mert nem mond igazat.

A világot bejárták azok a felvételek, amelyeken Bill Clinton az orrát dörzsöli, miközben azt mondja, hogy nem volt viszonya Monica Lewinskyvel. Tényleg ennyire egyértelmű ez a gesztus?

Igen, mert a hazugság csiklandoz. A hazug ember önkéntelen késztetést érez arra, hogy megdörzsölje az orrát, a fülét vagy a nyakát, megigazítsa a gallérját, vagy a szája elé tegye a kezét. A politikusok már tudják, hogy ennek a kísértésnek ellen kell állniuk, de minden testrészüket nem tudják szabályozni, ha a kezüket meg sem mozdítják, akkor is elárulja őket a szemük, a hanghordozásuk, a felsőtestük vagy a lábuk.

A lábuk hogyan?

Ha ketten arról beszélnek, mennyire azonos véleményen vannak, de a lábfejeik más-más irányba néznek, és a törzsük is elfordul egymástól, akkor valójában semmiben sem értenek egyet. A bokában keresztezett láb bizonytalanságot, félelmet, negatív érzelmeket takar, a zárt láb tartózkodást, férfiaknál az enyhe terpesz dominanciát jelképez. A lábfej mindig abba az irányba mutat, amerre a gondolataink mennének: ha többen vagyunk egy társaságban, a lábunk az általunk legérdekesebbnek tartott ember felé irányul, de ha legszívesebben távoznánk, akkor önkéntelenül az ajtó felé mutat.

A kézfogás határozottsága, ereje sok mindent elárul az emberről. A kézmozdulatok csupán adalékok ehhez az információhoz, vagy érdemes azokat is külön elemezni?

A kettő összefügg. A határozott embernek nemcsak a kézfogása erős, hanem a gesztusai is magabiztosak. Gyakran alkot a két tenyeréből háztetőt – ezt jól megtanulták a politikusok is, mert önbizalmat, dominanciát jelent, azt sugallja, hogy az illető tudja a megoldást. Tárgyalások során érdemes a karokat figyelni, az az ember, aki a mellkasán összefonja a karjait, megközelíthetetlen, elutasító. Ha ez ökölbe szorított kézzel párosul, az ellenségességet jelent. Aki a háta mögött a kezét fogja meg, az magabiztos, felsőbbrendűnek érzi magát, de ha a csuklóját vagy a karját szorongatja, akkor csalódott, dühös. A nők gyakran maguk előtt tartott tárgyat – táskát, virágcsokrot vagy egy kávéscsészét használnak védőgátként. Amint az egyik kezükkel elengedik a tárgyat, ezzel jelzik, hogy nyitottabbak, elfogadják, amit hallanak.

Miből lehet tudni, hogy a vitapartnerek figyelnek egymásra, vagy unják egymást?

Koncentrált figyelmet jelenthet a két összekulcsolt kézre fektetett áll, vagy a két tenyérbe fektetett fej, a partnerrel való azonosulást az, ha önkéntelenül utánozzuk a gesztusait. Amikor valaki már a kezével támasztja a fejét és a mutatóujja felfelé irányul, biztosak lehetünk abban, hogy nagyon unatkozik. Ha pedig a szék szélén ül, a kezével úgy tartja a karfát, mintha emelkedne, akkor türelmetlenül várja a beszélgetés végét.

Sokszor látjuk, hogy a politikus beszéd közben az asztal szélébe, a székbe vagy a pulpitusba kapaszkodik. Ezzel a bizonytalanságát leplezi?

Minden nyilvánosság előtt szereplő embernek, három támpontra van szüksége ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Az egyik ilyen pont, hogy a lába szilárdan a földön nyugszik, a másik a szék karfája vagy támlája, a harmadik lehet az asztal, a pulpitus vagy akár egy mikrofon is. Mečiar például mindig a szék karfájába kapaszkodott – ezzel nyugalmat, magabiztosságot sugárzott, és nem is gesztikulált feleslegesen.

Minél kevesebbet gesztikulálunk annál jobb?

Ez sem teljesen igaz, mert aki úgy beszél, hogy közben egyáltalán nem használja a kezeit, az nagyon gépiesnek tűnik. Inkább azt mondanám, hogy az önmagukkal és a világgal is jó viszonyban lévő emberek gesztusai önazonosak és kifinomultak.

Kik azok a politikusaink, akiknél a leginkább összhangban van a beszéd a nonverbális kommunikációval?

Nagyon természetes és hiteles Iveta Radičová, főleg amióta megbukott a kormánya. Mintha megkönnyebbült volna, leesett a válláról a nagy teher, mer önmaga lenni. Bugár Béla gesztusaiban sincs semmi mesterkéltség. Ha valamit felrónék neki, az az erős magyar akcentusa, de lehet, hogy ettől nem is akar szabadulni, mert számára a magyar identitást jelenti. Nagyon kultivált Ivan Mikloš megjelenése és beszédmódja, az ellenzékből pedig Marek Maďarič kommunikál a legjobban.

A testbeszéd szempontjából nézve mi Robert Fico népszerűségének a titka? Minden porcikája azt sugallja, hogy mindent tud, és mindent megold?

Igen, már a testfelépítése – széles vállak, erős nyak, szögletes arc – is azt sugallja, hogy erős akaratú, szívós ember, igazi vezéregyéniség. Ezt szeretik a választók, főleg ha ez a valaki még érthető, egyszerű nyelven is szól hozzájuk. Robert Fico soha nem használ idegen szavakat, nem foglalkozik elméleti, etikai kérdésekkel, mindig gyakorlatias, tehát az emberek valóban úgy érezhetik, hogy meg tudja oldani a gondjaikat. Nagy pozitívuma, hogy a választók felé soha nem ironikus vagy arrogáns, nem érezteti, hogy felsőbbrendű. Olyan ellenségeket választ – pl. az újságírók vagy a gazdag vállalkozók –, akiket az emberek nagy része sem szível. Nagyon jó kommunikátor, érezni rajta, hogy főiskolai előadó volt – éppen úgy, mint Iveta Radičován. Ha létezik banánhéj, amin elcsúszhat, az a saját indulata és a hatalomvágya.

Mikuláš Dzurinda min csúszott el?

Gyakran nagyon rossz a mimikája, például van egy furcsa vigyora, ami úgy hat, mintha gúnyt űzne az emberekből. Mosolyogni is tudni kell, Eduard Kukan vereségéhez a köztársasági elnöki posztért vívott harcban szerintem az is hozzájárult, hogy a plakátokon teli szájjal röhögött. Dzurinda kezdetben rengeteg idegen szót is használt, most már a kommunikáció külsőségeit tökéletesen bírja, csak, sajnos, közben elfogyott a tartalom. A lényeg ugyanis az, hogy aki összhangba akarja hozni a mondanivalóját a testbeszédével, annak először a gondolataiban, a fejében kell összhangot teremtenie. Egyébként mindig kiderül, hogy a hatás kedvéért begyakorolt gesztusokkal, pillantásokkal akarja manipulálni az embereket.

Ján Slota testbeszédén látszik, hogy hazudik?

Nem látszik, mert Slota magasról tesz mindenkire. Minden kommunikációs szabályt megsért, de van egy réteg, amelynek ez tetszik, mert őszinteségnek és természetességnek hiszi.

Mit gondol Igor Matovičról?

Azt, hogy egy szétszórt, kizárólag a látszatra adó hatásvadász. Olvastam néhány írását, stilisztikából biztos megbuktatnám. Ugyanilyen hevenyészett, kusza a testbeszéde is – nála a tartalom és a forma ugyan egyezik, de egyik sem hiteles és következetes, hanem mindig a helyzet szüli. Az állandó szembeszegülése is ebből ered, kérdés, tud-e majd valamire igent is mondani?

Tele van az ország olyan plakátokkal, amelyeken a politikusok húsz évet fiatalodtak. Nem nevetséges, ha egy közszereplő nem tudja vállalni a korát?

Mindig az jut ezekről a kiretusált fotókról az eszembe, hogy ez a politikus vagy nem képes elfogadni saját magát, vagy a választási stábjával szemben nem tudja érvényesíteni az akaratát. Mindkét lehetőség egyformán rossz.

Mi az oka, hogy a mi politikusaink fellépésben, kommunikációban még jócskán lemaradnak a nyugati demokráciákban nevelkedett kollégáiktól? A hagyomány hiánya?

Nagyon fontos a társadalmi elvárás is. Mitől lennének a politikusaink sokkal kultiváltabbak, mint mi vagyunk? Minden a választók igényességével kezdődik, ehhez pedig hozzátartozik az is, hogy olvasni tudnak a politikusok testbeszédéből, és nem hagyják magukat becsapni.