Közélet

A polgár, az utcai harcos

Kereken egy esztendeje lehangoló értesülés rázta meg az országot: Ján Kuciak fiatal oknyomozó újságíró és menyasszonya meggyilkolásának szörnyű híre a Galántához közeli Nagymácsédon. Az emberek, nem csak Pozsonyban, az utcákra tódultak, s azóta a politikában is történt egy és más. Németh Ilona képzőművésszel latolgattuk, milyen úton jár Szlovákia.
Miklósi Péter

2019. február 15. 17:00

Németh Ilona

Életed egyik meghatározó és ahogy mondani szoktad, családi örökségként viselt értéke a közszolgálat, azaz a közélet iránti nyitottság. Ez mit ad pluszként egy alkotóművésznek?

Nem tudom, hogy plusz-e, esetemben talán a család krédójához tartozó elvárás. Annyiban pedig inkább teher, hogy folyamatosan vita zajlik arról, vajon a művészet apolitikus és független, pusztán a saját programjára fókuszáló, vagy elkötelezett legyen-e? Ezen én is sokat gondolkodom, hiszen ezeket a kérdéseket a diákjaim szintén gyakran fölvetik. Szerintem erre nincs egyértelmű válasz, ez tulajdonképpen a művész egyéni karakterén múlik. A gondolkodó embernek a társadalommal szembeni felelősségéről viszont konkrét elképzelésem van; és joggal sorolom a gondolkodók közé az adottságaiknak megfelelően alkotó művészeket is.

A közélet iránti figyelmed tükrében milyen időket élünk? És milyen hatással voltak rád az utóbbi tizenkét hónap szlovákiai eseményei?

Ha azt látom, milyen idők járnak mostanában Európában, sőt a világban, akkor számomra rossz iránynak tűnik, amerre a világ halad. És nemcsak a bizonytalan kilátások miatt, hanem azon értékrendek változása végett is, amelyekben 25-26 évesen, 1989-ben meggyőződéssel hittem, s amelyekre a családom mellett az életemet is föltettem. Ez most ha bedőlni nem is, de megkérdőjeleződni látszik. Ha pedig úgy áll a kérdés: miképpen érzem magam Szlovákiában, arra sem tudok csak jót vagy csak rosszat mondani, hiszen ismerem a környező országok viszonyait. A szlovákiai magyarok részére még összetettebb a válaszkeresés. Mert ha Magyarországgal teszek összehasonlítást, akkor Szlovákia nem rossz hely, noha az szintén igaz, hogy egy, a jogállamiság elveit tisztelő országtól, annak kormányától és parlamentjétől többet várnék el, így elégedett sem lehetek. Országosan azonban éppen az utóbbi tizenkét hónap fontos közösségi tapasztalata, hogy bár Szlovákiában is több tekintetben akceptálhatatlan a politikai helyzet, a társadalom egészében mégiscsak egy nagyfokú pozitív polgári aktivitás észlelhető.

Emlékszel még, mi forgott a fejedben, amikor tavaly derült égből villámcsapásként kitudódott a Kuciak-gyilkosság?

Elfogott a döbbenet. Hogy nálunk ilyesmi megtörténhet. Amikor elkezdődtek a tüntetések, és szinte egyik napról a másikra létrejött a tíz- meg tízezreket mozgósító Tisztességes Szlovákiáért mozgalom, azt gondoltam, hogy itt komoly politikai váltás lesz, és azok megvalósulásában bíztam. Nem számoltam azokkal az etikailag kifogásolható hatalomtechnikai megoldásokkal, amelyek azonban a profi politikában előfordulhatnak.

És amikor Robert Fico balkáni-bizánci stílusban kitette a „nyomra vezetői” egymilliót a kormányhivatal zöld szalonjának egyik sarkában álló társalgóasztalkára?

Ez az egyik mélypontja volt a szlovák politikának. Ha egy regnáló miniszterelnök sajtóértekezletén az egymillió csak úgy ott hever a kisasztalon, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy maffiózó. Aki „zsebből” és készpénzben honorálhatja a neki szolgálatot teljesítőt...

Miféle ország az, ahol a hatalom éveken át megbénítja a rendőrséget, ahol a korrupció konjunktúralovagjai politikai és hatósági takarásban ügyködnek?

Erre alapvetően nincs más válaszom, mint az, hogy vannak tisztességes, illetve tisztességtelen és a hatalmukért gátlástalan politikusok. Machiavelli óta fonák kérdés, hogy a politikának tulajdonképpen milyen, milyen lehet a természete, mi minden a tartozéka. Persze, ettől függetlenül a fölvetés több mint jogos, hiszen mind a korrupcióhoz vagy a maffiához fűződő szálak, mind a kétes hatalmi összefonódások a politika szigorúan elfogadhatatlan eszközei. Ezzel szemben vannak általánosan elfogadott szabályok, örök érvényű elgondolások arról, hogy a hatalom politikai gyakorlatának és a becsületes politizálásnak hogyan kellene működnie. Ennek következetes ellenőrzése azonban – a független sajtó szerepétől a szólásszabadságon át egészen az alkotmánybíróság tekintélyéig – országonként változik. Javarészt épp ezen is múlik, hogy a politika hatalma mennyire korrumpálódott. Úgy látom, hogy nálunk – hála a széles körű nyilvánosság egyre erősödő hangjának – a társadalom ellenőrző szerepe az utóbbi időben, például Magyarországhoz hasonlítva, határozottan fokozódott.

A demokráciában lényeges, hogy közérthetően a felszínre kerüljön: mit gondol a polgár, a lakosság. Ezzel hogy állunk Szlovákiában? Inkább csak filozofálgatunk a jogról, az igazságosságról, a tisztességről, az emberi méltóságról, vagy cselekedni is tudunk?

Szerintem cselekedni is. A közéletben egyáltalán nem látok tehetetlenséget, nem érzek tanácstalanságot; ahogy azt sem, hogy ne volna lehetőség a szlovákiai politikai élet tisztulására. Még hivatalban van az államfő, akinek az elmúlt esztendőkben meghatározó mértékben kiegyensúlyozó szerepe volt a szlovák társadalomban. Nagy kár, és egyben hibának is tartom, hogy nem jelöltette magát az újabb elnöki ciklusra. Az újonnan alakult politikai pártok viszont a hazai közélet és politika tisztulásának esélyét sejtetik.

 

Németh Ilona

De éppen a Kuciak-gyilkosság utáni fölháborodott közhangulatra gondolva helyénvaló a kérdés, hogy az új alternatívákat kínálva miért nem váltak már népszerűbbekké – legalábbis a választói támogatottságot mérő kimutatások láttán?

Nem tudom, hogyan lehet becsületes úton gyorsan és nagy népszerűségre szert tenni. Általános jelenségként azonban olyan korszakban élünk, amikor a populista pártok, képletesen szólva, úgyszólván nulla perc alatt is sikeresen tudják fölszívni magukat. Szlovákiában például egy olyan párt, mint a Boris Kolláré, aki egy teljesen elfogadhatatlan vezető, és pártjának neve is eleve cinikus, hiszen sok nőtől van sok gyereke, mégis rögtön az első nekifutásra biztosan bejutott a parlamentbe. Közben hiába adta „politikai” formációjának a Család Vagyunk nevet, ha ő maga azt sem tudja, mi a család!... De hát a valóság azt mutatja, a populizmus mostanában szinte mindenütt tetten érhető korjelenség. Valószínűleg azért, mert rengetegen csalódtak a pártokban, kiábrándultak és bizalmatlanok lettek a politikával szemben, ami a jogállamiság elveit követő demokrácia megőrzésének nagyon veszélyes terepe. Ezért van szükség – a populizmussal szemben – azokra a tényleges képviseleti demokráciához ragaszkodó új pártokra, amelyek mögé a súlyok és ellensúlyok működő rendszerét becsülve tudnak fölsorakozni szélesebb tömegek.

A Nagymácsédon tavaly történt kettős bérgyilkosságot követő és az ország cirka ötven kisebb-nagyobb városában lezajlott tömegtüntetések 1989 óta a legnagyobbak voltak. Te, aki a nyolcvankilences események aktív szereplője voltál, miben látod a különbséget az akkori és a mostani demonstrációk között?

A céljaikban. Aki ott volt az 1989-es tüntetéseken, az azért ment ki a terekre, mert úgy érezte, hogy rendszerváltoztatásra, a merev kommunista párt és a szocialista rezsim leváltására van szükség. A nyolcvankilenc novemberében napokon át tüntető tömegeknek „csak” egy világos célja volt: a korszakváltás, a kommunista éra megbuktatása. A 2018-as tüntetéssorozat és a Tisztességes Szlovákiáért mozgalom napjainkig tartó aktivitása viszont már a nyolcvankilences események óta felnőtt nemzedéknek adta meg annak lehetőségét, hogy átélje a harminc éve fennálló demokratikus rendben történt súlyos visszásságok megmásíthatóságának katarzisát! Ez az új generáció észrevette: ha az igazság ügyében kimegyünk az utcára, akkor a dolgok jó irányba fordulhatnak. Ahogy 1989-ben, úgy most is a tüntetők számottevő hányadát a fiatalok alkotják, akik a politika és a közélet árnyoldalai ellen emelnek szót. És tavaly átélték azt a katarzist, hogy le tudtak váltani miniszterelnököt, belügyminisztert, később rendőrfőkapitányt is. Megtapasztalták a közös kiállás és az akarás társadalmi erejét. Úgy gondolom, hogy a Tisztességes Szlovákiáért mozgalomnak pont az a legnagyobb érdeme, hogy azokat az általános érvényű társadalmi célokat és emberi értékeket képviseli, amelyek politikai hovatartozástól függetlenül vállalhatók, hiszen fontos elvi-erkölcsi alapelvek.

Fedor Gál, az 1989-es rendszerváltás kulcsfigurájának vélekedése szerint Szlovákiában „hiánycikk” a becsületes, gerinces politikus, illetve kevés a közügyekben kiállásra kész polgár.

Erre az a válaszom, hogy ilyen emberekből soha sincs elég. Illetőleg annyi az elegendő, amikor a társadalom hiányosságai megváltoznak.

Miként látod hát: a rendszerváltás után harminc esztendővel már kellőképpen tudatosítjuk magunkban, hogy ott lenni a közélet kivetnivalói elleni tüntetéseken lényegében a modern nyugati civilizáció alapja?

Szerencsére itt már közelebb járunk hozzá, mint a korábbi keleti blokk országainak többsége. Még a szocializmus bűne, hogy az emberekből kiölte ezt a polgári szemléletmódot. Most haladunk annak útján, hogy egyre szélesebb körben visszanyerjük a közéleti szerepvállalás és felelősségtudat, a demokratikusan gondolkodó polgár aktivitásának természetes igényét. Ezért is volt pozitív értelemben meglepő, hogy a Kuciak-gyilkosság után rögtön fellépett nálunk ez az erő, ami egyben azt mutatja, hogy a demokrácia védelmének dolgában Szlovákia polgárai elszántabbak és eredményesebbek, mint a régió többi országának lakossága.

Persze, azért még távolról sincs itt a polgár békés hátradőlésének pillanata! Elvégre minő ország az olyan, ahol a parlament alelnökének élénk gyanúba keveredett macája esemesekben mucuskázza a fess Glváč urat!

Borzasztó! De fontos, hogy ez, ez is kiderült. A polgároknak a következő választáson erre lehet, sőt kell is választ adniuk, hiszen a 2016-os tapasztalat azt mutatja, hogy akkor nem voltak eléggé éberek. De alapvetően optimista lélek vagyok, így abban bizakodom, hogy kora tavasszal egy elfogadható új államfőt választunk, és a 2020-as parlamenti választásokon is megfelelő irányban dönt a lakosság. De kitartok azon véleményem mellett, hogy egyszerűen nem tudom elfogadni Andrej Kiska háttérbe húzódását, mert az én szememben az az államférfi, aki tényleges mélységükben ismeri föl a társadalom bonyolult szituációit. Ezért ha teheti, akkor a demokratikus erők támogatójának tekintélyével igyekszik a posztján maradni, ami ez esetben nem így alakult. A Kuciak-gyilkosság évfordulóját említve pedig azt várom, hogy az ügy maradéktalan felgöngyölítése eljusson egészen a gyilkosság megrendelőjéig.

 

Németh Ilona

Munkácsy-díjas képzőművész, kurátor, egyetemi tanár. 2014-ben a professzori címet, 2017-ben pedig a Pribina-kereszt II. fokozatát Andrej Kiska államfőtől vehette át. Pozsonyban a Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszékének alapítója, ahol saját műtermét, a Studio IN-t vezeti. Dunaszerdahelyen él, Budapesten, Pozsonyban, Prágában és Bécsben dolgozik. Pályáját nemzetközi és hazai önálló és csoportos kiállítások hosszú sora, több szlovákiai és külföldi díj fémjelzi.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Čaputová magyar civilekkel egyeztetett

Haščák állítólag egymillió eurót fizetett a Gorilla-felvételért

Két sztrókja is volt a Trónok harca sztárjának

Pénzzel lehet pénzt keresni

TRAGÉDIA: Kamion gázolt gyalogost, a sofőr először azt hitte, egy állatot ütött el

Az SNS támogatja az előrehozott választásokat

Legfrissebb galériák
Olvasta már?